Gy.i.k.

Az alábbiakban azokat a legalapvetőbb kérdéseket gyűjtöttük össze, melyek a ránk találó jó szándékú érdeklődőkben először megfogalmazódnak. Ahhoz, hogy alaposabban megismerkedj velünk, figyelmedbe ajánljuk a Tanainkat, mely a magyar vallás részletes bemutatását adják.
 
Mi ez a pogánykodás? Van bármi is, ami alapján vissza lehet nyúlni Árpádig?
 
Mégis, melyek az egyház tanai? Milyen előírásokat kell követni?
 
Miért a magyarok? Ezek az elvek, értékek nem „egyetemesek”? 
 
Miért Árpád? Voltak neki olyan tanai, mint Jézusnak, Buddhának?
 
Miért ne válasszam a számos ősmagyar egyház valamelyikét? Miért kell az Árpád Rendjének Jogalapja?
 
 

Mi ez a pogánykodás? Van bármi is, ami alapján vissza lehet nyúlni Árpádig?

Látszólag jogos az ex cathedra vád, miszerint nem tudunk már semmit őseink pogány vallásáról, a kereszténység minden szálat elszakított, minden emléket kitörölt a tudatból. Honnan akarnánk már előrángatni bármit is, ami nem keresztény?  Mi ez az „újkeletű hóbort”? 
Amit mi hirdetünk, az a legkevésbé sem új, és a legkevésbé sem önkényes. Az erőszakos, kívülről jövő krisztianizáció előtt népünk saját vidám, életigenlő, természetes rendre épülő lelkiséggel, életérzéssel rendelkezett, amely minden üldözés ellenére ma is karnyújtásnyira van tőlünk. Az arany és ezüst tarsolylemezek, süvegcsúcsok pazar pompája, végtelenbe fonódó indái, a hajfonatkorongok roppant madarai annak a kornak a fizikai lenyomatai, amelyről mondáink, népmeséink, a geszták (elsősorban a Tárih-i Üngürüsz) is rengeteg emléket őriznek meg. Az ország eldugott zugaiban az ősi lelkiség egyes elemei tovább élhettek (erdélyi emlékek, rovásírás, pásztorhiedelmek stb.), néprajzkutatóink (Huszka József, Magyar Adorján), történészeink is számos kis mozaikot tártak fel. Nem csak ezekről van azonban szó. Az ősi relígió ugyanis genetikusan bennünk van, mindannyiunkban, akik ebben a hatalmas vér- és sorsközösségben osztozunk. Mind örökösei vagyunk a roppant örökségnek, amelynek a legtöbb emlékét ugyan elpusztíthatták, elvehették tőlünk, mégis e hit velünk van, bennünk van, az ereinkben lüktet. Az ősi hit mi magunk vagyunk! Hogy lehet ez?
Az ősi hitet (Kosztolányival szólva) „nem kancsal apostol, nem zagyva keletnek elmebetegje” tákolta össze, nem bomlott elméjű próféták látomásait, életellenes parancsait rögzítette, mint az azt elnyomó erőszakos idegen vallások. Az ősi hit a hőskultuszt, az életet, a születést, a termékenységet, az erőt, eszességet, egészséget ünneplő, az ősöket, hagyományokat messzemenően tisztelő és ápoló, a jövő felé forduló, az emberiséggel együtt formálódó, a titokzatos kozmikus rendet megérző és megértő gazdag lelkiségű pogány vallások hatalmas boldog családjába tartozott, amelynek a folyamatossága még nem szakadt meg az igazi metafizikaival. Szarvai közt a Napot hordozó szarvast űző eleink olyan pillanatban érkeztek Európába, amikor annak népeit már megfosztották valódi kincseiktől és idegen gúnyákat aggattak rájuk. Noha őseink hite sem kerülhette el sorsát az intoleráns, hódító keleti misztériumvallással szemben, az égig érő Életfát mégsem tudták kivágni. Az Életfa ágai ugyanis mindig új levelet hajtanak, ahogy a vérvonal öröklődik, az ősi, közös mondák apáról fiúra, anyáról leányra szállnak. Vérünkből új hajtás sarjad. 
Az ősi magyar vallás a pogányság, amely a természetes rendet, az élet ciklusait, magát az ÉLETet képezte, képezi le, éppen azért bizonyult kiirthatatlannak, mert nem dohos dogmák, molyrágta könyvek őrizték. A könyveket el lehet égetni, a dogmákat el lehet feledni. Nekünk nem kell lázbetegként ősi tekercseket keresni a föld mélyén, bennünk és körülöttünk van ugyanis minden, ami mind a varázslásos humbugokkal, mind a beteg, önsanyargató, a földi létet „siralomvölgynek” tekintő életellenes vallásokkal szemben a tiszta, örök egészséges gondolkodást, létszemléletet és lelki hozzáállást biztosítják. A kontinuitást eleinkkel, Árpád népével a vérünk teremti meg: ez a közös leszármazás összeköt, és nem elválaszt. Nem támadó, nem kirekesztő, nem irányul senki ellen. Ezek az elemek, amelyek bennünk szunnyadnak, bármikor előhívhatók.

Mégis, melyek az egyház tanai? Milyen előírásokat kell követni?

Nálunk nem találsz dogmát, előírást arra, hogy melyik nap hányat lépj, melyik nap nem dolgozhatsz, nem írunk elő nőtlenséget, nem szabjuk meg, hogy mikor nem ehetsz húst, és hogy milyen búcsúcédulával / tizeddel / hány imával / milyen szobor csókolgatásával mozdítod elő az üdvösségedet. Mi nem állítjuk, hogy valamelyik istenség a mi fülünkbe súgta az üdvösség titkát, a végső ítélet forgatókönyvét. Semmi ilyet nem mondunk, minden ilyesmit elutasítunk, és mégis, épp ezért, mi vagyunk azok, akik értjük az életet anélkül, hogy felélnénk… Az élet értelme, titkai ugyanis az élet természetes rendeltetésén és RENDjén keresztül érthető meg, mely a régi korok emberének még teljesen magától értetődő volt, korunk identitás-válságában azonban, az élet egy ezredévig tartó megrágalmazása után azonban újra el kell magyarázni azt; az Életfa ágain ismét fel kell kapaszkodni, a tekintetünket ismét fel kell emelni a Nap felé.
Amit mi kínálunk, az nem önjelölt gyógyítók, látomásos messiások, hamis próféták tana. Ahogy Kosztolányi mondja találóan: „Nem kellenek õk se, kik titkon az éggel | rádión beszélnek, a jósok, a boncok,  | a ferde vajákos, ki cifra regéknek | gõzébe botorkál…” Mi a közös leszármazás és hagyományok kínálta természetes lelki közösséget nyújtjuk azoknak, akik felnyitják a szemüket. Nem kívánunk idegen, tetszetős elemeket, űrkutatást, modern humbugot becsempészni ebbe a közösségbe, nincs is rá szükségünk. Érezzük az évezredek szívdobbanását, és ez gazdagabbá tesz bennünket bárki másnál.
A napfordulókor fellobogó tűz, a legyőzhetetlen Nap fénye, az élet örök körforgása, a tavaszi vetés, a nyári aratás, az arany búzakalász, a harsány kacagás, a tölgyesek illata, régi regék, vér és föld, termékenység, igazi férfiasság, igazi nőiség, becsület, az élet növekedése… E hívószavakra ugye Benned is megdobban valami?
Az állítólagos egy igaz út helyett, amelyet más vallások, egyházak kínálnak, mi az örök körforgást, az örök visszatérést választjuk. Az egy igaz úttal szembeni vidám, kevély közömbösség frappáns példája Géza fejedelem mondása, akit felelősségre akartak vonni azért, mert ősei hitét is gyakorolja: „elég nagy ÚR vagyok ahhoz, hogy két istennek is áldozzak”… 
A földi élet és a „túlvilág” markáns szembeállításában nem hiszünk, ahogy eleink sem hittek. Nem hisszük, hogy az „égi” törvények szemben állnak az evilágiakkal, a természet törvényeivel. Elutasítjuk a teremtő és teremtett lét önkényes szétválasztását. Mi az organikus, univerzális szemléletet választjuk:
- Az egyéni lelki út, a befelé fordulás helyett a közösségi átélést, a kinyílást,
- Az élet megrágalmazása, megvetése helyett az élet megbecsülését, növekedését,
- A „földi” jövő iránti közömbösség, a belenyugvás, az eleve elrendelés helyett a jövő iránti felelősségérzet, a tökéletesedés, a gyarapodás, erősebbé válás tudatos útját.
Az elzárkózó egyén helyett az integráló (de nem az egyénre telepedő!) közösség, a lemondás helyett az egészséges birtoklás, a szemérmesség és az apácaruha helyett az egészséges szexualitás, az önemésztés helyett a gyarapodás, a sötétség helyett a fény, a betegség helyett a egészség, az éhezés helyett a jóllakottság, a gyengeség helyett az erő, a butaság helyett az értelem, a múlt megtagadása helyett a folytatólagosság, a HIT helyett a TUDÁS és az ÁRNYÉKVILÁG helyett az ÉLET választása.
Ezek a mi választásaink, amelyeket a mieinknek kínálunk! Ezen értékek alapján öt sarkalatos pogány értéktörvényt nyújtunk át Neked. Ha ezek a Te választásaid is, köztünk a helyed!

Miért a magyarok? Ezek az elvek, értékek nem „egyetemesek”? 

Az európai népeknek egymáshoz igen közeli, közös rendezőelveik voltak, amelyek lényegében nem voltak mások, mint az általunk is képviselt fenti értékek. Az Árpád Rendjének Jogalapja Tradicionális Egyház éppen azért tradicionális, mert ezeket a közös, időtálló pogány értékeket, a pogány közös nevezőt, a tradíciót osztja a többi etnikai alapon szerveződő vallással. A fennmaradt írásokból és emlékekből, továbbá a pogány religiók legtermészetesebb hordozó közegéből, a mítoszokból megismerhetjük e legtermészetesebb életigenlő vallásokat és az azok által képviselt ősi rend szerint élők életét, mindennapjait is. E pogány vallások mind a Nap felé fordulás, az ősi szakralitás vallásai voltak; a lélekben gyökerező misztikus ősi tudás őrzői – e népeket azonban a magyaroknál fél évezreddel korábban megfosztották ősi, pogány hitüktől. Theodosius császár bezáratta a pogány szentélyeket a Római Birodalomban, 343-tól halálbüntetés várt az ősi hitet gyakorlókra, 399-ben a vidéki pogány templomok lerombolása következett. A „szeretet vallása” nevében százezer számra mészárolták a régi hitek követőit. Caesareai Eusebius keresztény egyházatya maga is megörökíti, hogy a régi paganus papokat megkínozták. A pogány germánokat kivégezték, az ősi hitükhöz ragaszkodó szászokat lefejezték. A kelta menhíreket ledöntötték, a druidákkal is egytől egyig végeztek. A szent ligeteket, tölgyeseket kivágták, a makacsul továbbélő pogány ünnepekre keresztény megfelelőt telepítettek (téli napforduló, sol invictus, yule – karácsony; tavaszi napforduló, ostara – húsvét stb.). A IV-V. századtól Európában hosszú időre elhallgattak a múzsák, a görög, római bölcsek műveit elégették, csak a filozófusoknak sokáig csak a Biblia meséit elhetett magyarázni, csűrni-csavarni, a művészeknek csak a történelem előtti beduinokat, a keresztények szentjeit meg Madonnát karján a gyermek Jézussal volt szabad ábrázolni. A roppant egyszerű kereszténység számára az antik világ minden szellemi terméke mint „bölcselkedés és felfuvalkodott hazugság” (Pál apostol) kegyetlen kiirtásra ítéltetett.
A magyarok és velük az európai pogány vallásokkal tagadhatatlanul sok közös alapértékben osztozó magyar vallás akkor érkezett Európába, amikor ott erőszakkal már rég elfojtották a régi hagyományokat. Az időbeli eltérésen túl azonban világos, kézzelfogható oka is van annak, hogy mi nem állunk be a ma oly divatos Wicca, Asatru stb. csoportok közé, hanem a Magyarok Istenéhe fordulunk. Az egyes pogány vallások a közös értékek, a közös nevező ellenére, éppen azért, mert az egyes népek története érlelte és e népek saját, kollektív emlékezete konzerválta őket, számos sajátosságot, az egyes néplélekre jellemző, saját történelmi eredőjű különbségeket is hordoznak. Ezeknek a sajátosságoknak a letéteményesei nyilvánvalóan maguk e népek; a végtelenül gazdag magyar mondavilág kétség kívül minket szólít, a mi vérünkben lüktet. Nyilvánvaló ugyanis, hogy hagyományaink, közös mondáink hozzánk szólnak, bennünket szólítanak és kötnek össze ugyanúgy, ahogy a görög mondák, a római, kelta, germán, balti, szláv stb. mondák is a sajátjaiknak szólnak – ezért fordulunk mi is a saját népünkhöz. Vérbúcsú, Búvár Kund, Lél, a gyászmagyarok mondái, ha még mélyebbre ásunk, akkor pedig az Életfa, a csodaszarvas története és a mögötte megbújó ősi Napmonda, mind-mind a mi őseink hagyatéka, melyet nekünk, saját népüknek, utódaiknak hagytak örökül. Ennek megfelelő felismerés vezette például az Ethnikoi Hellénesz-t Görögországban arra, hogy a saját politeizmusuk feltámasztására vállalkozva teremtsék meg újra az ősi kapcsot a szakrálissal, de a germán, kelta, római panteon kialudt tüzeit felélesztő csoportok is, amelyek a közös pogány értékek, a nagy közös nevező mentén a sajátjaik felé fordulnak anélkül, hogy elhatárolódnának másoktól, kirekesztenének vagy erőszakkal térítenének. Ez egy nagyon fontos, az ábrahámita vallások számára teljességgel érthetetlen pogány értékhez vezet el minket, ez pedig: a vallási türelmesség.
Az életigenlő és gazdag pogány értékek, örökség feltámasztása az örökösök feladata, akik maguk az érintett népek, anélkül, hogy ez a konfrontálódó önzés táptalaja lenne. Az emberemlékezet előtti időkből származó pogány vallások, szemben egy sor modern (a néhány ezer évestől a pár évtizedesig) vallással, sohasem voltak türelmetlenek: sohasem akartak meggyőzni, megtéríteni, nem üldöztek másokat a hitük miatt. A rómaiak, amikor meghódítottak egy új várost, annak szentélyét nem lerombolták, hanem kultuszát tovább ápolták, vagy istenszobrát a legnagyobb tisztességben Rómába vitték, ahol a saját panteonjuk részévé tették. A mi őseink, Árpád magyarjai ugyanígy nem üldöztek, nem térítettek; a pogányok sohasem konfrontálódtak a hitük miatt, egészen addig, amíg őket békén hagyták a sajátjukban. A pogányságtól az intolerancia teljesen idegen, mi magunk sem határolódunk el akkor, amikor a sajátjainkhoz fordulunk. A magyar vallás és egyháza, az Árpád Rendjének Jogalapja Tradicionális Egyház maga nem kirekesztő, nem ellenséges más vallásokkal. Az Árpád Rendjének Jogalapja Tradicionális Egyház továbbá (szemben más egyházakkal, gyülekezetekkel) nem politizál, egyetlen párthoz sem kötődik.
A történelmi helyek és idők sajátos kapcsolódási pontokat, szférákat is teremtettek a pogány vallások között – a kalandozásokban, a szent gallen-i kalandban nem csupán a vidám magyarok bátor vállalkozásait látjuk, de az összeütközést is két teljesen ellentétes életfelfogás, létszemlélet között.  Árpád magyarjai, ez a vidám társaság, amely tagadhatatlanul lángba borította a keresztény Európát, egyúttal a rég elfeledett fényt, vidámságot, az életet is meghozta újra Európába, ahol már számos évszázada elhalt ősi isteneinek harsány kacaja…

Miért Árpád? Voltak neki olyan tanai, mint Jézusnak, Buddhának?

Árpád nem tanított, nem „térített”, sőt nyilvánvalóan nem is járt a kalandozó hadakkal Nyugaton, valóban nem olyan tehát, mint Jézus, Buddha, vagy a modern „teleprédikátorok” és távgyógyítók. Árpád azonban egy szakrális fejedelemség fejedelme volt, egy közösség, minden ősi tudásának, az övéi múltjának, jelenének és jövőjének letéteményese. Éppen ez teszi kontrasztossá e tanítókkal és teszi nekünk, életigenlő, pogány magyaroknak szimbolikussá személyét.  
Árpád fejedelem nem az üdvösséget prédikálta, nem kiáltotta ki magát isten fiának, isten prófétájának, hírnökének, az üdvösség letéteményesének. Ő egyszerűen „csak” az övéiből és az övéiért volt… Arany János írja Petőfinek: „S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék, | Ki törzsömnek élek, érette, általa; | Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék, | Otthon leli magát ajakimon dala."  Ez egy olyan hatalmas gondolat, egy olyan erős kötelék, mely évezredeken keresztül magától értetődő volt minden nép minden fia számára.
Árpád azonban népének szakrális fejedelme volt. Ő mutatott be áldozatot a Napnak a népe érdekében, az ő hívására lángoltak fel a tüzek az áldozati hegyormokon, mutatták be az áldomásokat a honfoglalók a – krónikák tanúsága szerint – általuk honvisszaszerzésként megélt hatalmas tetteik során, melynek sikereit, eredményeit majd a keresztény királyok kezdik elherdálni. Az áldozatok füstje az Életfa ágai között gomolyogva szállt az ég, a Nap felé, hirdetve a vidám, természetes, életigenlő nép és annak minden tagjának sikereit, annak a népnek, melynek az Életfa középső szintje (a vérségi, örök körforgás rendje) szerinti természetes tagozódása, annak ága-bogai szintén Árpád fejedelemben futottak össze.
Árpád ugyanakkor egy utolsó sikeres, boldog korszak őrzője is volt. Korának nagyságához térünk vissza, így személye megkerülhetetlen mindannyiunknak. Mint Árpád népe, az általa híven őrzött ősi RENDhez térünk vissza, e rend jogalapja pedig az a közös tradíció, amely közös, mindannyiunkat összeköt, e hagyományt azonban, amely nem dogmáktól és előírásoktól terhes, tudatosan vállaljuk fel, tudatosan választjuk.
A honszerző, népét felvirágoztató, az ősi RENDet hűen őrző pogány Árpád neve, akiről pedig a később regnáló uralkodóház kapta nevét bűnös, kiejthetetlen név volt a keresztény középkorban. Nekünk Árpád neve – szemben a középkori keresztény, népüket gyalázó krónikákkal –nem szitokszó, mi büszkén vesszük ajakinkra azt; felvállaljuk a hagyományt, az ősi RENDet őrző utolsó nagy formátumú, szakrális vezért!
Meghallottuk az évezredek szívdobbanását.

Miért ne válasszam a számos ősmagyar egyház valamelyikét? Miért kell az Árpád Rendjének Jogalapja?

Korunk identitás-válságában, csendben alábukó Európánkban, ahol – szemben a korábbi zord korokkal, immáron bárki szabadon választhat magának hitet – valósággal burjánzanak az egyházak és szekták, a sápadt istenségű, dagályos, látomásos vallások mellett modern tudományoskodó szekták, távol-keleti vallások, magukat „ősmagyarnak” nevező gyülevész társaságok kínálják magukat. Útkereső honfitársunk pedig akármelyik kínálkozó „hit” mellé teszi is le a garast, valójában akarva-akaratlanul ugyanazt a morált, ugyanazt az értékrendszert, végső soron ugyanazt az istent választja.
A sokszor jó szándékú törekvés, amely ezeket a csoportokat életre hívja, valójában egy nagyon is keresztény moralitású ellen-kereszténységbe, fekete-afrikai dobolásos, „Szíriuszról származó” nagy olvasztótégelybe torkollik. Mi nem ágálunk ellenük, hiszen az ellen-beszéd és a térítés távol áll a pogány gondolatiságtól, ráadásul mi egészen mást kínálunk, mint ők, nem vagyunk tehát ugyanabban a csárdában „dudások”. 
Míg ők az innen-onnan összeszedett külsőségeikkel együtt változatlanul érvényben hagynak egy kereszténységből eredő morált, nem is törődve igazán az örökölt lényegi tartalommal, mi saját, magyar közösségünkbe hívunk, minden kötelezettségtől, „tantól” és így terhes külsőségektől mentesen, alapvetően az ősi öntudat és életérzés megérzésére, az ősi tradíciók természetes, könnyed átélésére. Ez nem elkülönülés, nem kivonulás és nem elfordulás. Nem a katakombákba szólítunk, hanem saját életünk mélyebb, boldogabb, egészségesebb, életigenlőbb megélésére hívunk, őseink példáját követve.
Itt és most, a XXI. században, a Kárpát-medencében – Téged várunk!