A LELKIISMERET ARANYTÜKRE: Adatok a magyar ősvallás erkölcstanából

Előszó


Ismerőseim előtt többször beszéltem arról, hogy az ősmagyarok legfőbb erkölcsi törvénye a lelkiismeret volt, majd fejtegettem azt is, hogy a lelkiismeret minden másnál biztosabban és jobban vezetheti az embert az igaz úton, hacsak megszokjuk annak hangjára igazán hallgatni, illetve intő szavát soha el nem hallgattatni.
Teológusok vagy teológizálók és filozófálók részéről ez ellen nekem több megjegyzést tettek, amelyekre könnyen tudtam válaszolni; úgy ők azonban, valamint azok is, akik egyébként a lelkiismeretnek minden más erkölcsi törvénynél nemesebb, fennköltebb voltát elismerték, elfogadták is, de el nem mulasztották azon ellenvetést is megtenni, hogy mindez igen szép dolog, de honnan veszem, honnan tudom, hogy épen a magyar ősvallásnak ez lett volna erkölcsi alapja, hogy épen az ősmagyaroknál lett volna a lelkiismeretnek oly nagy kultusza ?

Hogy ezen mindenki által megtett és jogos kérdésre egyszer ne csak fölületesen, hanem tőlem telhetőleg alaposan és kimeritően megfeleljek, írom e művecském. Mielőtt azonban a bizonyításhoz fognék, előre el akaram mondani, milyen is volt őseinknek a lelkiismeretről való bölcselete, filozófiája.


I.

ISMERTETÉS

Különböző megjelent írásaimban többször kifejtettem, hogy ősnépeink nemzeti istenségükként és egyúttal hitregei ősatyjukként a Napot, azaz ennek megszemélyesítését, a Napistent, tisztelték, akit a tulajdonképeni magyar törzs Magyar (másként: Mag, Magor, Megyer, Magar, Makar) néven nevezett és a nemzet névadó ősatyjának és legelső, regebeli fejedelmének is tekintett. A többi törzsek, bár magukat mindnyájan a legrégibb és szentnek tartott magyar törzsből származtatták — amiért is saját törzsnevükön kívül a magyari nevet is mind viselték — de ugyanez istenséget, vagyis a Napot, más-más, a saját törzsnevüknek megfelelő néven is nevezték. Például a kunok Kún vagy Hunor néven, a besenyők Beszer vagy Peter, a jászok Jász, Jázon vagy Jázzú, a székelyek Szikel vagy Zakur, a kazárok Kus vagy Kazár, a kabarok Bag, Bog vagy Bakar, a palócok Pál, Bál, Balota vagy Bél, az avarok Bar, Barata, a szemerék Szem, Szam, Somota néven, valamint még más neveken is nevezték. Szerintük ugyanis minden földi életnek és így az embereknek is, édesapja a Nap, költőileg megszemélyesítve : a Napisten, Napkirály vagy Napfejedelem, vagy ahogy még nevezték : Aranyfejedelem, Aranyisten, Szép Isten, a Gyönyörű. Viszont minden földi életnek és így az embereknek is regebeli édesanyja maga a Föld, azaz megszemélyesítve, a Földanya vagyis Tündér Ilona, az Élet Anyja. Tündér Ilonának és a Napistennek, azaz tehát Magornak nászát minden tavasszal a napéjegyenlőség idejében ünnepelték. Ekkor Ilona, mint Magyar Napkirály felesége, a Magyar Ilona nevet veszi föl, ahogy őt a Csallóközi leányok bizonyos tavaszi, a házasságról szóló énekeikben napjainkig is nevezik. Ugyanis kizárólag a napéjegyenlőség szent ünnepe napján és éjszakáján tartották nászukat a fiatal párok is, azon időben tehát, amelyben a gyöngy virág, Tündér Ilona e szent virága, nyílik. Meg kell itt említenem azt is, hogy régi nyelvünkben a tündér szónak még leány és szűz értelme is volt, aminthogy a finnben ma is tüttő, tüttere = leány, szűz, amihez pontosan párhuzam az, hogy például az olaszban fata = tündér, míg az oláhban fata = leány. De meg kell említenem még azt is, hogy a magyar névnek, más jelentései mellett, boldog jelentése is volt, amiszerint tehát úgy a Magyar Isten, mint a Magyar Ilona névnek Boldog Isten és Boldog Ilona értelme is volt, ami alatt szerelmi boldogságot, az apává, anyává lételt is értették, de fölemlítem itt azt is, hogy a tulajdonképeni magyar őstörzsek földművelők voltak, Magyar Napisten a földművelés föltalálója és istenségeként is tiszteltetett, a békés földművelő élet pedig boldog életként volt fölfogva.
Hogy viszont Ilona mennyire azonos volt a rómaiak Venusaval, a nőiesség és szerelem ez istenségével, mutatja az is, hogy Venust is nevezték Venus Felix-nek, azaz Boldog Venusnak és hogy őt a rómaiak is regebeli ősanyjuknak tekintették, úgyanúgy tehát mint a magyarok Magyar Ilonát a magyarság regebeli ősanyjának. Valamint pedig tavaszi megnyilvánulásában Ilona a szerelem Istennője volt, ugyanúgy a szerelem istensége volt tavaszi megnyilvánulásában Magyar Napisten is, amelyben például a palócoknál Lebéd vagy Libéd név alatt különösen nagy kultusza volt, amely név régi nyelvünkben hattyú jelentésű volt. E minőségben őt őseink (miként a görögök és rómaiak is) hattyúszárnyakkal ábrázolták volt, mivel náluk a hattyú a vágyódás, különösen pedig a szerelemvágy költői jelképe volt. Ezen régi lebéd vagy libéd = hattyú szavunk a lebeg vagy libeg szavunkból származik, amelynek szárnylebegtetés, lebegtetés, repülés és a levegőben való lebegés, libegés értelme van. Ugyanez igéből származik továbbá lepke és innen tájszólásos változatát képező lepe és lipe = lepke szavunk is. Mindamely szavaink viszont azonosak a latin libratio = libegés szóval is, valamint megvilágitják a latin libido = vágy, szerelemvágy szó ősnyelvünkbőli eredetét is. Mindezek magyarázata pedig az, hogy a hattyak, valamint némely más madárféle is, szerelmi vágyukban szárnyaikat lebegtetni, libegtetni szokták. Mondottuk, hogy a Libéd név értelme : hattyú, és hogy a hattyú őseink jelképezésében a vágy, főképp a szerelemvágy jelképe volt. Így pedig megértjük a német Liebe, régibb Liebde = szerelem szó eredetét is, illetve bebizonyitottnak látjuk mindezen latin és német szavak ősnyelvünkbőli származását. Úgyszintén az elmondottak fejtik meg azt is, hogy a görög-római mitológiában a Szerelemisten miért ábrázoltatott hattyúszárnyakkal. De ugyanezek fejtik meg még azt is, hogy Lédát miért ábrázolták épen hattyúval, valamint megérteti velünk a német Lohengrin és a finn Lemminkäjnen regéket, amelyek lényegükben és eredetileg szintén a szerelemvágyat jelképezték.
Magyar Napisten őseink mitológiájában az erőnyt (energiát) megszemélyesítő istenség, míg Ilona az anyag (materia) megszemélyesítése is volt, ami pedig mély tudáson és természetismereten alapuló jelképezés volt, mert hiszen való igaz, hogy minden földi élet alapja a Napból a Földre áradó erőnynek a Föld anyagára való hatása. Az anyaföld szunnyadó anyagának a napsugarak általi életrekeltését, megtermékenyítését jelképesen valóban a nőnek a férfi általi megtermékenyitésével hasonlithatjuk össze. A nő ugyanúgy táplálja gyermekét mint az élőket terményeivel a Föld. A levegő pedig, amely a Földanya által nekünk nyújtott táplálékok legfontosabbika, — amelynek híján már néhány perc alatt halottak vagyunk — a Földnek csak egyik alkatrésze, ugyanúgy mint akár a víz avagy a termő televény (humusz) is.
Kifejtettem már más írásaimban, hogy ősnyelvünkben „magyar” tulajdonképen „ember” jelentéssel bírt, bár volt még „boldog” és „földművelő” jelentése is.
Az ősmagyar mitológiai fölfogás szerint bennünk is minden, ami anyag, azaz tehát egész testünk : anyai örökségünk, vagyis Magyar Ilona édesanyánk adománya, viszont minden, ami testnélküli, anyagtalan, azaz erőny, vagyis tehát a lélek, a gondolat és minden szellemi működés : atyai örökségünk, azaz tehát Magyar Napatya adománya. Eszerint pedig a lelkiismeret is, amely hiszen valóban testnélküli valami, vagyis a lélek egyik megnyilvánulása, tisztán csak szellemi működés, nem más, mint Magor vagy Magyar atyánk reánk hagyott adománya, öröksége.
A Napból a Földre származó erő a földi életjelenségek létrehozója, s ilyen tehát a lélek is, amely minket élőkké és a legfejlettebb alakban : emberré, (ősnyelvünk szerint: magyarrá) tesz, vagyis tehát mindnyájan a Nap fiai, gyermekei vagyunk. A Napistentől származik belénk azon „isteni szikra”, amely bennünket életre kelt, emberré fejleszt, és amely holtunk után el nem enyészik; aminthogy a mai tudomány is tanítja az erőny megmaradását. Ez „a lélek halhatatlansága” igazi magyarázata, értelme is. Ez pedig azt is jelenti, hogy őseink felfogása e tekintetben a mai tudományos fölfogással teljesen azonos volt, csakhogy gyönyörű költői alakba öltöztetve.
Édesanyánk, akitől tehát testünk származik, viseli is testünk gondját. Ő táplál, tart tisztán, mos, öltöztet, fésül bennünket, viszont édesatyánk tanít, oktat minket. Ő neveli később lelkünket, ő lát el „apai tanácsok”-kal és oktat bennünket, hogy az életben mikép viselkedjünk. Ő tanít bennünket erkölcsre, becsületre. (Habár a mai világban sok minden megváltozik is, de régebben mindez határozottan igy volt.) Mi viszont gyermeki tisztelettel figyelünk szavaira és nézünk jóakaró szemeibe. Tudjuk, hogy például Szent István király is, bár már keresztény volt, fia számára írásban hagyta meg apai tanácsait. De így értjük csak meg azt is, hogy Hammurabi babiloni király miért mondja, hogy híres törvényeit neki Samás Napisten diktálta, valamint hogy Lykurgosz, a spártai törvényhozó, miért állítja, hogy ő törvényeit Apollon Napistentől kapta. Vagyis, ezen ősidőkben a népeknek még tudatában volt, hogy az emberek tanítója, törvényhozója a Napisten, azaz az emberek atyja. És valóban, mi egy törvény ? Eszme, gondolat. Testnélküli valami, vagyis tehát a Napból származó erőny.
Az archeológusok és etnográfusok jól ismerik a szkita népek, valamint a ma élő magyar nép és rokonnépei kerek tükrét. Erről érdekes, hosszú tanulmányt ír dr. Mészáros Gyula A magyar kerek tükör cím alatt a Néprajzi Értesítő folyóiratunk 1914. évfolyamában, megállapítván azt is, hogy e tükör rendesen a Nap (néha a Hold) jelképének tekintetett. Régen a tükrök többnyire fémből készültek és a sárga vagy vöröses arany-, réz- vagy bronztükör a Nap jelképe is lett, míg az ezüst- avagy más fehér fémből való, a Holdé. Miután azonban az arany azon fém, amelyet lágysága és szépsége miatt az ember legelőször kezdett megmunkálni (Aranykor), így természetes, hogy az aranytükörnek volt régibb és nagyobb szerepe.
Magyar őseink szerint tehát : ha a kerek aranytükörbe tekintünk, ez ugyanannyi, mint hogyha édesatyánk, a Napisten arcába, szemébe tekintenénk.
A lelkiismeret létezésének fölismerése szellemileg fejletlen, kezdetleges ősembernél még nem tételezhető föl. Ehhez már föltétlen magasabb fokú szellemi fejlettség szükséges, amely szellemi színvonalat az ember, szerintem, már a kőszerszámok készítése előtti korban is, az aranyfém megmunkálása első korában ért el először, vagyis az Aranykorban, amely kort habár ma többé-kevésbé mesebelinek tartják, de amelynek létezettségét én nem vonom kétségbe, sőt azt tartom, hogy az első szellemi műveltség is már akkor fejlődött ki, mégpedig igen magas fokra, habár ezután ismét igen mély hanyatlás is következhetett. Szerintem a lelkiismeret fölismerésére az embert a tükröződés jelensége vezette, akár a vízben, akár arany, kristály vagy csiszolt kő fölületében magát meglátva. A tükröződés pedig, mint fényjelenség, valóban nem is más mint a Napból származó erőny, amelynek észlelhetősége ámbár ismét csak a Földanya által nyújtott anyag segítségével válik lehetségessé (a fényt magát nem is láthatjuk, hanem csak az általa megvilágított tárgyakat), ugyanúgy, mint ahogy a gondolat is a Napból származó erőny, de amelynek, hogy megnyílvánulhasson, az agyvelőre van szüksége, amely pedig a Föld által nyújtott anyagból áll. A tükröződésnek tehát saját teste nem lévén, valóban a lélekkel hasonlítható össze. Mészáros említett cikkében számos adatot találunk arra, hogy az ősember a tükröző fölületen megjelenő képét a léleknek tartotta, illetve azzal hasonlította össze. Ennek oka szerintem az, hogy tükörképünk tényleg teljesen hozzánk hasonló, de mégis: teste nincsen, tehát anyagilag nem létezik, vagyis bár látjuk, ott van, de mégis tulajdonképen nincsen, azaz hogy csak anyagilag nincsen, mivel hiszen csak fényjelenség.
Ugyanígy anyagilag nem létező valami egy tan avagy oktatás, tanítás. Ha ezt le is írjuk avagy le is nyomtatjuk, nem a papír és tinta vagy nyomdafesték a tan, mert ugyanezekkel bármi mást is írhattunk, nyomtathattunk volna. Vagyis egy tan is csak gondolat, azaz a Naptól származó erőny és tehát anyagtalan, testetlen. És mégis mily fontos lehet. Emberek, egész nemzetek sorsa függhet tőle. Ugyanígy tiszta erőnyből álló, gondolatból álló egy törvény is. És íme, láttuk, hogy a régiek a Napistent tekintették a törvények adójának, de hogy miért épen a Napistent, ezt csak most, magyar őseink bölcsességét megismervén, értjük. Ez is tehát jelképes gondolatuk volt, amely azonban a természeti valóságot is pontosan kifejezi, amiből még az is következik, hogy őseink e valóságot tehát ismerték. Ha például a kinaiak azt mondják, hogy Konfucse szelleme lebeg Kina fölött és őrzi azt, úgy eredetileg e szavak is csak jelképesen voltak értendők, ha a mai szellemi hanyatlás korában van is sok kinai, aki tényleg azt hiszi, hogy Konfucse lelke ott van valahol Kína fölött a levegőben és védelmezi. A valóságban Konfucse lelke vagy szelleme alatt Konfucse erkölcsi tanítását kell értenünk, ami tehát anyagtalan valami, de ami Kínát a romlástól megvédeni alkalmas. E kínaihoz hasonló hiedelem egyébként Európában is volt régebben elég. Sőt olyan is, amelynek jelképes értelme sem volt.
A lelkiismeret nem más, mint a lélek és az önmagam fogalmak egyesülése, ami egy másik én gandolatát hozza létre, amely másik én, mivel testnélküli, tisztán szellemi valami : tehát fennköltebb, nemesebb, istenibb, tehát jobb is mint a testi én. Mivel pedig a lélek vagy szellem Édesatyánk, a Nap adománya (a Napból származó „isteni szikra”), ennélfogva a lelkiismeret szava is tulajdonképen a Napisten, azaz Édesatyánk szava. Így lett tehát a tükör a lelkiisrneret, azaz a másik, nemesebb én jelképe, és maradott az még azután is, hogy az ember a tükröződés jelenségét már meg tudta magyarázni. Hogy őseink egykor létezett magas szellemi műveltsége idején a Természet ismerete, azaz a természettudomány, semmivel sem állott a mai mögött, azt itt bővebben nem bizonyíthatom, mert ez tárgyunktól túlságosan messze térítene el. Hogy aztán lélektanilag az önmagunk szemlélése, amit a tükröződés jelensége tesz lehetővé, a lelkiismerettel mennyire természetszerűen függ össze, ezt magyaráznunk fölösleges. Mivel pedig a kerek aranytükör a Nap ábrázolata is, úgy a benne megjelenő arcunkkal ez egyúttal a Napisten, azaz Édesatyánk arcát is jelentette, mivelhogy az ősi természetvallási, valamint a mai népfölfogás szerint is a gyermek és a rá többnyire hasonlító szülője, azaz tehát a fiú és édesapja, egymással tulajdonképen azonosak. Fiúban az édesapa (leányban az édesanya) él tovább, viszont az édesapa élete mintegy a fiú megelőző életét képezi, amiszerint tehát az önmagam-édesapa-fiú fogalma őseink gondolataiban azonosult.
Ha tehát az aranytükörbe tekintünk, ez jelképesen annyi is, mintha édesatyánk arcába, szemébe, saját lelkiismeretünkbe avagy a Napisten szemébe tekintenénk. Viszont amit tehát lelkiismeretünk mond : az Édesatyánk, azaz a Napisten szava, tanítása, vagyis azon „isteni szózat”, amelyet ha igazak és jók akarunk lenni s a rosszat, valamint ennek következményét : a bűnhődést, el akarjuk kerülni, követnünk kell.
Ezek szerint, ha lelkiismeretünk szavát követjük, azaz Magyar Napatyánktól örökölt lelkünkre hallgatunk, ez annyi, minthogyha a Napisten szeretetteljes atyai tanítását, az általa megadott igaz törvényeket követnők.
Mai példabeszédekben, népmesékben, szokásos mondásokban, úgy nálunk, mint más népeknél, a tükör, az „igazmondó tükör”, a lelkiismeret jelképe, habár ez ma már mindinkább feledésbe merül, lévén hogy az ősi természetvallás eszmevilágát a zsidó-keresztény vallási fölfogás mindinkább elhomályosítja, amely utóbbi pedig már nem a lelkiismeretet, hanem a Szentírást, vagyis írott, megváltozhatlan törvényeket, szabályokat tekint erkölcsi alapjának. Bárki más tanítása, vezetése pedig könnyebben lehet helytelen vagy önérdek, önzés által befolyásolt, mint a szerető Édesatyáé, illetve Napatyáé, mikor hiszen az édesatya az örök Természet rendje szerint, ha kell, gyermeke életét a saját élete árán is biztosítani akarja, annyival is inkább, hogy régen az egyén személye nem volt a családtól, törzstől és nemzettől annyira különválva mint ma. Ősvallásunk Napistene az igazi, önzetlen és szerető édesatya eszményi mintaképe volt. Ő örökkön örökké csüggedetlenül küzd érettünk, ragyogó sugaraival verve vissza a világűrből mindenfelől reánk törni és bennünket, valamint egész Földünket is elnyelni akaró halálos Sötétséget és Hidegséget vagyis a Halált magát, amelyet őshitregéinkben (mitoszainkban) két rettentő kígyóval, sárkánnyal avagy gonosz boszorkánnyal jelképeztek. Ő, a Napatya, küzd érettünk, harcol, miként a szerető édesatya önfeláldozóan küzd szeretteiért, gyermekeiért, családjaért, gyermekei és neje életeért, jövőjeért a mindenfelől reájuk törő ellenséges Idegen ellen. És ő, az Áldott Nap, ahogy a Napot népünk máig is nevezi még, miként az igazi édesapa, nem tud különbséget tenni jó és igaz, rossz és hűtlen, sőt őt meg is tagadó gyermekei között. Mindnyájunk életeért egyaránt harcol és mindnyájunkra egyaránt árasztja éltető sugarait, melegét, világosságát, de tőlünk soha semmit ezért nem kér, nem követel, nem vár, habár őseink felfogása szerint, neki is épúgy fáj fiai minden gonoszsága mint a földi édesatyának és époly boldogító neki is gyermekei minden erénye, hűséges, tisztelő szeretete, hálája, mint a földi édesapának. Amiért is őseink, miként vogul rokonaink ma is, odaadó szeretettel tisztelték őt és dicsérő, hálaadó himnuszokat zengettek neki. (Ezzel tökéletes párhuzamban, őseink mitológiája szerint a Földanya, azaz Ilona, is az igazi önfeláldozó, jóságos édesanya mintaképe, aki a levegőt, vizet, terményeit minden gyermeke számára egyaránt nyújtja, még a hálátlan, őt megtagadó, neki soha köszönetet nem mondó gyermekeinek is. Csak ezek, gonoszságukban, veszik el néha egymástól az Áldott Föld tápláló terményeit. Őseink ezért őt is odaadó szeretettel tisztelték és hálaadó himnuszokat zengettek neki is.)
Mai teológiai alapon azt szokták a föntebb elmondottaknak ellenvetni, hogy mivel a Nap is Isten teremtménye, így semmi értelme sincsen annak, hogy a Napot, mégha csak annak eszmei, jelképes megszemélyesítését is, tiszteljük, valamint helytelen dolog az erőny és a lelkiismeret forrásaként nem Istent, hanem a Napot tisztelnünk.
Amire azonban a következőket válaszolhatjuk :
Először is természeti vagy tudományos tény, igazság, hogy a Földön életet keltő erőny - s így a lélek, a lelkiismeret is - a Napból származik; a tények, igazságok előtt pedig, ha az örök Természet vallása alapjain, vagy pedig tudományos alapon akarunk maradni, szemet húnynunk nem szabad. A mai tudomány pedig kezd oda következtetni, hogy a lélek és az erőny egy és ugyanaz, vagyis, hogy a lélek a Természet egyik ugyanolyan megnyilvánulása, mint akár a hő, a fény, avagy a hang. Eszerint a lélek nem természeten kívüli, nem „természetfölötti” csoda tehát, mert hiszen semmi sincsen a „természetesen kívül” avagy a „természet fölött”, mert az örök Természet és Isten is: ugyanaz. Viszont ősvallásunk sem tagadta azt, hogy a Nap is Isten teremtménye, hiszen úgy őseink fölfogása, mint vogul rokonaink mai hitregéi szerint is, a Napisten az Ég Istenének fia, ami a költői megszemélyesítések jelképes nyelvén szólva, tökéletesen ugyanazt jelenti, amit a mai vallások is tanítanak: hogy a Nap Isten teremtménye, vagy tudományosan kifejezve: a Napot a természet hozta létre. (Mi több, ez még azt is jelentheti, hogy a „Fiú-Isten” gondolata is csak ősnépeink mitológiájából származott, lévén ez a sok ezredévvel régibb.) Eszerint pedig kétségtelen tehát, hogy minden erőny, valamint a lélek és lelkiismeret ősforrása is Isten, mert hiszen a Napisten mindezt épúgy édesapjától, az örök, nagy Istentől, a Természet örök ősforrásából örökölte mint mi, emberek a Napistentől. Viszont az, hogy mondhatjuk, miszerint: édesapánkat is csak nagyapánk nemzette, vagypedig azt is, hogy: édesapánkat is Isten teremtette, ez még egyáltalán nem ok arra, hogy édesapánkat ne szeressük, ne tiszteljük, iránta gyermeki hálával ne legyünk. Amiért is tehát őseink, bár tisztában voltak azzal, hogy a Napisten is Isten teremtménye, ezt nem tartották oknak arra, hogy édesapjukat ne szeressék, ne tiszteljék, illetve hogy a Napot is a legnagyobb szeretettel ne tiszteljék. Ha kétségtelen is, hogy minden jó, egy jó termés, mindennapi kenyerünk első kútforrása is a Nagy Isten, úgy ez még nem ok arra, hogy tagadhassuk, miszerint mindezt mi közvetlenül a Naptól és Földtől kapjuk. Ha tehát a szülők gyermekeiknek szeretettel gondját viselik, ha fáradságosan és önfeláldozóan igyekeznek azok mindennapi kenyerét biztosítani, ezért nem helyeselhetnők a gyermeket, aki vállvonással azt mondaná: „Semmi értelme, hogy én ezért atyámnak, anyámnak legyek hálás, mert mivel minden jó Istentől származik, hála és köszönet tehát csak őt illeti meg, aki atyámat és anyámat is teremtette.” Sőt mindnyájan azt tartjuk, hogy minden erkölcsi érzésnek, kötelességtudatnak egyik igen fontos alapja, kiindulópontja a szülők iránti tisztelet érzése, amivel a mai, prófétai vallások sem kísérelték meg, ellenkezni, hanem éppúgy tanítják azt mint az ősi természetvallás. Sőt mivel az édesapa és a lelkiismeret fogalmai — amint föntebb kimutattuk — egymással jelképesen azonosak, eszerint tehát a szülők iránti tisztelet és a lelkiismeret közötti összefüggés nem vonható kétségbe.
A magyarság legközelebbi élő rokonai, a vogulok, is azt tartják, hogy a Napisten mindenben édesapja, Numitorem, azaz az Ég Istene tanácsát kéri ki s neki szót fogad. A szófogadást pedig a gyermeki kötelességek egyik legfőbbikének tartjuk, eltekintve attól, hogy a szerető és jóakaró édesatya szavát megfogadó gyermek elsősorban is maga látja hasznát. Miután pedig, amint láttuk: az édesapa és a lelkiismeret szava őseink fölfogása szerint jelképesen szintén ugyanaz, eszerint tehát minden oldalról őseink fönti filozófiája és jelképezése helyes, igaz és mélységes bölcsességen, átgondoláson alapuló voltát látjuk bizonyítva.
Őseink, valamint ősvallásunkat még nem feledett vogul rokonaink fölfogása szerint is minden létezőnek eredete, ősoka, előidézője az Ég, azaz Isten, vagyis a mindent létrehozó Természet örök és emberi ésszel föl nem fogható egysége, amely egység költői megszemélyesítése: a fenséges, öreg férfinek képzelt Nagy Isten. De mindez nem akadályozta őseinket és nem szabad akadályozzon bennünket sem abban, hogy szerető, gondviselő és bennünket oktató, tanító édesatyánk iránt, azaz a Napisten iránt is, a legmélyebb tisztelettel és szeretettel viseltessünk. A teológusok ama ellenvetésére pedig, hogy ezek szerint tehát őseink a Napot imádták, azt felelhetjük, hogy őseink tulajdonképen sem a Napot, sem senki mást nem „imádtak” — a szó mai értelmében —, csupán szerették és tisztelték, mint ahogy a jó és hálás gyermek szereti és tiszteli édesatyját, anélkül hogy „imádná” őt.
Viszont a teológusok és tudósok amaz ellenvetésére, hogy miként lehessen égitestet, azaz tehát élettelen tárgyat, édesapaként tisztelni, ezeket válaszolhatjuk :
Őseink is igen jól tudták, hogy a Nap nem élő személy, hanem csupán égitest, de náluk csak jelképezésről volt szó. Erkölcsi nevelést szolgáló jelképezésről. őseink a Napban azon eszményi és erkölcsi édesapa-mintaképet tisztelték, amely mintaképet ők maguk alkották meg maguknak. Fölfogásukban a Nap csak úgy volt édesatyánk, a Föld csak úgy édesanyánk, mint ahogy a Nagy Istent is csak költőileg jelképezték fenséges, öreg férfialakkal (nagyapa), habár tisztában voltak azzal, hogy ő az örök Természet, az örök Mindenség maga, amely emberi ésszel föl nem érhető, nem ábrázolható, vagyis hogy ő a Mindenség összes örök törvényeinek is egy fenséges Egységbe való filozófiai egyesítése és költői megszemélyesítése. Hisz a legegyszerűbb ősmagyar is tudta, látta, hogy a Napnak nincsen keze, lába, nem ül aranyszőrű lovon mint a jelképes hitregékben (mythoszokban), valamint teljesen tisztában voltak azzal, hogy a Föld sem hasonlít emberi nőhöz, akinek szeme, szája, keze, lába volna hogy a Föld gyermekeit nem emlőkkel, hanem terményeivel, a vízzel és a levegővel táplálja. Mindez pedig azt is jelenti, hogy őseink a mai, csodákban és emberalakú istenségekben hívő vallásos embereknek szellemileg magasan fölötte állottak, azaz hogy ők még tudtak jelképekben gondolkodni, ami a mai gondolkodásban mindinkább már kivesz. A hiba tehát bennünk, de nem őseink felfogásában van.
Másodszor pedig koránt sincsen még eldöntve, hogy az égitestek vajon minden önélet és öntudat nélkül valók-e ? Tudósok elmélkednek azon, hogy tulajdonképen mi is az öntudat, a lélek, és hogy ez mily viszonyban van az anyaggal, hogy hol és milyen mennyiségben van meg emberben, állatban, növényben és az úgynevezett „holt anyag”-ban ? És ha mindaz, ami lélek és gondolat, a Napból származik a Földre, miért kell okvetlen azt tartanunk, hogy mindez csak azután nyilvánulhat meg, miután a Földre érkezett ? Vajon nem működhetik-e már a Napban is ?
Őseink felfogása szerint a napfény is erőny, ugyanúgy mint a mai tudományos felfogás szerint is. Vagyis, végtére ezt is a minden létező örök Okától vagyis Istentől kell származtatnunk. Mégis nevetséges volna tagadnunk, hogy a Földet megvilágító fény forrása a Nap. Vagyis annak megállapítása, hogy minden egy közös, egyetlen ősforrásból, ősoktól, vagyis Istentől származik, tehát épen őseinknek tulajdonítható, valamint az ősoknak méltóságos, öreg férfialakkali ábrázolása, helyesebben: jelképezése is. Az öregséggel ők a végtelen ősidők óta örökké létezettséget jelképezték. De hogy ez a mi őseink eszméje volt, a mai magyar nyelv is tanusítja még, mert csak a magyarban hangtanilag azonos az öreg és az örök szó. Ez eszmét tehát a később keletkezett népek a mi mitológiánkból — amely valamennyi közül a legrégibb — örökölték. Így az egyiptomiak, így a zsidók és ezektől a kereszténység is. Csakhogy a mi őseinknél azon megállapítás, hogy minden létezőnek egyetlen Oka van, mindig egyszerű bölcseleti vagy, ha úgy akarjuk, tudományos megállapítás maradt, sohasem öltött fanatikus alakot. Sohasem jutott eszükbe üldözni olyasvalakit, aki e megállapítás helyes voltában kételkedett avagy azt nem fogadta el. Csak a fanatizmus képes arra, hogy vad türelmetlenséggel és gyűlölettel üldözzön, öljön és pusztítson mindent és mindenkit, ami és aki az eszmével ellenkezésben van avagy látszik lenni. Ugyanígy őseink, habár e dolgot megállapították, de azért nem kezdték saját gyönyörű mitológiájukat, sem ennek fenséges, költői, művészi kincseit irtani. Ennek oka volt mindenesetre az is, hogy őseinket más, később keletkezett avagy utóbb lehanyatlott, népekénél magasabb fokú szellemi képességeik alkalmassá tették annak fölfogására is, hogy mitológiájuk, amely hiszen csupa jelképezés volt, egyáltalán nincsen azon eszmével ellenkezésben, hogy az egész létező Mindenség egyetlen nagy Egység. Ugyanígy felsőbbrendű elmebeli képességeik náluk fanatizmus avagy vallási téboly létrejöhetését is kizárták. Őseink, bár költői lelkületűek voltak, de emellett józanok, okosak is; aminthogy ilyen volt mindig a magyar nép, amely az Európát vérbeborító vallásháborúk és vallási forrongások ideje alatt is mindig közönyös és nyugodt szemlélője volt a körülötte történőknek. E szellemi fölényünkre vezethető vissza az is, hogy Magyarország volt Európában az első, ahol a tordai országgyűlésen már 1545-ben törvényesen kihirdették a vallásszabadságot. Holott Párizsban és Franciaországban, Európa akkori műveltségi központjában, 1572-ben, tehát 27 évvel későbben, augusztus és szeptember havában, a borzalmas „Szent Bartolomeus éjszakák” alatt, felsőbb rendelkezésre 22.000 protestánst gyilkoltak meg. A nagy különbség tehát a faj szellemi tulajdonságaiban rejlik.
Sajnos, való azonban, hogy a magyar kereszténység első századaiban az új vallást terjeszteni bejött nagyszámú idegen volt az, aki vak fanatizmussal és gyűlölettel irtott mindent, ami a népet saját ősvallására emlékeztette s ez az oka annak, hogy ősvallásunk ma magyarok előtt is úgyszólván ismeretlen, és hogy a legtöbben, bár alaptalanul, azt elveszettnek, mások pedig kezdetleges népekéhez hasonló babonákból állott valaminek tartják.
Őseink táltosai erkölcsi tanítása egyik sarkalatos pontja, sőt legfőbb alapja tehát ez volt :
Aki lelkiismerete szavára hallgat, azt soha el nem némítja, az soha az igaz útról le nem tér. Az ember tévedhet, lehet önző, pártos, részrehajló; az írott malaszt, a szabályok lehetnek tévesek és a változó viszonyok, körülmények folytán elavulhatnak. Ami néhány századdal avagy ezredévvel ezelőtt helyes és szükséges volt, az ma lehet helytelen és káros. Egyetlen tanítás, egyetlen törvény van, amely örökké igaz marad, amely az adott körülményekhez alkalmazkodik : az élő lelkiismeret, amely sohasem avul el, mint az írás és sohasem téved, sohasem pártos, mint az ember. A lelkiismeret, isteni szózat, és aki erre hallgat, bűnös sohasem lesz.
Tudom, hogy a teológusok valamint a materialisták ellenvetése erre a következő : A lelkiismeret, csak emberi dolog és az ember tévedhet is, tévedhet tehát a lelkiismeret, is. Hány nép, hány vallási szekta van, amelynek erkölcsi tanítása tulajdonképen gonosz, sőt sokszor visszataszító, amely népeknél vagy szektáknál például a gyilkolást, rablást, pusztítást gyermekkor óta kötelességként nevelik az egyénbe és így fölnövekedvén, e gonoszságokat lelkiismeretbeli kötelességének tartja. A lelkiismeret, tehát teljesen relatív valami.
Ez állításnak azonban már kiindulópontja téves, vagyis csak fölületes és szűk látókörű gondolkodás eredménye. Először is az ilyen felekezetek, tanok mindig csak úgy keletkezhetnek, hogy a lelkiismeret, elmellőztetvén, helyébe bizonyos próféták, vallásalapítók, azaz egyes emberek által kitalált tanok, összeirkált tanítások tétetnek. Az illető vallásalapító pedig lehetett lelkileg beteg egyén is, akinek tanítását eleintén csak a hozzá többé-kevésbé hasonló emberek, esetleg érdekből is, — a lelkiismeretüket elhallgattatva — követték, majd az általa befolyásoltakat is félrevezették.
A lelkiismeret, azaz maga a sugalló lélek, nem csupán „emberi” valami s nem olyan földi, anyagi dolog tehát, amilyennek az ellenmondók képzelik. Hiszen ők sem tagadhatják, ha csak nem teljesen materialisták, hogy a lélek Istentől származik. Ha pedig materialisták, úgy nem tagadhatják, hogy a szellemi működéseket létrehozó erőnyök a Napból származnak, amiszerint a lelkiismeret, mégiscsak földöntúli eredetű. A teológusok is el kell ismerjék, hogy a lélek az, ami bennünket anyagtól, növénytől, állattól leginkább megkülönböztet, valamint a materialisták sem tagadhatják, hogy a magasabb fokú szellemi, vagy mondjuk „agyvelői” működés az, ami minket más élő lények fölött emberré tesz. Miután pedig a szellemi működés, a gondolat — azaz a lélek — tehát erőny (energia), így : ha a mi agyvelőnk több erőnyt termel, mint az állati, eszerint több erőnyt kapott is a Napból, minden földi erőny ősforrásából. Ez a magyarázata tehát annak is, hogy az emberek értelmessége, értelmi képessége nem egyenlő. Mivel az erőny örök és sem elő nem állítható, sem meg nem semmisíthető, ezért ha többel rendelkezünk, akkor többet kellett kapnunk is. Némely faj, némely ember agyveleje alkalmasabb a Napból származó erőnyt fölfogni és fölhasználni, más fejletlenebb avagy elhanyatlott fajoké, egyéneké erre kevésbbé alkalmas, míg viszont sokan, sőt talán a legtöbben, rossz szokások, gondatlanság, lustaság következtében agyvelejüket rontják, elhanyagolják és így a Napból mindnyájunk számára egy formán érkező, mindnyájunknak egyaránt nyújtott erőnyt fölhasználni agyvelőjük alkalmatlanabbá válik. Azt mondottuk, hogy nagyobb mennyiségű erőnnyel, azaz értelemmel csak úgy rendelkezhetünk, ha nagyobb mennyiséget kaptunk, azaz fogtunk föl. Hogy gépeket erőteljesebben működtethessünk, nagyobb mennyiségű tüzelőanyagra is van szükségünk. De tudjuk, hogy az égés által fölszabaduló erőny is a Napból származott, akár fát, kőszenet avagy olajat használunk is el. Tény, hogy a Napban székelő óriási erőnymennyiség is az ő atyjától, a végtelen Égtől, származott, amelyet az emberi ésszel föl nem fogható, meg nem magyarázható Örök Istenben személyesítünk meg, aki mindennek meg nem fejthető kezdete. Ezt az Ős-Istenséget magyar elődeink Ok-nak is nevezték, amely ok megszemélyesítése Okkán vagy Okkún néven is neveztetett, amely név értelme ok-lény, ok-ember, ok-király volt, mivel ősnyelvünkben a kán vagy kún szó, különösen kún őstörzseink nyelvében, ember, lény és király értelemmel is bírt.
Épen a lelkiismeret fönt említett relatív voltában, az adott körülményekhez, neveléshez, viszonyokhoz való alkalmazkodó képességében és befolyásolhatóságában van a lelkiismeret örök értéke. Ezért nem avulhat el soha, mint az írott szabályok avagy a megcsontosodott, megrögzött szokások. Ezért marad a lelkiismeret amaz „isteni megnyilatkozások”-kal is azonos, amelyeket a prófétai vallások már szószerint értelmeznek, de amelyeket ősvallásunkban csak jelképesen neveztek így. A lelkiismeret tehát azon „isteni szózat”, azon örök értékű, örökkön élő, örökkön igaz és üde, soha el nem avuló tanítás.
A prófétai vallások szerint Isten személyesen jelenik meg és diktálja rendelkezéseit, törvényeit, amiben tilos kételkedni. Említém, hogy a régi görögök szerint is Apollon személyesen diktálta Likurgosznak törvényeit. Őseink fölfogása szerint ellenben az „isteni szózat” avagy „megnyilatkozás” azonos volt saját lelkük, azaz lelkiismeretük szavával. Az Isten által adott ihlet, fölvilágosodás, megnyilatkozás őseinknél tehát még jelképesen volt fölfogandó és a saját lelkünk, lelkiismeretünk, a saját elménk fölfedezéseit, eszméit jelentette. Mivel azonban a lélek a Napisten adományaként volt fölfogva, a szellemi működések pedig valóban a Napból a Földre sugározott erőnyből származnak, ezért eszméinket valóban a Napisten által sugallottaknak mondhatjuk. Ilyen valóságokon alapulók voltak tehát őseink táltosai jelképes beszédei, amelyeket az őket hallgató őseink még értették, jelképes értelmüket még tudták és tehát nem is vették szószerint. Ellenben későbbi és szellemileg fejletlenebb népek ilyesmit fölfogni már nem voltak képesek és ezért mindent szószerint vettek. Ma azonban, ismét jelképekben szólva : „Mivel a Magyarok Istene elménket ismét fölvilágosította”, mindezeket megtudtuk és újból értjük.
Az „isteni szózat” avagy „megnyilatkozás” tehát őseink észjárása szerint a Napisten, (akit a tulajdonképpeni magyar törzsek Magyarok Istenének is neveztek), azaz a lelkiismeret a lélek szava is. Őseink tehát jelképesen szólva, azt mondották, hogy erkölcsi és vallási törvényeiket nekik a Napisten adta.
Vannak, igaz, züllött, eltévelyedett népek, amelyek vallási törvényei gonoszak, amiáltal e törvények követői az emberiségre károsakká válanak. Nos, itt az egyének kicsi koruk óta e téves erkölcsök szerint neveltetve, nem tehetnek arról, hogy félrevezetvék és bizonyos rossz cselekedeteket kötelességüknek és jó cselekedeteknek fognak tartani. Ez tehát a relatív lelkiismeret Ha az illető ellenkezik nemzete, hazája törvényeivel : bűnt követ el, még ha e törvények hibásak is. Nagyobb fokút, ha azokat csak hanyagságból avagy hűtlenségből nem követi, kisebb fokút, ha azon törvények hibás és káros voltára kezd ráeszmélni. Ez utóbbi esetben is, habár még köteles a törvényeknek engedelmeskedni — hogy árulóvá ne legyen — de kötelessége e téves törvények ellen becsületes, szelíd eszközökkel küzdeni, hogy nemzetét ilyen káros törvények elmaradhatatlan, rossz következményeitől megmentse s ezen káros törvények kiküszüböltetését elérhesse. Vagyis : itt is ismét csak a lelkiismeret mutatandja meg neki a követendő helyes útat. Viszont mihelyt ilyen eltévelyedett törzsnél a lelkiismeret kultusza fejlődend ismét ki: a téves tanok hamarosan meg is szünendenek, mintahogy ilyenek keletkezése oka is csak a lelkiismeret elmellőzése volt.
Habár tehát létezik relatív lelkiismeret is, ez még nem jelenti azt, hogy abszolut lelkiismeret is ne létezne. Épen így, ha egyes népeknél relatív, sőt téves erkölcsi törvények is léteznek, ez még nem jelenti azt, hogy nem léteznek abszolút erkölcsi törvények is, amelyek az egész emberiség számára általában érvényesek. Az eltévelyedéseket és bizonyos relatív körülményeket leszámítva, általános és abszolut erkölcsi törvények az ilyenek :
Ne ölj, ne lopj, ne paráználkodjál, ne csalj, ne hazudjál, ne légy kapzsi vagy fösvény ; ne használd ki, ne nyomd el, ne kínozzad sem embertársad, sem az állatot. Szeressed gyermekeid, légy érettük, ha kell, önfeláldozó is. Szeressed és tiszteljed szüleid, őseid, nemzeted, családod, hazád, embertársaid. Légy bátor, hű, szorgalmas, teljesítsed kötelességeidet, váltsad be adott szavad stb. Ezek tehát általános, minden vallástól független, sőt téves avagy viszonylagos (relatív) tanok ellenére is fönnálló természeti, azaz isteni törvények, amelyeket nagyjában a kereszténység is így tanít, de amelyek sok ezredévvel e vallás keletkezése előtt a legkülönbözőbb népeknél a természetvallás is már így tanított. Így tanítja ezt Konfucse, Buddha, Mohamed, valamint például a japáni sinto vallás is, amely utóbbi Japánnak ma is élő, ősi természetvallása, amelyre a XIX. században az uralkodó család és a legfőbb úri osztály egyrésze is visszatérvén, ezt ismét az állam nemzeti vallásává tette. A nép nagyrésze ma is buddhista még.
Ami azonban a legfontosabb : az, hogy — amint a föntebbiekből kitünt — téves, káros avagy bűnös erkölcsi felfogás csak ott keletkezhet, ahol az erkölcsi alapokat már nem a lelkiismeret, hanem csakis bizonyos írott törvények, megcsontosodott vagy elavult hagyományok, tanok képezik, amelyek még hozzá gyakran önző érdekek által hozathattak létre. Ahol tehát az élő, tiszta lelkiismeret kultusza lehanyatlott avagy meg is szünt, illetve ahol az abszolut lelkiismeretet az érdekek elhallgattatták, elnyomták.
Miután tehát vannak abszolut és minden vallástól független, áltatalános természeti, vagyis isteni, erkölcsi alapok, úgy természetes, hogy a tiszta lelkiismeret amely tehát : a lélek szava, azaz ősmagyar fölfogás szerint a Napisten szava is, ezért még a relativ és téves tanok között is, a reánk téves irányban ható környezet közepette is lassan, lassan ez mindig visszavezetend az abszolut helyes felé. Ha megszokjuk mindig lelkiismeretünket kérdezni, úgy csakhamar a legnagyobb zűrzavar közepette is lassan, lassan javulandunk, a helyes utat megtalálandjuk. Annál könnyebben és hamarább történend ez meg, ha a lelkiismeret szava követésére lelki közösségben élő embercsoportok vagy egész nemzetek térnének vissza, amikor is az egyének eszméiket, gondolataikat egymással közölhetik is és így a helyes útra való visszatalálást egymásnak megkönnyítik.
Ha megszokjuk mindig lelkiismeretünk szavára hallgatni, úgy nem csak javulandunk, de életünk is nyugodtabb, megelégedettebb lesz. Ez a tiszta lelkiismeret boldogsága. Tiszta lelkiismeret nélkül nincsen lelki egyensúly; lelki egyensúly nélkül nincsen boldogság.
Őseink az abszolut lelkiismeretnek a viszonylagos fölötti győzelmét, valamint a tévedésekből, bűnökből való kiemelkedést is gyönyörű, jelképes mesemotívumokkal fejezték ki : Bármily szép és fényes is az aranytükör, de gondatlan, hanyag ember birtokában csakhamar megborul, piszkos lesz, össze-vissza karcolódik s ekkor már nem mutat tisztán avagy nem is tükröz többé. Aki azonban aranytükrére vigyáz, azt gondosan ápolja, törölgeti, tisztán tartja, azé mindig hibátlan, tisztán tükröző, fényes marad, mint az Égen ragyogó Áldott Nap maga is és mindig helyesen mutatand, tükrözend. Sőt a már elhanyagolt, elhomályosodott aranytükröt is gondos csiszolással, fényesítéssel helyrehozhatni.
A föntiek rövid összefoglalása tehát ez : A kerek aranytükör a Napra hasonlít, amiért őseink a Nap jelképének is tekintették, de mivel a tükör nekünk arcunkat megmutatja s ezért a tükröt arcunk, hajunk, külsőnk, azaz testünk gondozásához használjuk, ugyanúgy a nem anyagi, hanem lelki tükröt, azaz a lelkiismeretet, lelkünk gondozásához kell használnunk. A Nap, azaz a Napisten, és a lelki tükör, egymással a legszorosabb eszmei összefüggésben vannak, mivel a lelkiismeret szava nem más, mint a Napisten szava. Vagyis : amit a Lelkiismeret Aranytükre mond : az Édesatyánk, a Napisten tanítása. Ha szavát követjük : a helyes útról le sohasem térendünk, nem „tévedünk el” s az életben boldogok, nyugodtak és megelégedettek leszünk. Ez volt magyar őseink erkölcsi és vallási fölfogásának legfőbb alapja. Amely oly nemes és fennkölt fölfogás, hogy megismerése őseink iránt nem csupán a legmélyebb tiszteletet kell ébreszszen, de amit ma is követendő példának kell tekintenünk.
Az alább elmondandó bizonyító anyag könnyebbeni megértése kedvéért röviden előre kell bocsátanom, hogy : Az igazi magyarság sohasem volt nomád, hanem földművelő és hogy sohasem járt Ázsiában, hanem hogy őshazája Magyarország, valamint hogy az ősmagyarság Európa legrégibb és műveltségalapító ősnépe, hogy Európa közepén ősrégi időkben igen magas, de inkább csak szellemi (nem műszaki) műveltsége volt, hogy az árja népek műveltsége is ebből ered és végül, hogy összes közelebbi rokonnépeink is ezen ősmagyarságból származtak. Árpád honfoglalói pedig szintén egy innen ősidőkben kivándorlott és ide visszatért törzsünk voltak. A magyarság ázsiai és nomád eredetéről szóló tanítások csakis külső és belső ellenségeink által kitaláltak és kárunkra elterjesztettek, amelyek célja önérzetünk aláásása, tekintélyünk rontása és létjogosultságunk elvitatása. Kiemelem azt is, hogy amidőn ősvallásunkról beszélek, nem ennek 800-1000 év előtti, már elhanyatlott alakját értem, hanem azt, amely a föntemlített magas szellemi műveltségünk idején, 20-30.000 évnél is régibb időkben élt.
II.
Bizonyítékok

A görög hyperboreus-mondák szerint a hyperboreusok (északontúliak) messzi Északon, az Isztrosz (Duna) országában éltek, ahol Boreasz hideg szele már nem érte őket. Ez ország az északi hegységeken túl (a Balkán félsziget hegységein túl) képzeltetett, amelyben a hyperboreusok boldog, bűntelen és igen magas műveltségű szkytha nép voltak. Húst nem ettek, csak gyümölccsel, tejjel és mézzel táplálkoztak. Háborút, betegségeket nem ismertek, több száz esztendőt éltek és minden fájdalom nélkül, az életet már únva, csöndesen haltak meg. A hyperboreusok odaadó szeretettel tisztelték Apollont és Artemiszt, amely istenségek kultuszát a görögök, saját bevallásuk szerint, a hyperboreusoktól örökölték.
Apollon Napisten minden esztendőben tavasztól őszig közöttük élt és náluk királyként uralkodott, de minden ősszel tőlük eltávozott. Országukban a Nap egy esztendőben csak egyszer kelt föl és csak egyszer ment le.
A görögöktől a Balkán hegységei valóban északra vannak és ezekből fúj a hideg szél a Görög félsziget felé. E hegységeken túl van a Duna országa, azaz Magyarország, vagyis azon boldog és termékeny ország, amelyről a hyperboreus mondák beszélnek. Hogypedig a Sark valamikor valóban hazánk területén kellett legyen, ennek emlékét őrizi még számtalan népmesénk, amelyekben ha régi időkről van szó, mindig az mondatik, hogy „akkor egy nap volt egy esztendő” vagypedig, hogy „akkor három nap volt egy esztendő”. Egy nap egy esztendeig csakis a Sarkakon, illetve egy esztendő három napig csakis a Sarkakhoz még közel eső részeken tarthat. Amint azonban népmeséink és a hyperboreus-mondák is állítják : akkoriban még sohasem volt tél, hanem örökös tavasz.
A tudósok csak legújabban állapították meg, hogy a Sarkak hosszú százezredévek alatt Földünkön helyüket, kacskaringó (spirál) vonalban haladva, változtatják. Erre vonatkozólag lássad pl. Dr. M. Wil. Meyer „Weltuntergang” című művében is, hogy „die erst seit etwa zwei Jahrzenten bekannte Tatsache, dass die Pole langsam in spiraligen Windungen über die Erde hinwandern.” Amit a földrészek (kontinensek) eltolódásaival hoz kapcsolatba. Amihez én még azt teszem hozzá, hogy kétségtelen, miszerint Földünkön az élet is valamely Sarkon, esetleg mindkettőn egyidőben, keletkezhetett, mert a még forró Földünkön itt hült a hőmérséklet le annyira, hogy itt élet, természetesen a vízben, keletkezhetett és fönnmaradhatott.
Népszokásainkból kitűnőleg őseink minden esztendőben egyszer, tavasszal, választottak maguknak fejedelmet (pünkösdi királyválasztás népszokása), aki egy esztendeig, illetve „egy napig” uralkodott és tehát a Napkirály, Napfejedelem, azaz a nemzeti istenség : Magor vagy Magyar Napisten megtestesülése, földi helytartójaként szerepelt. Őseink odaadó szeretettel a Napistent és nejét, Tündér Ilonát, a Föld földistennőkénti megszemélyesítését, tisztelték, akiket a nemzet regebeli ős-szüleinek is tekintettek. A görögöknél Apollon szintén Napisten volt és a Napot főként fényt, világosságot adó istenségként személyesítette meg. Hosszú aranyhaja a Nap sugarait jelképezte. De Napisten volt a görögöknél Heraklesz is, aki azonban a Napot az erő, azaz erőny forrásaként általában jelképezte. De hogy Heraklesz és Apollon tulajdonképen egyazon személy volt (habár ez a görögöknél már feledésbe ment), kitűnik a görög hyperboreus-mondákból is, mert ezek szerint Heraklesz a kerinai szarvast űzve, amelynek aranyagancsa és ezüstpatája volt: (a Csodaszarvas!), eljut a hyperboreusok országába (Magyarország területére), ahol Artemisz istennővel találkozik, akivel szerelmi viszonyt köt. Más görög mondák szerint Heraklesz Hylea földére érkezvén, Echidna nevű félig nő, félig kígyóalakú leánnyal a szkythák őseit nemzi. E mondák homályos volta és zavarossága dacára is világosan kitűnik annyi, hogy Heraklesz a szkythák ősapjának tekinttetett, márpedig őt a föniciaiak, és az Égei-Tenger őslakói különösen, Makar vagy Magar név alatt is tisztelték, amely névben világosan a mi ősmondánk Magorját, azaz tehát szintén nemzetünk ősatyját ismerjük föl, aki pedig szintén Napisten. Makar a görögben boldog jelentéssel bír, ami a mi „Boldog Isten”-ünkkel azonosuló dolog (Mondás: „Szegény ember szándékát Boldog Isten bírja.”) Tudjuk pedig, hogy Magort vagy Magyart is a ragyogó Csodaszarvas vezeti egy boldog szigetre (a Csallóköz), ahol az ott-talált „királyleánnyal” (azaz Tündér Ilonával) boldogságban él és a magyarokat nemzi, valamint hogy utódai is sokáig boldogságban élnek a szigeten, míg a túlszaporodás kivándorlásra nem kényszeríti. Ezen hyperboreus-mondai Apollon-Herakleszben tehát még akkor is kénytelenek volnánk Magor ősatyánkra ismerni, ha nem tudnók, hogy hiszen keresztény krónikásainknál is megtaláljuk azon állítást, hogy nemzetünk ősatyja és istensége Hercules volt ! Hiszen e krónikásaink még azt is állítják, hogy Mátyás király Budán, fővárosában, a Szent György téren Herculesnek, mint a nemzet ősatyjának szobrot állíttatott. És valóban, azon időben ősvallásunk még elég jól ismert kellett legyen, hiszen e királyunk idejében egy fönnmaradt okmány szerint, a pápa kitüntette és megdícsérte Igal Fábián és Zarnast Gergely szerzeteseket, amiért Jászberény környékén a kereszténységtől idegenkedő jászokat megtérítették. Hapedig ez így volt az ország szívében, Buda fővárostól nem messze, úgy ebből világosan kitűnik, hogy a magyarság kereszténységre térítése még ezidőben sem volt teljesen befejezve. Okkal tételezhetjük tehát föl, hogy a távoli Erdély hegységei és erdei között lakó székely-magyarság körében ősvallásunk, ha csak titokban is, de még vagy 100 évvel ezelőtt is élt, aminek ottani mai népművészetünkben, különösen pedig a némely 200 évnél is régibb székely-kapuk jelképes faragványaiban ma (1937.) is nyomai láthatók.
Őseinknél ugyanis a Nap föntemlített két megszemélyesítése (fény és erő) még nem volt különválva, illetve még tudták, hogy e kettő egy és ugyanaz. Úgy régi mythológiánkban mint mai népmeséinkben a Napisten, illetve ennek megfelelő mai mesehős: a gyönyörűszép arcú Szép Miklós, Szép Palkó, Világszép Úrfi és az emberfölötti erejű Toldi Miklós, Erős János vagy Magyar Miska is még egymással azonosak voltak. Későbbi időkben, amikor a különválás már megtörtént és hitregéinket más népek is átvették, ezen más népek már nem voltak azzal tisztában, hogy a két istenség (Apollon-Heraklesz azaz Szép Palkó-Magyar Miska) eredetileg azonos istenségek voltak. Ezenkívül a görög hyperboreus-mondák szerint a nőistenség is hol Artemisz, hol Echidna, azaz hol a Holdat, hol a vizet, havat megszemélyesítő nő. E zűrzavart azonban teljesen és okszerűen kibogozhatni, csakhogy e dolog fejtegetésére igen hosszú népmesei és mythoszi összehasonlításokat kellene tennem, amelyek helyett itt kénytelen vagyok csak annyit mondani, hogy őseinknél Tündér Ilona még egyaránt volt föld-, Hold-, lég- és nőiség-istennő, vagyis hogy ő az anyag egyik megszemélyesítője is volt, amely megszemélyesítések csak idővel válottak teljesen szét, illetve hogy ezen hitregei személyek egymássali azonos volta csak akkor ment teljesen feledésbe, amikor már az is elhomályosult, hogy ezen istenségek nem igazi, létező személyek, hanem csak költői és jelképes megszemélyesítések. (1. ábra.) Amely hanyatlás az árja népek elszaporodásával és az ősi turáni népek nagyrésze elárjásodásával következett be.
Őseink szépséges, aranyhajú Napistene mai napig is él az említett szép mesehőseinkben, sőt a meséinkbeli Szép Miklósról még az is elmondva, hogy a reátörő nagy jégeső ellen önmagát és lovát nagy aranyhajával takarja be, úgyhogy semmi bajuk sem lesz. A Nap ereje ugyanis sugaraiban, azaz „hajában” van, amelyekkel a világűr örök sötétsége és hidegsége ellen diadalmasan küzd. Sámson vagy Szimszon is Napisten volt a zsidóknál, még neve is „nap-ember” jelentésű, csakhogy istenség mivolta a Bibliában, vallási okokból már elhallgatva. Azon, eredetileg jelképes szavakat, hogy ezen Napember „ereje a hajában van” már sem a zsidók, sem később az árja népek már nem értették. Ha ezzel a zsidók annakidején még tisztában lettek volna, úgy bizonyára őrizkedtek volna attól, hogy a Sámson-mondát a Bibliába vegyék. Aki hiszen nem más, mint ősrégi szemere törzseink (szumerek, szamniták, szemareusok stb.) Napistene, vagyis azonos a szumerek Samás és az itáliai samniták Sam nevű Napistenével. Költőileg ugyanis a Nap sugarai annak hajaként, de egyúttal nyilaiként is fogattak föl, vagyis a magyar „hajnal” szóban úgylehet haj-nyíl összetételt sejthetni, annyivalis inkább, hogy vogul rokonaink nyelvében valóban nal=nyíl. Amiszerint a Napisten hajnyilaival a Sötétség fölött diadalmaskodik, még mielőtt a láthatár fölött maga is megjelenne.
A Napistennek vogul és osztják rokonnépeinknél is csodás, nagy aranyhaja van. Egy a Napistenhez szóló vogul himnuszban (Ethnographia folyóiratunk 1891. évfolyam 30. oldal) ez áll:
Vizi-tündér-kisasszony simogatta
Kelő napos aranyfürtöcskédre,
Erdei tündér-kisasszony simogatta
Kelő napos aranyfürtöcskédre,
Hét sasröptényi magas Ég-atyácskád teremtette
Hét oldalú szent sipkádat tedd föl !
Tündököltessed föl ! Hétoldalú szent házadnak
Aranyrészekből alkotott hét ajtaját
Tárd széjjel !
Kelő napos aranyfürtödet
Abroncskerék módra menő kerek Földre
Sugározzad ki !
A himnusz ezen részéhez a hozzáfűzött magyarázat többek között azt jegyzi meg, hogy a vízi- és erdei-tündérkisasszony egy és ugyanazon személy : a Napisten kedvese vagyis felesége; ugyanaz tehát, mint nálunk Tündér Ilona, valamint megjegyzi, hogy a Nap haja: annak sugarai. Másutt mondja még, hogy a „hét” nem értendő számtanilag, mert ez a vogul nyelv szerint sokat, végtelen sokat is jelent. Amiszerint a Nap sapkája és háza tehát kerek, vagyis végtelen sok oldalú. Ugyanígy a „hét” sasröptényi magasság is végtelen magasságot jelent. A Nap haja csak szeretetteljes becézésből mondatik „fürtöcske”-nek, mert hiszen haja oly nagy, hogy tőle az Ég aranyos lesz és hogy az egész Földet besugározza, vagyis : kedvesét a Nap aranyhajába takarja. Úgyszintén a Nagy Égisten-atya is szeretetteljes becézésből mondatik „atyácska”-nak. A Nap háza „hét ajtaja” talán csak téves fordítás és itt is a „hét” alatt értendő, hogy a Nap háza ajtaja kerek nyílású. Magyar népmeséinkben is az mondva, hogy a Nap háza ajtaja kerek és hogy belőle hőség áradoz.
A vogulok is nagy szeretettel tisztelik a Napistent, akit többek között ilyen neveken is neveznek : Aranyfejedelem, Világügyelő férfi, Népetgondozó, Asszonyfia, Fiúcska stb. Utóbbi két neve onnan származik, hogy őt a Nagy Világanya (az Ősanyag és a Tejút megszemélyesítése) azaz az Istenszülő Nagyasszony fiának tekintik, ami ismét azt mutatja, hogy e gondolat a kereszténységbe is ősvallásunkból származott. Azt pedig újabban a tudósok is megállapították, hogy Napunk a Tejút egyik Csillaga s így tehát fiaként is fogható fel.
Megjegyzendő még, hogy a vogulok ősi hagyományukból tudták, hogy a Föld gömbölyű és hogy forog. Holott Nyugaton még nehány századdal ezelőtt is a tudatlanság és a vallási türelmetlenség máglyával fenyegette azt, aki állítani merészelte, hogy a Föld mozog (Galilei). Holott a vogulok ezt tudták, pedig amikor az oroszok őket fölfedezték, még a Kőkorszakban éltek, illetve kőszerszámaik, kőfegyvereik voltak és az aranyon kívül más ércet alig ismertek. Ez pedig azt jelenti, hogy szellemi műveltségük és tehát nyelvük is a Kőkorszakból kell származzon, sőt talán még ennél is régibb időkből, vagyis az Aranykorból. Mindezekből pedig azt kell következtetnünk, hogy habár a Kőkorszak műszaki ismeretei a legkezdetlegesebbek voltak is, de a szellemi műveltség azon ősidőkben egyszer már oly magaslatokat ért volt el, amelyekről mi még nemrégen semmit sem tudtunk, amelyekre mi csak legújabban kezdünk ismét fölkapaszkodni, hosszú, szomorú hanyatlás ideje után, amely talán már a Jégkorszakokkal kezdődött, tartott némi kisebb-nagyobb emelkedésekkel az ókorban, majd legmélyebb hanyatlással a Középkorban, míg végre a Megújhodással (Renaissance) megkezdődött azon újra való emelkedés, amely mai műveltségünket létesítette. Ha tehát a vogulok a magyarhoz annyira hasonlító nyelven beszélnek, sőt ha, a magam elmélete szerint a vogulok egy kivándorlott törzsünktől, tehát tőlünk származnak, úgy ez is arra vall, hogy az említett ősrégi, titokzatos, később eltünt magas műveltség, amelyről, mintegy álomról, a görögök hyperboreus-mondái és a mi Tündér Ilona csallóközi Aranykertjéről szóló népmeséink regélnek : a mi ősműveltségünk volt, amely időben az emberek mai magyar nyelvünk ősalakját beszélték, amely azonban mai nyelvünknél sokkal tökéletesebb volt, illetve nyelvünk azóta csak hanyatlott. Meg kell még jegyeznünk azon tényt is, hogy a vogulok hagyománya szerint ők mai hazájukba messzi Nyugatról, az Ural hegységen „túlról” jöttek (ma az Uraltól Keletre élnek), amely hagyományuk tehát Magyarországra is vonatkozhatik. Tudományosan is pedig kimutatva, hogy a vogulok még nehány századdal ezelőtt is, az Uralon innen, Európában éltek és hogy mai északi hazájukba csak a mongolok, tatárok majd az oroszok hatalma elől menekültek. Az említett, csodás szellemi műveltség némi emlékei tehát népmeséink, nyelvünk, gyönyörű népművészetünk, amelyek segítségével tehát, íme, még egész fennkölt mythológiánk, valamint ősvallásunk részeként a Lelkiismeret Aranytükre kultusza is rekonstruálható.
A vogulok Istenszülő Nagyasszonya : a Tejút megszemélyesítése, amelyet jelképesen a mai csillagászat szerint is a Nap anyjának tekinthetünk, mivel a Nap valóban a Tejút Csillagai milliói egyike. A Tejútról ugyanis a csillagászok legújabban megállapították, hogy óriási lencsealakú s hogy Napunk is ebben van, amiért is Földünkről úgy tűnik föl, mintha a Tejút Földünket övként venné körül. De, lám, ha ez így van, illetve ha őseink a Tejútat a Nap anyjának mondották, úgyhát nemcsak azt tudták, hogy a Föld gömbölyű és hogy forog, hanem tudniok kellett azt is, hogy a Nap a Tejút egyik Csillaga; jelképesen kifejezve: a Nap a Tejút gyermeke.
A voguloknál, osztjákoknál napjainkig fönnmaradtak az istenszemélyeket jelképező bálványok, amelyeket több utazó leír. Néha egy férfi, néha pedig egymás mellett egy férfi és egy nő, néha három avagy több bálvány is van egymás mellett. Ha kettő van, úgy ezek egymás testvéreinek vagy pedig férj és feleségnek mondatnak. A férfi többnyire a Világraügyelő, Népetgondozó fejedelem, vagyis a Napisten, a nőalak pedig hol a Hold, hol a Föld Istennője. A két utóbbiról már említettük, hogy egy és ugyanazon személy két megnyílvánulása, de Holdistennőként inkább a Nap testvérének, de Földistennőként inkább nejének tekintették. Láttuk, hogy a görög hitregék szerint is a hyperboleusok földjén Heraklesz Artemisszel, azaz a Hold Istennőjével köt szerelmi viszonyt. Az első emberpár, illetve Magyar és Ilona (Ádám és Éva = férfi és nő) testvérek is, mert hiszen teremtőjük, alkotójuk, azaz „atyjuk” az Ég Istene, ugyanaz. Emellett azonban ők férj és feleség is, mert hiszen rajtuk kívül még nincsen más ember a világon. Mindezen azonban azért nem kell megütköznünk, mert őseink még tisztában voltak azzal, hogy ezen személyek csak jelképesen azok, csak jelképesen emberek, vagyis hogy ezek a Nap és Föld vagy Hold, illetve az erőny és az anyag költői megszemélyesítései, amelyek teremtője, létrehozója az Ég, azaz az ős Természet istensége (a voguloknál ez Numi-Torem Isten). A vérfertőzés vagyis testvérek közötti házasság gondolata csak akkor jelentkezett, amikor az istenségek nem igazi személyek volta, csak költői megszemélyesítések volta, már feledésbe ment. Ősvallásunkban, amint említők, Magyar és Ilona egyúttal első emberpárként, azaz emberiség ős-szülőkként is szerepeltek. Ádámnak és Évának teremtője is közös, de itt a vérfertőzés gondolata még nem jelentkezik, mert Ádám és Éva nem nemzés útján születnek. Jelentkezik azonban gyermekeik tovább szaporodásánál. Ezek a logika szerint csak úgy szaporodhattak volna tovább, hogy fivér nővérét vette volna feleségül. E gondolat elől a bibliai elbeszélés csak úgy tud menekülni, hogy logikátlanul Káint Nód tartományba meneszti, ahol megházasodik. Holott hiszen másutt akkor még nem létezhettek volna emberek, avagy ha igen, úgy ezek is csak Ádám és Éva gyermekei lehettek volna, vagyis Káin testvérei. Annak megemlítése elől, hogy Ádám többi gyermekei honnan szereztek feleséget, illetve kihez mentek férjhez, a Biblia szintén kitér, szintén azért, hogy a vérfertőző házasság kellemetlen megemlítését elkerülhesse. Mindezen baj természetes következménye annak, hogy a későbbi népek ősregéinket átvevén, de azok értelmét nem ismervén, azokat szószerint vették. A zsidók által a mi őseinktől átvett Ádám és Éva hitrege mély, jelképes értelméről, amelyről azonban már sem a zsidók, sem később az árja népek nem tudtak soha semmit, itt akarok röviden szólani : Ádám és Éva azonosak a mi Magyar és Ilonánkkal, azaz a Nappal és Földdel. A Föld egy a Napból a Természet Törvényei szerint kiválott anyagtömeg, amely a Napból a központbólfutó erő (centrifugális erő) vagyis a napgömb forgása következtében válott ki, éspedig épen a Nap egyenlítőkerületéről, aholis ez erő a legnagyobb, azaz tehát a Nap oldalából. Jelképesen : „Évát Isten Ádám bordájából teremtette." Népiesen ma is nevezzük a nőt a férfi „oldalbordája"-nak. Ma tudjuk, hogy minden gyorsan forgó anyag, ha az nem tökéletesen szilárd, a központból futó erő következtében lencseszerű alakúvá válik, vagyis hogy két pólusánál laposodik, egyenlítőjénél pedig kiszélesedik, ahonnan tán, gyors forgás esetén, részek el is válanak és el is távolodnak, (A Szaturnusz gyűrűje, mert e bolygó igen gyors forgású.) illetve tudjuk, hogy a bolygók így válottak el a Nap oldaláról, amikor ennek anyaga még a mainál is kevésbbé tömör volt, és így Földünk is. Vagyis : eszerint a Föld tehát valóban a Nap egy „oldalbordájából” lettnek mondható. De miért van az, hogy magyar borda szavunkkal pontosan egyezik az olasz, francia, német nyelvben meglévő bord, bordure=valaminek oldala, széle ? Azért van ez, mert e szavunkat is az árja nyelvek, miként annyi más szót is, valamikor, még keletkezésükkor, ősnyelvünkből örökölték, de természetesen annélkül, hogy valaha valamit is tudtak volna arról, hogy ennek mi köze naprendszerünk kialakulásához, illetve arról, hogy az Ádám-Éva rege e kialakulást is jelképezi. Aminthogy az is ismeretlen volt, hogy a bolygók és a Föld a Nap oldaláról, illetve a még lencsealakú ősnap széléről válottak le. Aminthogy ez csak Laplace óta válott ismeretessé, de amit íme, őseink egykori magas szellemi műveltségünk idején már tudtak és ezért költötték az ezt is kifejező Adám-Éva regét. Itt nem bocsátkozhatom ősnyelvünk egytagúszó és szótő megfordíthatása nyelvtörvénye ismertetésébe, hanem csak megemlítem, hogy a német Rippe és a szláv rebro=borda és a szláv rub=valaminek széle, oldala szavak is a mi borda szavunk megfordítottjai, vagyis b–r helyett r–b, r–p.
Utóbb a Nap megtermékenyíti a Földet: „Ádám egyesül Évával." Mindez azonban még azt is jelenti, kifejezi, hogy az osztódás útjáni szaporodás megelőzte a nemzés általit. Osztódás útján szaporodnak pedig tehát az égitestek is. De hát a Földön kik hát legelső őseink ? Kétségtelenül az egysejtű, legkezdetlegesebb élőlények, amelyek még ugyanúgy osztódás által szaporodnak, mint az égitestek, vagyis a nemi szaporodást még nem ismerik. Azonban : kialakulásában, képződésében minden lény ismétli faja kialakulása egész történetét (ontogenesis). Amiszerint pedig a megtermékenyülés előtt, vagyis a hím- és nősejt egyesülése előtt az osztódás útjáni szaporodást is ismételnie kell. Ami meg is történik, mert minden hímsejt és minden nősejt is mielőtt egymással egyesülne: előbb osztódik. Ami pedig még azt is jelenti, hogy minden létrejövő élőlény ismétli nemcsak faja kialakulását, hanem legelőször a világalakulást is. De ezzel tehát ismét azt kell észrevennünk, hogy azon őseink, akik az Ádám-Éva, illetve a Magor és Ilona regét költötték, nemcsak világunk kialakulását tudták, hanem tudtak még az ontogenesis törvényéről is. Holott mi mindezeket csak legújabban, a XIX. és XX. században kezdjük ismét fölfedezni.
A görögök által, szerintük is, a hyperboreusoktól átvett két istenség, Apollon és Artemisz, a görög hitrege szerint, egymásnak hiszen testvére s őket a görögök még Deliosz és Delia néven is nevezték. Mivel pedig a görögben délosz=világos, fényes, eszerint kétségtelen, hogy Apollon és Artemisz utóbbi neve is fényes, világos értelmű volt, ami a Nap és Hold istenségről lévén szó, természetes dolog. Másutt kimutattam, hogy a magyar dél, del, deli szavaknak régi nyelvünkben fényes értelmük volt. (Hozzáteszem: dél, azaz déltáj szavunknak megfelel az árja nyelvekben meglévő szüd=déltáj szóalak, amely viszont azonos a süt szavunkkal, amely pedig fényességet — például : „a Nap süt” — de hőséget is jelent. E szavunk megfordítása : tűz. A tűz pedig világosságot és hőt adó. Magyarországtól délre van az egyenlítő, ahol legtöbb a világosság és a hőség. Viszont Északra van a Sark, ahol meg legtöbb a sötétség és a hideg. Amiértis Észak, azaz helyesebben Éjszak, szavunk az éj szavunkból származik, az éj pedig a nappalnál mindig sötétebb és hidegebb.) Miután pedig a görögök mondái szerint Apollon és Artemisz épen az őket oly nagy szeretettel tisztelő hyperboreusok földjéről jöttek Délosz szigeti fő-kultuszhelyükre s ottani közös szentélyükbe, ahol őket szintén két szobor ábrázolta; így tehát teljesen kétségtelenné válik, hogy a mai vogulok és osztjákok hol testvérpárt, hol férjet és feleséget ábrázoló két bálványa nemcsak Magyarral és Ilonával, hanem Délosszal és Déliával is azonos, azaz Apollonnal és Artemiszszal. Hogypedig ez mennyire igaz, kitűnik a következőkből : Krohn Gyula („A finnugor népek pogány istentisztelete”, Budapest, 1908. 102. oldal) is megemlíti, hogy az osztják bálványok arca rendesen érclemez, amiről más utazók részletesebben is írnak. Például Kunnisto finn tudós nyomán írja Solymossy Sándor, hogy ezen bálványok arca fémből avagy tükörüvegből való. Witsen 1672-ben írja : „A szurguti osztjákok bálványai rongyokból és posztóból készült bábúk, arcuk sárgarézből, fából, vörösrézből avagy valamilyen más ércből való.” (Munkácsi B. I. 66., Solymossy, Ethnographia. gr. 1927. 231.) Novitzkij 1713-ban írja : „A sokori jurtákban egy emberi hasonlatosságra faragott bálvány állott, ezüst arccal. A kondai vogulok Népetnéző, Világügyelő Napistene, azaz Numitorem Égisten fiának bálványa Munkácsi szerint (II. 2. 55.), fából volt faragva, zöld ruhába öltöztetve, arca pedig fehér bádogból készült. Karjalainnen finn tudós írja (II. 63.) a sarkalai bálványról : „Körülbugyolált fatuskó, fején bádoglap arc helyett.” Poljakov orosz író mondja (Munkácsi. II. 56.): Bádog- vagy ezüstarcú kisebb-nagyobb bálványok az északi vogulok és osztjákok vidékein mindenfelé láthatók ma is.” Pápai József — írja Solymossy — 1904-ben látta a poluji osztjákok két bálványát; férfi és nőistenség volt: az arcot mindegyik bálványon cintányér pótolta.” (Pápai: „Nyelvtudományi utam”. Budapesti Szemle. 1905. 345. sz. 381. old.)
Világosan kitűnik tehát ezen leírásokból, hogy a bálványokra arc helyett többnyire sima, kerek fémlemez, fémtányér vagy pedig tükör volt alkalmazva. Mindebből azt kell következtetnünk, hogy a bálványt eredetileg kerek fémlemez illetve fémtükör képezte. Ezen arc ábrázolata csak zavart okozott volna, mivel mindenki, aki a bálvány elé járult, annak tükrében hiszen saját arcát látta meg, saját lelkiismeretébe tekintett és egyúttal önmagát istenségével is egyesítette, azonosította. Hogy a mai világban a vogulok, osztjákok bálványai szegényesek, nem olyan szép szobrok, mint a gazdag régi görögöknél, hogy aranytükör avagy aranykorong már nem említtetik, ez a zord Északra űzött, üldözött vogulok és osztjákok mai szegénysége mellett már természetes. E népek a hódító császáriak által minden vagyonukból kifosztva, ma a legnagyobb nyomorban élnek. Ezüst még említtetik, de az aranyat ma már csak sárga- vagy vörösréz pótolja. A legmeglepőbb azonban azon adat, amely tükörüveget említ arcként. Valószínű, hogy ez csak eredeti arany vagy ezüst tükör helyettesítése, de ez fönntartotta annak emlékét, hogy az arcnak tükrözőnek kell lennie. Viszont sehol arról említés nincsen, hogy az ilyen tükörre, fémlemezre vagy fémtányérra arc is lett volna ábrázolva.
Ősidőkben tehát ezen bálványok még nem voltak emberszerűsítve sem, illetve a Napot és a Holdat még természetes megjelenéséhez híven : fényes, kerek arany- illetve ezüsttükörrel ábrázolták volt. Ha pedig tudjuk még azt is, hogy a vogul és osztják bálványok arca és feje a testhez képest ma is aránytalanul nagy, ha ismerjük azon jellegzetes, kerek, régi szkytha és etruszk fémtükröket, amelyeknek nyele is van, akkor az emberszerűsítés útját is egészen világosan látjuk : A nyélből fejlődött a bálvány teste, a tükörből az arc és fej. A tükörarcú vogul és osztják bálványokat ismerve és tudva, hogy az aranytükörarcúak Apollon-Heraklesz, azaz Magyar Napisten, vagyis a vogulok, osztjákok Aranyfejedelemnek is nevezett Napistene jelképei, az ezüstarcúak pedig Artemisz–Tündér Ilonáé voltak, az említett „erdő- és vízikisasszonyé”, aki a vogul himnuszok szerint a Nap neje, akkor egyszerre világosan érteni bírjuk azt is, hogy a japániak sinto-vallású templomaiban az oltáron miért áll ma is oltárkép gyanánt a Napot ábrázoló kerek fémtükör. Azon pedig, hogy a Nap a japániaknál miért ábrázoltatott nőalakkal, nem kell fönnakadnunk, mert a turáni népek közös, magas szellemi ősműveltsége idején, amint mondottuk, még mindenki tisztában volt azzal, hogy a regékbeli istenségszemélyek csak megszemélyesítések és hogy eszerint minden költőnek, művésznek szabadjában állott, mondjuk egy égitestet vagy bármi mást, tetszése szerint férfinak vagy nőnek megszemélyesítenie s őt így vagy úgy megénekelnie, ábrázolnia. A szabad hitregeköltés kora pedig a voguloknál meglehetősen megmaradott napjainkig is, mert náluk ma is előfordul a Napnak nőnemű megszemélyesítése is, sőt van rá példa, hogy ugyanazon költeményben a Nap egyszer férfiként személyesítve meg, máskor meg nőként. Ami amellett is szól, hogy az illető költő és hallgatósága még tisztában van azzal, hogy csak költői megszemélyesítésekről, nem igazi személyekről van szó.
De tudósaink e jelenséget úgy magyarázzák, hogy bár a Nap a voguloknál általában férfi, de miként más mythológiákban is, a megszemélyesített hajnal viszont nő és azután e kettő néha össze is folyván, e réven a Nap is néha nőként személyesíttetett meg. Amit azonban részemről így el nem fogadok, hanem azt tartom, hogy, mivel a szabad hitregealkotás korában a Nap is még szabadon jelképeztethetett férfival, nővel avagy akár sassal, aranyszőrű lóval, szárnyas bikával stb., így idővel, a mythoszok megrögződésével, ez némely népnél férfivá rögződött meg, másnál nővé, sőt tudjuk azt is, hogy némely ókori népnél a Napisten hermafroditaként is szerepelt. Ezen hermafrodita istenségek még annak elhomályosult emlékét őrzik, hogy az emberiség ősei azon időkben, amikor a kétéltűekkel (békafélékkel) voltak egy fejlődési fokon, majdnem teljesen hermafroditák is voltak. Például emlőik a hímeknek is voltak, nemi részeik külsőleg pedig még igen keveset különböztek. Népmeséink annak is világos emlékét őrizték meg, hogy régen férfiak, nők egyaránt viseltek hosszú hajat. Ha már most elképzeljük még azt is, hogy mondáink szerint ősi csallóközi boldog korunkban (Tündér Ilona ottani Aranykertjében való életünkben, azaz az Aranykorban) harc, háború még ismeretlen volt és így a férfi testalkata még nem volt ehhez idomulva, akkor azt kell föltételeznünk, hogy akkoriban férfi és nő külső megjelenésében is alig volt még különbség. És kiemelhetjük itt még azon tényt, hogy a görögök Apollont — amely istenségüket ők pedig a szkitháktól vették át — valóban mindig hosszú hajzattal és nőiesen igen szép arccal szokták volt ábrázolni.*

* Népmeséinkben „Leányszínű Bálint” vagy „Szép Palkó.”

Mindazonáltal, mivel a Napnak férfikénti megszemélyesítése a legtermészetesebb, legokszerűbb (leglogikusabb), ennélfogva a megszemélyesítés e módja lett általánosabb, míg a másik csak ritkábban fordult elő. Északi rokonnépeinknél is a Nap ritkábban mondatik nőnek. Viszont, hogy a régi germánok valamely oly őstörzsünk hatása alatt keletkezhettek, amelynél a Nap inkább nőként szerepelt, ezt bizonyítja a mai német „die Sonne” is. Tudjuk ellenben, hogy az egyiptomi, babiloni, palesztinai, szíriai és a görög-római mythológiákban a Napisten mindig férfi.
Van azonban a Nap nőkénti megszemélyesítésének még mélyebb oka is. Az ok a következő :
Igen régi ősidőkben a Nap még nem volt oly tüzes és sugárzó mint ma, hanem ködös és a Földet még alig avagy egyáltalán nem világította meg, sem nem melegítette, illetve rá kevés avagy semmi erőnyt sem árasztott és így semmi akadálya sem volt annak, hogy nőként személyesíttessen meg. Miután pedig, amint már említve volt, őseinknek igen nagy, talán a mait is meghaladó csillagászati ismeretei voltak, ezért tudtak tehát arról is, hogy mai naprendszerünk miként alakult volt. Láttuk, hogy őseink egyik költői jelképezése szerint „Isten a nőt Ádám oldalbordájából teremtette volt.” Ha ugyanis a Föld (és a többi bolygó) létrejöttét így fogjuk föl. Ha azonban ezt úgy fogjuk föl, hogy a Nap a Földet (és a többi bolygót) szülte, akkor magától értetődő, hogy a Napot is nőként kell fölfognunk. Meg is jegyezhető, hogy a buddhista rege szerint fiát Buddha anyja, Maja, nem ágyékából, hanem oldalából szüli. Itt a későbbi zavar tehát az, hogy már nem Buddha anyja a Nap, hanem hogy Buddha lett a Nappal azonosítva.
Viszont ugyanazon ősidőkben, amikor a Nap még alig volt meleg, de a Föld még sokkal melegebb mint ma, ami fölfogható volt úgy is, hogy a Föld gyermekeit, az élőket keblén melengette. Ezért és mert akkoriban a Föld sokkal nagyobb fölületét borították tengerek mint ma**: légköre vízpárával sokkal inkább volt telve, mint most. Az Ég majdnem mindig borús volt és a Nap keveset volt látható. Igen sok és langyos eső esett, mindenfelé nagy kiterjedésű mocsarak voltak, valamint vizenyős területek. Az e korban élő emberiség még kétéltű volt és részben a vízben, részben cölöpépítményes lakásokban élt. De fényt és hőt kapott akkoriban a Föld a Holdtól, amely akkor még izzó volt és így a Földre erőnyt sugározván: hím volt. Sokkal nagyobb is volt, nem lévén még egészen megszilárdulva, de mivel tömege tényleg a Földénél jóval kisebb, ezért átalakulásait gyorsabban végezte be s ma már teljesen ki is hűlt. Mindezt őseink tehát már tudták volt, ami sok ezredéves, költői szépségű és jelképes értelmű népmeséinkben ma is kifejeződik, csakhogy értelmük a kereszténység fölvétele után feledésbe ment, újabban pedig mind ennek fölismerhetését a magyarság „ázsiai, nomád eredete” tette lehetetlenné.

** Ha a Sarkok óriási jégtömege elolvadna, akkor a száraz föld ismét nagyon megkisebbedne. Régen Földünk pedig sokkal melegebb volt mint ma.

Egyike ezen meséknek „A holt vőlegény” meséje : Egy lány — a Föld —vőlegénye valamikor vitéz — a Hold — volt. Ez meghalt, a lány csakhamar feledte s más vitéz — a Nap — arájává lett. A halott vőlegény azonban holdvilágos éjszakán fehér ló hátán eljön, kopog egykori kedvese ablakán és hívja. A nő, bár reszket a félelemtől, mintegy bűvös erő hatalma alatt, kimegy. A holt vitéz magához emeli a nyeregbe s viszi. Megcsókolja, ajka hideg. Szól :
Világlik a Hold,
Megy egy élő meg egy holt,
Félsz-e, angyalom ?
A lány, bár halálosan fél, de azt mondja, hogy nem. Már közelednek a temetőhöz, ahová sírjába a holt vitéz a leányt magával akarja vinni, de már hajnalodik, az új vőlegény aranyszőrű lovon vágtatva jön, őket utóléri, a holttal megvív, győz, a leányt megszabadítja és míg ez boldogan borul nyakába, a halott visszamenekül sírjába. Amely mesét ma minden európai népnél, többé-kevésbbé romlott változatokban megtalálhatjuk, csak értelme ismeretlen már.
Majdnem minden népnél fönnmaradtak egy régibb anyajogi (matriarchalis) társadalmi rend és mythológia nyomai. E korban a Nap is gyakrabban volt nőként megszemélyesítve, sőt a Föld anyjaként is szerepelt, mert a tény, hogy a Föld anyagtömege a Napból válott ki, így is igen jól volt jelképezhető, vagyis, amint említők, úgy hogy a Földet a Nap szülte, sőt úgy is, hogy nem ágyékából, hanem oldalából, miként Buddhát anyja Mája. Nőelvi, azaz anyagelvi mythológiát megőrzött törzseink voltak még egy ezredévvel ezelőtt is a kabarok egy része, vagyis ezek nőelvű törzsei, valamint a besenyők és a szemerék.
Nyelvünkben a mén főnév hím lovat jelent és régi hitregéinkben jelentette a Holdat is, amidőn ez hímségként volt fölfogva és fehér mén-lóval jelképeztetett. De Men, Min (Menesz, Minosz) volt a Holdisten neve úgy a mi némely őstörzsünknél, valamint az egyiptomi és a kréta-mykénéi műveltségben, de amely szó a görögben is Holdat jelent, de egyezik a germán nyelvek man, men=férfi szavával is. Ezen Men vagy Min holdistenségnek több lóalakú ábrázolata maradott fönn úgy régi pénzeken mint egyébütt is. Ez tehát azon fehér ló, amelyen a mesebeli holt vőlegény lovagol, vagyis itt a halott vitéz tulajdonképen épúgy azonos a lovával, mint ahogy a népmeséinkben szereplő aranyhajú Szép Miklós, azaz a Napisten, azonos aranyszőrű lovával. Fölemlítendő itt még a német Mond, tájszólásos Moon, valamint az angol moon (mun)=Hold szó is.
Ezenkívül nyelvünkben az ezen égitestet megnevező hold szó vagy Hold név hangtanilag teljesen azonos a halottat jelentő holt szavunkkal és csak magánhangzójában különbözik a hült, hidegséget jelentő szavunktól, holott a germán nyelvekben is kolt, kalt, kühl = hideg. Hogy a magánhangzók a nyelvekben mily könnyen változnak, minden nyelvész előtt eléggé ismeretes. Mindez elmondottak pedig igen világosan tanúsítják, hogy a ma Európa-szerte elterjedt a Holt Vőlegényről szóló mese is ősmagyar eredetű, mert hiszen való igaz, hogy a Hold: holt és hült égitest. De csak a magyarban azononosak e szavak, az pedig tény, hogy a holt test hült is. Úgyszintén észrevesszük az elmondottakból azt is, hogy őseink tehát nemcsak azt tudták, hogy a Nap régen nem volt oly ragyogó mint ma, hanem hogy régen a Hold volt ilyen ragyogó, de amely ma már holt és hült.
Mészáros dr. („Néprajzi Értesítő” 1914. 10. old.) írja :
„A japáni mythológiából és kultuszból azonban minden kétséget kizárólag beigazolódik, hogy a kerek tükörnek solaris jelentősége volt. Amikor a japán mythosz szerint a Napistennő átadja az isteni tükröt Niniginek, saját unokájának, a mikádók mythikus elődjének, figyelmezteti őt, hogy vegye ezt olybá, mint az ő (a Napistennő) mitama-ját (lelkének megszemélyesítőjét). Egy másik regeváltozat szerint pedig a tükör teljesen azonos magával a Napistennővel.
A mitamával párhuzamos jelenség a japáni kultuszban a shintai, amely az istenségnek valóságos teste, fétise. A Napistennő shintaija s külön tiszteletben is részesülő tükör, az úgynevezett jatakagami (nyolckezű tükör), amelyet valószínűleg nyolckaréjos alakjáról neveznek így. Hívják még hikagami-nak (naptükör) is.
A japán Nihongi-ból az is kitűnik még, hogy hasonló tükröket tiszteltek Koreában is, ahonnan állítólag K.e. 27-ben hoztak egy ilyen naptükröt Japánba.
A királyi jelvények legfontosabbikának és a karddal együtt a legrégibbinek is e naptükröt tartják. A trónralépő mikádónak tükröt, kardot és ékszert nyújtanak át mai napig is.
A Napistennőnek és vele együtt a naptükörnek tisztelete általában véve igen jelentékeny helyet tölt be a japáni kultuszban, legnevezetesebb szentélye Ize-ben van, ahol az istennő híres tükrét is őrzik.”
Ami ezen idézetben szempontunkból különösen érdekes, az hogy a tükörnek a lélek jelképeként való fölfogása a japániaknál is megvan. Erre vonatkozólag alább majd még több néprajzi bizonyítékot is hozandok.
Hogypedig mindez így az ősmagyaroknál is megvolt, ezt már azon körülmény is valószínűvé teszi, hogy a magyarság legközelebbi rokonainál, a voguloknál és osztjákoknál is megvan. Hozhatunk azonban konkrét magyar adatokat is, éspedig meglepően közvetleneket.
A magyar nép jellegzetes tükre ma is kerek alakú, holott ilyennek előállítása üvegből a négyszögletesénél sokkal körülményesebb, vagyis a legősibb típus, amely a Napot a legtökéletesebben ábrázolja, jelképezi és amelynek Nap-szimbólum voltát Mészáros föntemlített cikkében kimutatja és kiemeli. „Azon megállapításra jutottunk” — írja —, „hogy a kerek tükör tulajdonképen az égi napkorong mágikus célzattal való utánzásának tekintetett.”
Hogypedig a fémtükör legrégibb alakja valóban a kerek kellett legyen, a következők is bizonyítják : A tulajdonképeni magyar törzsnél a gömb is a Nap és Magyar Napisten jelképe volt, mivel régen azt is igen jól tudták, hogy a Nap gömbalakú. A magyar aranykeresőknek és aranymosóknak máig is szokása az összegyűjtött aranyat gömböcskékbe kalapálni, ami az arany lágysága folytán könnyen lehetséges. Az ilyen aranygolyócskát, hogy tükörként használhatóvá váljon, csak laposra kell kalapálnunk és az így keletkező kerek lapot kisimítanunk és fényesítenünk.
Ilyen kis, kerek kézitükröket, ma természetesen már üvegből valókat, népünk általánosan használ, különösen azonban a Dunántúl vidékén, ahol ez valósággal nélkülözhetetlen kelléke a magyarnak, különösen a juhásznak, az ősiségek ezen legkiválóbb megőrzőjének. A tükröt itt gondosan faragott és díszített „tükörfa”-ban vagy „tükrös”-ben tartják, amelynek rendesen elzárható födele is van. Gyönyörű példányokat mutat be például Malonyai Dezső „A magyar nép művészete” című művében. Kiemeli azonban Mészáros is, és úgy ő, mint Malonyai be is mutatnak olyan magyar állótükröket is, amelyek szabályos kerek alakjukat még így is megőrizték s így az ősi oltár- avagy bálványtükrökkel azanos alakúak máig is.
A magyar nép hite szerint, ha valaki tükröt tör el, ez bekövetkezendő szerencsétlenséget jelent. Ha a tükör a falon megreped: valaki meghal. Vagyis így válottak egykori jelképezések üres babonává. Valóban: A lelkiismeretesség elvesztése, a lelkiismeret szava megszegése: baj, szerencsétlenség eleje. De a tükör eltörése a lélek elvesztését, azaz a halált is jelképezhette. Ki is kell emelnünk, hogy „lelkiismeret” szavunk valószínűleg újabb keletű műszó s hogy őseink ehelyett is egyszerűen csak a „lélek” kifejezést használhatták, aminthogy népünk ma is így beszél : „Nem vitte rá a lélek.” vagy „Nem engedte a lelke.” Ami értelme az, hogy „Nem engedte a lelkiismerete.”
Általános a magyarságnál és az ezt környező nemzetiségeknél azon hit, hogy a tükör megvéd rossz szellemek és boszorkányok ellen. Ezért népünknél napjainkig szokás volt kalapon, mellen, bőrködmön mellén, hátán egy avagy több kerek tükröcskét viselni. A néphit szerint a gonosz szellemek igen rútak és önmagukat a tükörben meglátva, ijedten menekülnek. Ami annak babonává válása, hogy a gonosz ember fél saját lelkiismeretétől, kerüli annak megkérdezését, menekül előle. Az Árpádok korában a harcosok mellükön még kerek fémtükröt viseltek. Mészáros ábrázolatokkal is kimutatja, hogy ez keleti népeknél is eléggé elterjedt szokás volt, de amely melltükör természetesen nem üvegből hanem rézből, bronzból esetleg aranyból való volt. A görögök fényes, kerek pajzsaikra Medúza (a boszorkány!) rémítően rút arcát szokták volt ábrázolni, ami nyilván szintén a rátekintő ellenség elrémítésére szolgált, illetve hogy így a pajzs minden rossz ellen, igézés, varázslat ellen is védelmezzen. A rege szerint Medúza is, saját tükörképét meglátván, kővé meredt. (Katalepsis.) Mindezen babonák eredete pedig az, hogy a tükör (a lelkiismeret!) minden rosszat is megmutat és így a rossz elkövetésétől bennünket is visszarettent, amennyiben ez a lelkiismeretben teljes elrémítő rútságában válik láthatóvá. Amiéttis aztán : a gonosz ember fél lelkiismeretétől, másszóval: azt soha nem is kérdezi sőt elhallgattatni igyekezik. Eszünkbe jutnak a népmeséinkbeli „igazmondó tükrök”, amelyek a kérdezőnek, azaz a beléjük tekintőknek, az igazat mindig megmondják. A kérdező hiú királynének is csak ez (saját lelkiismerete!) meri megmondani, hogy van nálánál szebb nő. A magyarságnál, de más népeknél is, megvan azonban e mesetípusnak azon ősi változata is, amelyben a szép asszony még magától a Naptól is megkérdezi, hogy van-e nálánál szebb nő. Ami tehát a Nap és az igazmondó lelkiismeret jelképes összefüggését minden másnál világosabban bizonyítja. „Egy alsófehérmegyei magyarlapádi mesében — írja Mészáros — a szép asszony a Napot így kérdezi : »Nap, fényes Nap, van-e mégszebb asszony mint én vagyok ?«” Ugyanígy, de a Holdat (ezüsttükör) kérdezi az asszony egy kabil (Észak-Afrika. A kabilok is Észak-Afrika arabelőtti, kámita, tehát velünk rokon, őslakói egyik maradványa.) mesében is. Viszont szintén a Napot kérdezi így a szép asszony algiri, olasz, bolgár és albán mesékben.
A kínaiak a gonosz szellemek távoltartására régebben mellükön és hátukon tükröt viseltek, amelyet azonban újabb időkben már csak kerek avagy négyszögletes hímzés helyettesített. Ez élénken emlékeztet a magyar nép hasonló célú tükörviselésére, valamint az árpádkori vitézek melltükrére is. Ugyancsak a kínaiak az ajtószárnyakra kívül tükröt tesznek, szintén a gonosz szellemek távoltartására. Ez a magyarázata az ajtószárnyak ma már ritkán kerek, többnyire rombus avagy négyszögletes táblái mai magyar tükör és német Spiegel nevének is. Valamikor tehát ezeken valóságos tükrök voltak. A magyar népnél ezen ajtószárny- vagy kapuszárnytükrök helyén ma is igen szép sugárzó napábrázolatokat látunk. A sugarak néha kisebb deszkákból, néha lécekből vannak igen szépen és ügyesen alakítva. Különösen igen szép ilyen sugárzó Napokat látunk Csík-megyében a nagykapuk szárnyán, ahol ezeket valóban „fölkelő Nap”-nak nevezik is. Szinte bizonyos tehát, hogy a napábrázolatok korongja valamikor fémtükörből képeztetett. Ma már csak fából valók vannak. Mindez azután, ősvallásunk hanyatlása korában, azon babonának szolgált alapul, hogy a gonosz szellemek és boszorkányok magukat a tükörben megláthatván, kerülik a tükrös kapujú, tükrös ajtajú házakat, ilyen házakba be nem mennek. A gonosz szellemek és gonosz emberek távoltartása gondolatára emlékeztetnek egyébként a székelykapuk ezernyi változatban előforduló ilyen föliratai is : „Ha jó szíved, neved, e kapun bejöhetsz, de te álnok, föl s alá elmehetsz.” Vagy : „Igaz ember, e kapun bejöhetsz, de te gonosz, bármerre elmehetsz.”
Őseinknél eredetileg a gonosz szellemek is csak költői megszemélyesítések voltak. Megszemélyesítették például a Gonoszságot, Hamisságot, Hazugságot stb. Ennek emlékét népmeséink is fönntartják még, amelyekben az ilyen megszemélyesítések mint Kevélység, Szívesség, Igazság stb. ma is ismeretesek. Ugyanígy megszemélyesítették, gonosz szellemekként a betegségeket avagy például a Természet ártó erőit is. Világos, hogy csak a szellemi hanyatlás bekövetkeztével válhattak az ilyen költői megszemélyesítések tényleg létezőnek képzelt szellemekké, emberszerűnek képzelt alakokká. Amely költői megszemélyesítéseket tehát eredetileg csak jelképesen értve távolította el a tükör, míg utóbb az ilyen gyönyörű jelképezésekből szánalmas babonák lettek. Az eredeti értelem ez volt : A lelkiismeret megvéd bennünket bűnök elkövetésétől, bűntelen élet pedig távol tart tőlünk minden gonoszságot, valamint megvéd még a betegségektől is, mert hiszen a betegségek is főkép bűnök, mértéktelenség, lustaság, tisztátalanság következményei.
Vikár Béla „A magyar népköltés remekei” c. gyűjteményében az „A cigány baja” és a „Legénység és házasság” című versekben olvashatjuk :
Nem félek én senkitől,
Csak a fényes tükörtől.
Mert ha bele tekintek,
Fekete ördögöt látok.
Világos, hogy itt csak a móka kedvéért került az elszánt, senkitől sem félő gonosztevő helyébe a feketeképű cigány. Eredetileg arról volt szó, hogy az elszánt gonosztevő senkitől sem fél, csak a tükörtől, vagyis saját lelkiismeretétől, amely visszataszító gonoszságát, azaz „rútságát”, illetve „feketeségét” mutatná meg neki. A néprajzi tudomány szerint e változás teljesen okszerű (logikus), mivel népünknél ma a cigány javíthatatlan bűnözőként ismeretes, főként tolvajként, de mint aki néha gyilkosságra, gyermekrablásra és az így szerezett gyermeknek koldultatás céljábóli megcsonkítására is képes, továbbá mint aki minden komolyabb munkára képtelen. De mindezek mellett a cigánnyal kapcsolatban népünknél sohasem hiányozik a mókás, komikus színezet sem.
Más, valószínűleg egykor hosszabb elbeszélő költemény befejező sorai ezek :
Ezerhatszáz fölött hatvanötödikben,
Karácsony havának harmadik hetiben,
Irám ez verseket nőtelenségemben.
Ki hasonló hozzám, jól tekintsen ebben,
Mint igaz színt adó világos tükörben,
Meglátja, teendő mit legyen éltében :
Jobb neki maradni ifjú legénységben.
Habár itt tehát már csak nevettető szofizma tulajdoníttatik a tükörnek (ami: hanyatlás), mégis az egész még híven őrizi azon gondolatot, hogy a tükör az, amely bennünket az élet útján kell vezéreljen.
Egy erdélyi csángó-magyar népmesében (Horger Antal: „Csángó népmesék” című gyűjteményben „A magas fa gyümölcse”) Tündér Ilona a mese hősének útjára tükröt ad, hogy őt ez vezérelje. A mese hőse az erdőben eltéved. „Most nem tudta, merre menjen. Gondolt egyet, elévette a tükröt és belenézett. Hát látja Tündér Ilonát hogy mutatja a kezével, hogy menjen jobbra,” stb. Vagyis a tükör vezeti őt, amely tehát mintegy azonos Tündér Ilonával magával. Tündér Ilonának, az emberiség ősanyjának is van tehát tükre, de ez az ezüsttükör. A mese minden itt idézett szavának mélységes, jelképes értelme van, bár erről népünk ma már semmit sem tud, csupán őrizi, öntudatlanul is, hűségesen a több ezredéves, ősi hagyományt. De mi, ismervén már mythológiánkat, mindent igen jól megértünk : „Az erdőben eltévedni” = letérni az igaz útról, rossz útra térni, fejünket rossz cselekedetekre adni. Míg az „utazás” itt az élet útját jelenti. „Jobbra térni” = a jó, vagyis az igaz útra térni, arra visszatérni. Vagyis : Tündér Ilona tükre, azaz Ilona maga, őt az igaz útra visszatéríti. E meseindítékunk (motívumunk) azonossága azon japáni hitregével, amely szerint Amateraszu Napistennő Niniginek tükröt ad, igen föltűnő. Az adományozás célja kétségtelenül ott is ugyanaz, mint nálunk, hogy ugyanis: a tükör legyen az első japáni császárnak és az utána következő császároknak: vezetője. Illetve, hogy annak sugallata, tanítása szerint, vagyis tehát: lelkiismerete szava szerint, uralkodjon.
Horger Antal gyűjteménye egy másik meséjében („Tündér Ilona és az aranyhajú fiú”): „Van Tündér Ilonának olyan tükre, amely magától szól és mindent megmond a világon. Úgy hívják, hogy Mindentudó Tükör.”
Tündér Ilona s az Áldott Nap tükre között azonban a különbség nem csak az volt, hogy az egyik ezüstből, a másik aranyból való volt, hanem az is, hogy a Napé kissé domború felületű volt, azaz hogy a sugarakat szórta, Ilonáé ellenben kissé homorú felületű s ez a sugarakat gyűjtötte, azaz szedte. Bár ezen domborúság, illetve homorúság csak igen csekély volt tehát, mert különben a tükör torzított volna. Őseink szimbolikája szerint ugyanis a szórás, valamint a magvetés, hímnemű cselekedetek voltak, míg a szedés, gyűjtés, fogadás: nőneműek. Ugyanígy minden domborúság positívum, minden plusz is szerintük hímnemű valami, minden homorú dolog, minden negatívum és minusz pedig nőneműség. És valóban, a domború tükör kicsinyít, a homorú viszont nagyít. Márpedig szórni = fogyasztani, kisebbíteni, míg gyűjteni = gyarapítani, szaporítani, növelni.
Benedek Elek „Az aranyhajú királyfiak” című népmeséjében: a két aranyhajú királyfi igen szép, de hogy még szebbek legyenek, el kell menniök a Nap házába. Ott van a Nap mosdóvizes törölközője és tükre. Aki magát ezekben megmossa, megtörli és megnézi: megszépül. A két királyfi oda el is megy, mindezt megteszi, amitől gyönyörű szépek lesznek. Mindez értelme: A Nap háza azonos a Nap templomával, aminthogy a templomot ma is szokás még „Isten háza”-nak nevezni. Rokonnépeink említett fémarcú bálványainak is van háza, amelyben a bálvány van s amely egyúttal templom is. A megmosdás, megtörölközés és tükörbenézés a test gondozását, de jelképesen a lelkiismeret meghallgatását vagyis a lélek gondozását is jelenti. Aki mindezt megteszi, úgy testileg, mint lelkileg megszépül.
Érdekes hitregei hátteret sejttet ezen mesében még az is, hogy a gyermekeket, amidőn tehát mosakodni és a tükörbe nézni indulnak, Szent Péntek és Szent Szombat igazítja útba, amikor pedig a Nap tükrébe nézni, akkor Szent Vasárnap. Mivel az ilyen népi mondásaink, mint „Nagypénteken mossa holló a fiát” és „Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni” azt sejttetik, hogy népünknél valamikor is a különös tisztálkodás, fürdés, mosdás napjai, miként népünknél ma is, a péntek és a szombat voltak, továbbá, mivel vasárnap ma is a templombajárás napja, mindezekből is az következik, hogy míg a mosdás a test gondozását, ápolását jelentette, addig, a templomban, a Napisten oltárán álló aranytükörbe nézés határozottan a lélek gondozását, a magábaszállást, a lelkiismeret megkérdezését, esetleg az elkövetett bűn belátását és megbánását kellett jelentse. Minderre utal még az is, hogy — amint ki tudom mutatni — a régi nyelvünkben vasár vagy vásár tulajdonképen szent kert és templom értelemmel is bírt s így tehát a vasárnap szó tulajdonképeni jelentése eredetileg templomnap kellett legyen. A régi rómaiaknál is a vasárnap : „Solis dies” volt, ugyanúgy mint a németeknél ma is „Sonntag” = Nap napja.
Az ősnépeink szent helyeire, berkeibe, kertjeibe, templomaiba való bemenetel előtt kötelező volt a megelőző fürdés, masakodás, vagyis ezen szent helyekre csak teljesen tisztán volt szabad belépni. Ez pedig már abban is lelte eredetét, hogy őseink szent helyei igen gyakran szigeteken voltak. (Itt nem térhetek ki arra, hogy a szent helyek csak hímelvű őstörzseinknél voltak szigeten, míg nőelvűeknél hegytetőn.) Amely szigetre gázlón, sőt esetleg úszva, lehetett bejutni, esetleg tömlőn avagy más úszó alkalmatosságon, amikoris tehát a mosakodást, fürdést az átkeléskor lehetett avagy kellett elvégezni. Ennek nyoma a mai mohamedán mecsetek udvarában, a bejárat előtt levő csorgóban még megvan, aholis a hívőkre régebben szigorúan kötelező volt a belépés előtti mosakodás (ma már kevésbbé). Ugyanez minden régi keresztény templom előtt is megvolt, de ami ma már csak a templom bejáratánál, belűl, még meglévő szenteltvíz-tartóban és az ebből kézzel vett vízzel való keresztvetésben van még meg utolsó csökevényként, habár e vízzeli keresztvetés ma is a belépéskor szokásos.
A spártai törvényhozó: Lykurgosz — amint említettem —, törvényeit Apollon Napistentől kapta, éspedig ez istenség delphii jósnője által. A delphii Apollon-templom ajtajára pedig e szavak voltak fölírva :
Ismerd meg önmagad.
Világos, hogy e fölirat épen onnan ered, hogy a templomban valamikor Apollon Napistent ábrázoló aranytükör állott, amely azonban egyúttal a lelkiismeret jelképe is volt. Ez aranytükör fejlődött azután tükörarcú bálvánnyá, majd aranyszoborrá és végül közönséges márványszoborrá.
Sőt azon körülmény, hogy a fölirat épen a templom ajtaján állott, valószínűvé teszi azt is, hogy valamikor az ajtószárnyon is volt tükör, amint például Kínában napjainkig is, amely tükörben a belépő saját arcát látta meg. Mivel, amint említők, a Napisten aranytükre mindig kissé domború fölületű volt, a hozzá közeledő annál könnyebben pillantotta meg magát benne. Erdélyben, székelyeink kapuin ma is ott van a sugárzó Nap képe, ma már csak deszkából, de régen bizonyára arany- vagy aranyozott fényes tükörrel. Viszont a székelykapuk föntemlített föliratai mintha lényegükben ma is ezeket mondanák :
„Belépő, nézz e tükörbe, azaz lelkiismeretedbe, és gondold meg, minő szándékkal — jóval vagy rosszal — lépsz-e e házba ? Ha igaz szívvel jösz, jöjj be s légy kedves vendégünk, de ha álnoksággal közelednél, rettenj el annak rútságától, fordulj vissza és távozz !”
De ugyanígy az ajtószárnyra belül alkalmazott tükör meg mintha a kilépőnek mondaná : „Hová indulsz ? Jó vagy gonosz útra-e ? Ha igaz útra indulsz, menjél szerencsével, de ha bűn útjára akarnál menni, fordulj vissza és álljál el szándékodtól.”
A delphii Apollon-templom ajtaja fölirata magyarázatát tehát az adja meg, hogy őseink kapuik, ajtóik szárnyára a Napot ábrázoló s a lelkiismeretet jelképező tükröt szoktak volt alkalmazni. De nem mondottuk meg, hogy őseink mikép jöttek azon gondolatra, hogy ilyen tükröt épen ajtóra, kapura alkalmazzanak. A magyarázatot az alábbiakban találjuk meg. Őseink az évi időszámításban eredetileg az ünnepeket nem az elmúló napok számlálásával állapították meg, (ami hiszen sohasem lehet pontos, mivel egy esztendő nem pontosan 365 napból áll, hanem 365 nap, 6 óra, 9 perc és 10.75 másodpercből, ami ha a napokat akárhogy is számítjuk, mindig eltolódásokat okoz), hanem egy avagy több Napkapu állításával. Ha csak egy kapu volt, úgy ez a téli napforduló ünnepét, vagyis a Karácsonyt, illetve az év végét és kezdetét jelezte: a Napisten újjászületése napját (a rómaiaknál: „Dies natalis Dei invicti Soli”). Ha ugyanis Kelet felé fordulva a mindennapi napkeltét figyeljük, látjuk, hogy a Nap télen a láthatáron minden reggel a megelőző napkelte pontjától kissé jobbra kél föl, majd e jobbratérés végső pontját elérvén, ezután ettől kissé balra kél föl minden reggel. Majd nyáron e balratérés végpontját is elérvén, kezd minden reggel kissé jobbra térni. E két végső pont jelezi a két Napfordulót; a jobbfelőli a télit, vagyis a leghosszabb éjszakát és a legrövidebb nappalt, a balfelőli a nyárit, vagyis a leghosszabb nappalt és a legrövidebb éjszakát. A téli napforduló volt az ősi, igazi Karácsony, a Napisten születése (jelenleg december 21.-e, de a mai keresztény Gergely-naptár szerint 24-re áthelyezve és Jézus születése napjává téve), a nyári pedig volt őseink Delelő- vagy Dicsőség ünnepe. Nos ezen pontokra állították őseink a Napkapukat (amelyek a diadalkapuk ősei is voltak, mert a nyári napforduló kapuja azon pontot jelezte, amely napon a Nap az Ég legmagasabb pontját éri el, vagyis a Sötétség és Hidegség fölötti teljes győzelmét), úgyhogy ha egy meghatározott ponton állva (amely ponton a Napisten oltára is állott), Napkelet felé néztek, akkor például a téli napforduló reggelén a Napot épen a jobbfelőli kapu nyílása közepén látták fölkelni, a nyári napforduló reggelén pedig épen a balfelőli kapu nyílása közepén. Ugyanilyen kaput állíthattak azonban még közbül is, amelyben a Nap a tavaszi napéjegyelőségkor kelt föl. Ez utóbbi volt a Gyöngyvirágnyílás ünnepe, vagyis a Nászünnep, amelyen Selyemaranyhajú Tündér Ilona gyöngyvirágkoszorúsan várja a kapun belépő vőlegényét, Aranysugárhajú Magyar Napistent. Akiket őseink ez ünnepén a törzs legszebb és legkiválóbb legénye és leánya, mindenféle játékok és versengések után az egész törzs által megválasztva, személyesítettek meg és amely szokás nyoma a „pünkösdi király és királyné megválasztása” népszokásában napjainkig is fönnmaradott, akik azután egy évig, azaz „egy napig”, régebben a törzs fölött valóban uralkodtak is. Ugyanilyen kapuk állíttattak azonban néha Napnyugat felől is (vagyis összesen négy avagy hat). Emitt például a téli napforduló estéjén lemenő Nap, a Napisten halálát, az őszi napéjegyelőségkor lemenő Nap pedig a Napisten távozását : a Szomorú Ünnepet (Zomotor, Búcsú), vagyis a sárguló falevelekét, a Gyász vagy Sárga Ünnepet jelentette, amelynek alkonyatán sárguló falevelekbe öltözött nők, szomorú siralom- vagyis búcsúéneket énekelve kísérik ki a Napistent megszemélyesítő férfit, aki most indul (ha szigetről avagy víz mellől, akkor csolnakon), hogy az Alvilágba alászállva megküzdjön a sötétség rémeivel. Természetesen mind e szokások legrégibb kezdete azon ősidőkben keresendő, amikor a Nap egy esztendőben csak egyszer kelt és csak egyszer ment le, vagyis amikor még „egy nap volt egy esztendő”. Amikor az Északi Sark még Magyarország területén volt. Amely ősidőkben még Napkapuk állítása sem válott szükségessé. Ez időben az illető ünnepeket a Napnak a láthatáron való első megjelenése és a Zenitre, azaz a Delelőre érése jelezte, ahová a Nap az Égen kacskaringóban (spirálvonalban) haladva érkezett föl, ahol azután egyideig egyhelyben állani látszott. Minderről még igen sok elmondani valóm volna, de amit itt el kell hagynom, valamint ugyanezek irányában még igen sok kikutatni való van is hátra.
A Napkapukat ősidőkben két-két ültetett élőfa vagypedig két-két fölállított kőszál, vagyis két kapuoszlop képezte, amely utóbbiak tetejére azután egy harmadik nagy követ is fektettek át, így valóságos kaput képezve, majd későbben díszesen faragott, ívelt kapukat is állítottak. Készültek ilyen kapuk azonban fából, sőt sövényfonatból is, csakhogy ezek mind régen elpusztultak, holott a kőkapuk némelyike oly sok ezredév múlva, még ma is áll.
Szokás volt e kapukat kerítéssel is összekötni, úgyhogy kerek kert is képeztetett, amely kertek azután a Szent Kertek lettek és amelyeket vallásos tisztelettel gondoztak, ápoltak és virággal, gyümölcsfákkal ültettek tele. A kerítések is készültek sövényből, fából, tövises bokrokból, körül is lehettek árkolva, de voltak fallal körülvett ilyen kertek is, avagy csak kövekkel voltak körülrakva, esetleg fölállított kőszálakkal is. Amely kertek nevei őseinknél például kert, kart, gart, garád avagy kőkör, körkő, kürkű vagy kerké is volt, amely ősszavainkból képződtek azután a germán kerke, Kirche = templom szavak, valamint ez fejti meg a görög rege Kirke nevét is, mint a kertet megszemélyesítő és a kertet gondozó papnő nevét, aki azonban egyúttal a Földistennő azaz Tündér Ilona, a növényzet és a kertek istennője, megszemélyesítése is volt. Itt is csak fölemlítem, hogy őseinknél minden kör, karika s így minden kert is nőiségként volt fölfogva.
Idővel azután őseinknél szokás lett a „fölkelő Napot” minden kapu és ajtó szárnyára is odaábrázolni, mint ahogy ez a Napkapu nyílásában is megjelent. Mivel pedig régen e napábrázolatok fényes aranylemezből avagy aranyozott bronzlemezből készültek és ezek tehát tükrözőek voltak s így a belépő magát benne meg is láthatta, végül e tükrök is a lelkiismeret-kultuszba kapcsoltattak, úgy ahogyan ezt föntebb már említettük.
Ez tehát a delphii Apollon-templom ajtaja és a mai székelykapuk feliratai eredete és teljes magyarázata.
Mészáros említi még azt is, hogy a szibériai gold nép sámánjai a mellükön viselt kerek bronztükörből, szerintük, megtudják az emberek jó és rossz cselekedeteit.
Solymossy Sándor az „Ethnographia”-ban, Orbán Balázs nyomán közöl (1916. évfolyam, 257. old.) egy székely népmesét, amelynek első része így szól :
„Élt egyszer egy szép ember, aki oly szép volt, hogy képet készítettek róla s ez elkerült a királyi udvarba. A királyné nem hiszi, hogy élő ember lehessen ilyen. Férje elküldi érette hajdúit, akik elhozzák. A szép embernek azonban eszébe jut, hogy imádságos könyvét otthon hagyta, pedig ehhez azon jóslat fűződik, hogy gazdája csak addig marad szép, míg naponta imádkozik belőle. Könyveért visszasiet és nejét otthon egy ifjúval hűtlenségen éri.”
Solymossy a mesét Keletről hozzánk származottnak tartja, amely véleményét főkép azzal okolja meg, hogy a mesének rokonai Keleten is megvannak (ami azért igen gyönge bizonyíték, mivel hiszen rokonai Nyugaton is megvannak) és hogy ilyen például az 1001 éj meséi ismert keretmeséje is. De Solymossy különösen ezen kínai mesét emeli ki :
„Élt egyszer egy nemesrendű, nagyon szép ifjú, aki aranyból képmásat formált és szüleihez így szólott : »Ha van ilyen leány a világon, azt elveszem.« Ugyanakkor, másik országban volt egy fiatal leány, aki szintén gyönyörű szép volt. Ez is készített aranyból képmást és mondá szüleinek : »Ha van ilyen férfi a világon, ahhoz nőül megyek.« A szülők tudomást szereztek egymás esetéről, gyermekeiket eljegyezték és ezek férj és feleség lettek.
„Ez időben valamely uralkodó, tükrébe tekintve, így szólt udvari embereihez : »Van-e a világon több ilyen szép ember ?« Az udvaroncok felelék : »Mi, szolgáid, azt hallottuk, hogy él egy fiatal ember, akinek szépségre nincsen párja.« A király követet küldet, hogy hívják eléje. Midőn a követ oda érkezik, mondja az ifjúnak : »A király látni óhajt tudós voltod miatt (!?).« Az ifjú útra kel, de aztán úgy okoskodik magában, hogy ha a király elé tudománya miatt hivatják, könyveit is magával kell hoznia. Vissza megy érettük. Látja feleségét, amint szerelmeskedik egy idegennel.”
A három indíték összetalálkozása, azaz I. Képmás készítése. II. Otthon feledett könyv. III. Feleség hűtlenségen érése, már magában is kétségtelenné teszi a két mese közös eredetét, amit azonban a mese folytatása (de ami itt bennünket nem érdekel) még kétségtelenebbé tesz. A mesének azonban nyugati megfelelője is van. Ezt Solymossy el nem hallgathatja, de kizártnak tartja, hogy a magyar mese ebből származna, amiben föltétlenül igaza is van, illetve ő e nyugati mesét is Keletről idekerültnek tekinti. A nyugati változat (Ariasto) ez :
„Astolfo, lombard királyt a világ legszebb emberének tartják. Egyik római barátjának maga is eldicsekszik vele. Ez azonban ellent mond, mert szerinte testvéröccse, Giocondo, szebb. Astolfo kéri, hozná elébe versenytársát. Giocondo neje, búcsúzáskor, drága keresztet nyújt át, hogy útjában ez rá emlékeztesse. Ezt otthon felejti s mikor érette visszamegy, nejét parasztfiúval találja.”
Az 1001 éj keretmeséje megfelelő része ez :
„Két fejedelmi testvér közül az idősebb Indiában uralkodik, öccse ugyanekkor Szamarkand szultánja. Testvérét látni óhajtva, az idősebb elküldi érette egyik vezírét. Útnak indul, de útközben eszébe jut, hogy egy drágakövet, amit bátyjának ajándékul szánt, palotájában felejtett. Visszafordul s nejét fekete rabszolga mellett találja.”
Hogy a mi magyar mesénk ezen változatok egyikéből sem származhatott, hanem hogy valamennyinél régibb, eredetibb változat, ezt alább világosan kimutatandjuk, habár kitűnend, hogy a mi mesénk is bizonyos elváltozást szenvedett már; csakhogy egész szerkezete ősibb, eredetibb volta még mindig tisztán fölismerhető. Amit kimutatnunk azonban csak az ősmagyar erkölcstan és mythológia segítségével lehet, éspedig épen az Aranytükör kultuszával kapcsolatban; ami annak oka is, hogy e dologgal itt foglalkozunk :
Az otthon feledett könyv ugyanis semmi más, mint a tükör, a mindig magával hordott kerek tükröcske. Amelynek helyébe könyv csak később került. Amidőn ugyanis az újabb vallások korában a lelki vezetés többé nem a lelkiismeretre volt bízva, hanem írott könyvekre, tanokra, mint Biblia, Korán, Talmud stb., valamint különböző imádságos könyvek vették át a szerepet, akkor a lelkiismeretet jelképező tükör, — amely, amint láttuk, igen régen aranyból készült — helyébe imádságos könyv került. Így tehát e mesénkben is természetesen azon kerek tükör helyébe is (amelyet a magyar nép embere régen, a keresztény kor előtt, mindig magánál viselt és ha ez történetesen egyszer otthon feledte, érette okvetlen visszatért, mert hiszen ez, attól eltekintve, hogy szükséges kelléke volt, de azt mintegy lelki vezetőjének, lelkiismerete szószólójának is tekintette) a könyv került. Ez eszme eredete pedig az volt, hogy az ember minden nap tükrébe kellett nézzen teste rendbentartása végett is, de azért is, hogy minden nap önmaga szemébe nézve, lelkiismeretét megkérdezze, hogy vajon „a helyes úton, az igaz úton jár-e ?” Illetve „nem tévedett-e el ?” Emlékezünk, hogy a magyar mesében Ilona a mesehősnek útjára tükröt ad vezetőként, útbaigazítóként, amely indíték a japáni hitregével egyezik teljesen, amely utóbbi szerint Amateraszu Istennő ád tükröt unokájának, az első japáni császárnak, nyílván szintén azért, hogy az ennek vezetője legyen. Kétségtelennek tartom tehát, hogy a másik mesénkben is a könyv csak a tükör helyébe lépett, de már későbbi időkben, amidőn lelki vezetőként már könyv is szerepelhetett. Ami azonban már ősvallásunk idejében is kezdetét vehette. Mi több, a magyar mesében még egyenesen megmondva, hogy a könyv gazdája csak addig marad szép, ameddig belőle minden nap imádkozik, vagyis a mesehős szépsége — de értsd ezalatt: lelki szépségét is! — és az otthon feledett tárgy között a közvetlen kapcsolat még megvan (habár ez már okszerűtlen), amely összefüggés azonban egyik nem magyar változatban sincsen már meg. Ezekben az otthonfeledett tárgy lehetett volna bármi: könyv, kereszt, drágakő, mert hiszen a mesehős szépsége ettől már nem függ ! A kínai mese okszerűtlenségét maga Solymossy is kiemeli. Benne először a mesehős szépségéről van szó, de azután minden ok nélkül az mondatik, hogy a király őt „tudós volta” miatt hivatja !! Világos, hogy a tudósság csak a könyv, azaz, hogy itt már könyvek, kedvéért került a mesébe. Mert a kínai mesemondó úgy gondolkodott, hogy a tudóssághoz csak egy könyv nem is lesz elegendő ! Így azután valamikép megokoltatott, hogy a mesehős miért tért vissza könyvéért, illetve könyveiért; mivel a kínai mesélő, e romlás kétségtelen ludasa, nem akarta a könyvet akármi mással fölcserélni, mivel épen Kínában a bölcselkedés, könyvolvasás annyira kedvelt valami. Holott a könyv helyébe másutt, más meseváltozatokban, könnyen került kereszt avagy drágakő is, ami a mesemondónak avagy meseírónak épen eszébe jutott. Az pedig, hogy a mesehős szépsége a magával hozott tárgytól függ, a magyar változatot kivéve, már mindenütt feledésbe ment, habár a kínai változatban a könyv mégis még megmaradhatott.
 

Következtetések


A jelen dolgozatom első (Ismertetés) részében elmondottakat a második részben (Bizonyítékok) fölhozott néprajzi és egyéb adatokkal támasztottam alá, habár ott is ez adatok közül csak egyeseket hozhattam föl. Úgy itt is csak a néprajzi adatokból levont következtetéseimet hozhatom, mivel az összes néprajzi adat fölsorolása túlságosan hosszadalmas volna.
Őseink legrégibb vallásos kultuszhelyei, azaz Szent Helyei, berkek, kertek voltak és ilyenekül főkép szigeteket, domb- avagy hegytetőket választottak, habár vallásos kultuszhely volt úgyszólván minden forrás is. Az ilyen szigeten avagy kertben állott rendesen egy szent fa is, amelynek ágai közül, mint kiemelkedő helyről szokott volt a táltos a néphez beszélni. Ezen szent fából fejlődtek azután a későbbi szószékek is. A táltos ilyenkor a Napisten, azaz az emberek tanítója és gondviselője nevében beszélt, amiértis a magasból jövő szava „égi szózat”-ként, vagyis a Napisten szavaként fogatott föl. Ezért szokás volt az is — amint ezt művében Kandra Kabos mythológusunk rokonnépeinknél még meglévőként fölhozza —, hogy a táltos a fa lombjai között néha, de nem mindig, úgy helyezkedett el, hogy látható ne legyen. Mindenki tudta ugyan, hogy a táltos beszél, szava azonban a Napisten szavának tekinttetett, azért mert minden erőny — a gondolat és a hang is tehát — a Nap adománya, a táltos pedig, mint különösen bölcs ember, tehát szerintük a Napból több erőnyt örökölt, mint a többi ember, amiértis a táltos beszéde joggal a Napisten szavának is volt tekinthető. Szokás volt az ilyen szent fa ágai közé vesszőfonadékból rendesen és szépen megkészített szószéket is csinálni. A mai templomokban is a szószéknek mindig van teteje is, holott hiszen a templom belsejében erre semmi szükség, mert sem eső, sem napheve a papot itt nem bánthatja. Ez tehát, a pap feje fölé hajdan boruló lomb ma értelmeveszett emléke. A fán levő szószékre is létrán avagy a fa törzsébe erősített hágcsón lehetett fölmenni, de igen vén fánál a följáró a fa odvában is lehetett, ami a minaretek eredetét is képezhette. Viszont a mai templomok szószéke is többnyire a templom egyik oszlopán van, ahová létrán kell fölmenni. Az oszlop pedig az egykori fa törzse helyébe lépett. A fáról, a fa első, villás elágazásából beszélő táltos tehát magát a Napistent jelképezte, épúgy mint ahogy népmeséinkben is az Aranymadár („A Világ Szépenszóló Aranymadara”, más változatban a „Tűzmadár”, mivel a Napisten egyúttal Tűzistenként is tiszteltetett) is a Napisten jelképe volt. Népmeséink szerint a Világ Szépenszóló Aranymadara a „Világ Zengő Aranynyárfája” (más változatban: Aranyalmafa, Világfája, Égigérő Fa. Zengő Fának akkor nevezték, ha rezgőnyárfa, jegenye vagy nyírfa volt, amely fák levelei a szélben zengő, susogó hangot adnak) „villás ágából” énekel, oly csodaszépen, hogy mindenkinek, aki hallja, szíve megtelik boldogsággal, megszépül és megfiatalodik. Aminthogy pedig a Napisten tanítása azonos a lelkiismeret szavával, így tehát a táltos és tanítása (azaz az Aranymadár és éneke) jelképezi a Napot is, de a lelkiismeret szavát is, vagyis szintén jelképesen: az Aranytükörrel is azonosul.
A Zengő Fa alatt tehát a szentkertbeli Szent Fát kell értenünk, amelyet azért neveztek így, mert a nyár-, a jegenye és a nyírfa levelei, hosszú szárukon minden fuvalomra a fülnek oly kellemesen zsonganak, susognak. Ősregéink (mai népmeséink) szerint azonban a szent fák leveli aranyból voltak, amelyek az alkonyati szellőben egymáshoz verődve, miként aranypénzek, gyönyörűségesen csengtek-bongtak és amely zenéjük az Aranymadár énekét kísérte. Valóban őseinknél szokás volt jó termésű esztendőkben vert aranyból való leveleket avagy aranypénzeket a Szent Helynek ajándékozni, amelyeket a Szent Fára aggattak. Inséges esztendőben avagy más bajok esetén aztán a táltosok ez arannyal segítették a népet. Amiért is, ha a Szent Fa aranylombját elvesztette, ez mindig szomorúság, gyász jele is volt, aminthogy szomorúságot jelent és az emberek lelkében szomorú hangulatot kelt a fák őszi lombjavesztése is. Való igaz pedig, hogy épen a nyárfa, a jegenye és a nyírfa levelei ősszel a legszebb aranysárga színt öltik és fényesek lesznek. Úgyszintén némely nyár- és jegenyefa levelei pedig teljesen kerek alakúak és így, amikor sárgák és fényesek, aranypénzekre élénken emlékeztetnek és ha a szélben nem is csengenek, de hosszú szárukon ide-oda mozogva és egymáshoz verődve, a fa ismert, kellemesen zizegő-susogó hangját okozzák. Amely tényekből pedig azt következtethetjük, hogy természettisztelő ősvallásunk említett gyönyörű költői képzetei, eszméi nem önkényesen kitalált dolgok, hanem a Természet jelenségein alapulnak és habár őseink költői lelkülete alkotásai, de az örök Természettel teljes összhangban való életük folyományai is.
A Világ Zengő Aranynyárfája lábánál volt a népmeséinkben ma is emlegetett a Világ Fényes Ezüsttava, amely Tündér Ilona Ezüsttükrét, vagyis szintén a lelkiismeretet is jelképezte.
Később, amikor már szép templomok, azaz Istenházak is épültek, ezekben a szószékül is szolgáló Szent Fa mesterségesen készült és az aranyból vert faleveleket ennek műágaira aggatták, ekkor azon az aranylevelek, valahányszor a táltos a szószékre föl- avagy arról lement, esetleg beszédeközbeni mozdulatainál is, meg-megcsendülhettek. Az ilyen mesterségesen készült fák törzse igazi fatörzsből avagy esetleg többől is, volt összeállítva s ágai bár igazi ágakból, de szintén mesterségesen lehettek beléjük erősítve. Úgy a törzs, mint az ágak arany és ezüst veretekkel, szögekkel és gyöngyházberakásokkal is lehettek ékesítve, amiáltal az illető fanem kérge utánoztatott, mivel ugyanis, törzseink szerint más-más fát tiszteltek Szent Faként. Például a tulajdonképeni magyar törzseknél az alma- és a narancsfa is, a palócoknál a jegenye, a nyár (de akik a jegenyét ma is pálma néven nevezik), a jászoknál a jávor szerepelt, stb. A magyar törzsek szent fáikra aranygömböcskéket is aggattak és ez a regék „aranyalmái” eredete. Ősidőkben, amikor hazánk éghajlata még melegebb volt, itt narancs is termett, amely gyümölcs természetes színe az aranysárga. Természetesen az ilyen kincses fákat, hogy idegenek meg ne lopják, utóbb már őriztetni is kellett, amely meglopásról és őriztetésről ma is számtalan népmese, rege és mythosz szól.
A Szent Fa előtt, éspedig az óg alatt, vagyis az Istenház hupolaga legtetején levő egyetlen ablak alatt volt a rézből avagy bronzból való, kerekeken oda és onnan eltolható nagy üst, avagy medence, tele vízzel, és ez a Világ Fényes Ezüsttava jelképe volt. Amely medence vize az ógon át az Égből hullott esővíz volt. Ilyen kerekes üstöket, a Bronzkorból származóakat, Magyarországon találtak is. Megjegyezem még : Óg vagy ók, ig ős-szavunknak luk, ablak, de egyúttal szem jelentése is volt, amiről még igen, igen sok elmondani valóm volna, de amit itt el kell hagynom. Ezen ős-szavunkból származott a szem jelentésű latin oculus, a német Auge és a szláv oko szó. Viszont a régi magyarban hupolag, a finnben kupla = hólyag. Innen származott a latin cupola szó, amely azonban már igen késői műveltségi szó lévén, csak az említett magyar és finn természeti ős-szó származéka lehet. Ide tartozik egyébként a magyar kúp és kupak szó, valamint a török kapak = kupak, kapamak = befödni szó is, sőt az olaszban is coprire = befödni.
E medence körül ültek gyékényeken avagy szőnyegeken a táltos szavát (jelképesen: az Aranymadár énekét) hallgató hívek (5. ábra), akik a beszéd után a víztükörben magukat megnézték, ami magábaszállást, elmélkedést, a lelkiismeret megkérdezését jelentette. (A rajzon itt hiba az, hogy a medence kerekes volta nincsen föltüntetve.) Víztükörben pedig magunkat csak akkor láthatjuk meg, ha erre a világosság fölülről vagyis függőlegesen esik. S ez őseink Istenházaiban valóban így is volt, mivel ezek csakis fölülről, vagyis az ógon át kaptak világosságot. Viszont ősidőkben ez meg csak akkor lehetett így, a Szent Kertekben, amikor a Nap pontosan a Delelőn (a zeniten) állott.
Őseink Aranymadara egy hollóféle, de pávanagyságú és a mai paradicsom madarakra hasonlító madár volt. Rég kihalt, de népünknél tiszteletét valamennyire örökölte a szintén hollófélék közé tartozó babuka, amely bár sokkal kisebb, de rá némileg hasonlít. Az Aranymadárnak főkép pannon, más nevén pún, őstörzsünknél, (amelyből az elárjásodott vendek, venédek vagy venétek is származtak), volt nagy kultusza. A Dunántúl ma is szokás fából, farkát és szárnyait kiterjesztő babukát készíteni s ezt a szobában a mennyezetre akasztani, mintha röpülne. (Lássad: Malonyai: „A magyar nép művészete.”) Ez így bizonyára régen is szokás volt, csakhogy akkor e madarat még aranyból készítették, és ez is a Nap jelképe volt, amely fényes Aranymadárként száll az Égen, az emberek világa fölött. Az ősi, igazi Aranymadár is pávamódjára tudta farkát kiterjeszteni, amikor is ennek kereksége valóban sugározó Naphoz volt hasonlítható. De farka tövéből kétoldalt hosszú, lágy, aláfolyó tollai is voltak, mint a mai, sárga paradicsommadárnak. Fején a babukáéhoz hasonló tolltaraja volt, egész teste, farka és szárnytollai mind aranyszínűek és fémes fényűek voltak, mint a páva tollai, habár ez utóbbiéi többszínűek. Úgylehet azonban, hogy voltak valahol tűzvörös tollai is, mivel némely népmesénk Tűzmadár-nak is nevezi, ami tehát a Főnix-madárral is azonosítja, bár azonos kétségtelenül a kínaiak Fung-madarával is, amely a kínai regék szerint szintén gyönyörű fuvolahangon énekel.
Az Aranymadár kiterjesztett farka a lemenő Napot jelképezte, mivel e madár, a regék szerint, alkonyatkor szokott volt gyönyörű fuvolahangon énekelni. Mikor estefelé leszállott a Világ Zengő Fája villás ágába (6. ábra), farkát kiterjesztette és néha szárnyait csattogtatta és tollait megrázta. Ilyenkor néha egy-egy tolla lehullott és ezeket az énekét meghallgatni a fa alá odagyűlöttek közül a szép leányok fölszedték és piros pünkösdirózsákkal együtt velük a legények kalapját ékesítették, amint ezt egy régi népdal is elmondja. Kifejtettük, hogy az Aranymadár a Lelkiismeret Aranytükrével is azonosíttatott, de meg kell jegyeznünk, hogy vele kapcsolatban mégis főkép az Istenházak oltárán álló Aranytükörre gondoltak. Ezek némileg villához hasonlóan kettéágazó, de különfélekép is kialakított állványocskán állottak. Például a tulajdonképeni magyar törzseknél ez a Csodaszarvas szarvait is ábrázolhatta, hegyein csillagokkal (7. ábra), illetve lehetett igazi szarvakból való, de képeztethetett cserfából avagy rézből is, szépen stilizálva és sötétkék avagy fekete színűre zománcolva, mivel a Csodaszarvast, mint az Ég jelképét is, ilyen színűnek képzelték és egy hitrege szerint a Napisten a Csodaszarvas hátán, ennek szarvaiban fogódzva, úszik a Mindenség Tengerében. Palóc őstörzseinknél — amelyektől a pelazgok származtak — viszont az állványocska vagy a Zengő Aranynyárfát jelképezte, vagy nőalakot. Malonyay „A magyar nép művészete” című könyvében (III, kötet, 207-211 oldal) bemutat olyan népi állótükröket is, amelyek kerek alakjukat (7./a ábra) még így is megőrizték, vagyis a hajdani oltári állótükrökre hasonlítanak ma is. De bemutat egyet, amely bár négyszögletes, de amelynek állványa kiképzésében még fölismerhetjük az Aranynyárfa ágait, sőt még az Aranymadár énekét meghallgatni körégyűlött embereket és állatokat is föltünteti, míg a tükör valamikor az Aranymadarat jelképezte. Mindezen indítékokat (motivumokat), habár népünk ma már nem érti, de fönntartja hűségesen az ősi hagyományokat. Hogy azonban ez indítékok még máig is fölismerhetők, ez azt is jelenti, hogy legföljebb vagy 100 évvel ezelőtt ezeknek a mesékkeli kapcsolatát még tudták.
Nem hagyhatjuk itt el a görög Orfeusz-rege megemlítését.
Orfeusz a hitrege (mythosz) szerint Apollon Napisten fia. A mi mythológiánkból azonban kitűnik, hogy Orfeusz Apollonnak csak mintegy megkétszereződése volt, vagyis a Napistennek egyik megnyilvánulása, illetve, hogy Apollon volt az Égen járó, nappali Nap, Orfeusz pedig az esti és éjjeli, vagyis az Alvilágba alászálló és az Alvilágban járó Nap. De természetesen ezt is csak úgy értjük meg teljesen, ha nem feledjük, hogy ősműveltségünk idejében, amidőn őseink e regéket megalkották : nappal és nyár, este és ősz, éjszaka és tél még egymással azonosak voltak, vagyis hogy az Északi Sark még hazánk területén volt, habár ugyanekkor itt még enyhe éghajlat volt. Ismeretes, hogy a görög rege szerint is Orfeusz oly gyönyörűen hárfázik, hogy nemcsak az emberek, de az állatok is, vadságukat feledve, megszelidülve, köréje gyűlnek, hogy őt hallgassák. Ma már senki sem érti, hogy a vérengző vadállatok, amelyek megszelidülnek: tehát a gonosz embereket jelképezik, jelentik, akik megjavulnak, ha a Napisten, vagyis a Lelkiismeret szavát (az Aranymadár énekét, a táltos tanítását) meghallgatják. Ez volt tehát őseinknél e hitregeindíték jelképes értelme, amelyet azonban már sem a görögök, sem a rómaiak nem ismertek, nem értettek.
Egy magyar népmesénkben („A király szép leánya”) a Nap beleszeret egy királyleányba (Tündér Ilona), de ezt egy sárkány elragadja az Alvilágba (Euridike elrablása). A Nap keresésére indul, de előbb vörösképű és vörösruhás, öreg, rút koldussá változik, aki rút, vén, sánta gebén lovagol. A koldus azonban oly csodaszépen énekel, hogy a király (az elrablott leány atyja) az ablakhoz megy, látná, ki énekel ily szépen. Látja a Vörös Koldust, amint sánta lován a hóban halad, énekel és énekét tökhéj-kobozán kíséri. Szolgáit küldi, a koldust hívják be, stb. Ez indíték értelme az, hogy ősidőkben lemente előtt, vagyis késő ősszel, a Nap a láthatáron látszott sokáig körülbolyongani. Ismeretes pedig, hogy lementekor a Nap, a levegőrétegek fényirányeltérítése következtében néha eltorzulni látszik, azaz szabályos korongalakját elveszíti, vagyis „rút” lesz. Hogy pedig lementekor a Nap vörös is lesz, ezt akárhányszor láthatjuk.
Koldus szavunk a kolindál, kalindál, kalandoz, kalézol, kólicál = kószál, jár-kel, mendegél, bolyong, körben bolyong igéink kol, kal, kel szótövéből származik, ami a hasonló szavak eredetét is megfejti; az árja nyelvekben meglevőket is. Hogypedig ez valóban így van, még jobban bizonyítja azon párhuzam, hogy az olasz-latin mendico, mendicus, mendicare = koldus, koldulni szavaink eredetét meg a mi mendegél igénk magyarázza meg. Más párhuzam az is, hogy az olasz nyelv velencei tájszólásában a remengo szó jelent egyaránt tönkrejutást, koldussá válást, valamint kószálást, bolyongást is. Például náluk közönséges szitok : „Va remengo!” = Menjél tönkre, vagy légy koldussá. Vagy mondják azt is: „El ze andá a remengo.” Tönkre ment, koldusbotra jutott. De mindami mellett ugyanezen remengo szónak még kószálás, bolyongás, vándorlás értelme is van. A szó megfelel az olasz irodalmi nyelv ramingo szavának, amelynek azonban csakis bolyongás, kószálás értelme van. Viszont a magyar „koldusbot” kifejezés is azt mutatja, hogy a koldus mindig vándorol, mert a vándorlók szoktak bottal járni, amit másrészt a „vándorbot” kifejezésünk is mutat. Továbbá: a magyar népnek ma is közönséges szólása: „kósza koldus”, mivel a koldusok valóban házról-házra, faluról-falura szoktak járni koldulni. Éspedig, különösen régebben, még énekelve, zenélve is. Mindami hitregékben azzal is összefüggésbe hozatott, hogy amidőn a Sark még Magyarország területén volt, a Nap úgy lemente előtt mint kelte után is, sokáig a láthatáron körben látszott bolyongani; amiértis az elmondottaknak még igen nagy hitregei háttere is van, de amivel itt nem foglalkozhatunk.
Fontos a szóban levő népmesében az is, hogy itt tehát a naplemente és a gyönyörű éneklés és zenélés közötti egykori összefüggés nyomát is még megtaláljuk. És ime: a hangversenyeket, „zeneestélyeket” ma is este szoktuk tartani.
De kitűnik mindezekből még az is, hogy őseinknél az ősz és tél a Nap lementével és az Alvilágbani bolyongásával, a nyár pedig delelőjével (a zenitre érkezésével) volt azonos.
Tudván mi mármost mindezt, világosan értjük azt is, hogy Vajnämöjnen, a finnek egykori nemzeti istensége, vagyis az őszi és téli megnyilvánulásában megjelenő Napistenük, miért képzeltetett őszhajú, őszszakállú öreg embernek (ifjúkori megnyílvánulásai : Lemminkäjnen és Kaleva vagy Kalervo) és miért mondatik el, hogy mielőtt csolnakján a tengeren útrakel és az embereket elhagyja (egykori magyar hitrege szerint a Csodaszarvas hátán a Mindenség Tengerén), búcsúzásakor, előveszi hárfáját és énekel oly gyönyörűségesen, hogy nemcsak az emberek, hanem az állatok is köréje gyűlnek őt hallgatniok. A mi Vörös Koldusunk, Vajnämöjnen és Orfeusz tehát egymással azonosak és a lemenő Napot jelentik. A gyönyörű ének alatt pedig az öregen búcsúzó Napisten tanácsait, oktatását, más szóval: törvényeit, kell értenünk, de amelyek ősidőkben szebbnél-szebb verses énekekbe, regékbe, példabeszédekbe is voltak foglalva. Ilyenek maradványa a finn Kalevala némely éneke is. Amely regéket az öreg regős tehát énekelve és zenélve mondott el.
Miután mindezeket megtudtuk, megértjük nemcsak az Orfeusz-hitregét, de a Mózes-hitregét is, vagyis azonnal észre kell vegyük Mózesnek a fönti hitregei személyekkel, azaz őseink Napistenéveli azonosságát. Mózes is fölmegy magasra, a hegyre (a Nap a zenitre), hogy a Nagy Égisten törvényeit fogadja, ugyanúgy mint ahogy vogul rokonaink regéjében a Napisten fölmegy atyja, Numitorem Égistennek az Ég legmagasabbján levő lakába (a zenitre), hogy ott annak tanácsait, oktatását kikérje, amelyek szerint azután az emberek világa fölött intézkedjen, amelyek szerint az emberek életét igazgassa. Vagyis világosan látjuk ennek a Mózes törvényhozásávali azonosságát. Mózes is erőteljes férfikorában, vagyis élete delelőjén megy föl a Színai hegyre (a Nap az Ég delelőjére), ahol törvényeit Isten személyesen adja át neki, és ő is öreg korában, mielőtt az emberektől elbúcsúzna, közli velük „Második Törvényét” (Deuteronomio), vagyis az utolsót, halála előtt (a naplemente) éspedig versekben, hangosan énekelve. (Eszünkbe juttatja ez a halál előtti szép „hattyúdalt” is.) Be kell tehát látnunk, hogy Mózes nem történelmi személy, hanem csak a mi Napistenünk késői és elváltoztatott másolata, akinek a legföljebb nehány ezer évvel ezelőtt a zsidó papok által összeállított törvényeket tulajdonították.
Őseink táltosai, amidőn az áldozókertbeli Szent Fa villás ágából, illetve a kert avagy istenház szószékéről a néphez beszéltek (a mai „prédikálás” eredete), aranyos vagy aranysárga palástot vettek magukra, hogy a tanító Napistent, illetve a Világ Szépenszóló Aranymadarát ezáltal jelképezzék. De lehetett a palást piros is, ami meg a naplementét, a Tűzmadarat illetve a Vörös Koldust jelentette. Az Aranymadarat jelentő sárga palást fejti meg azt is, hogy Buddhát, azaz a nagy tanítót, a buddhisták ma is aranyszínű palástban ábrázolják, de annélkül, hogy ennek igazi értelmét is tudnák, és hogy a buddhista papok máig is sárga palástban járnak. A buddhizmus pedig, tudjuk, az észak-indiai hindoszkitha népektől indult ki, azaz tehát nem a hinduktól, hanem turániaktól, amiértis hagyományait ősnépeinktől származottaknak tekinthetjük. Meg kell még említenünk a bánatszallagokat is, amelyeket a Szent Fákra volt szokás akasztani. Erdélyben ma is vannak a nép által szentnek tekintett fák, amelyek törzse villájában szentkép avagy szobrocska van, ma természetesen keresztény. Az ilyen fák ágairól néha szallagokat, kendőket, néha selyemből valókat, tehát meglehetős értékűeket, valamint egyes ruhaneműeket is látunk függeni. A nép ugyanis némely helyen azt hiszi, hogy bizonyos, nem túlságosan nagy bűnöket, különösen a haszonlesésből elkövetetteket, de paráznaságokat is, ilyen holminak a Fára akasztásával, azaz tehát föláldozásával, megválthatni. Ezeket, mielőtt odaakasztanák, össze-vissza lyukgatják, hogy ezek így értéktelenné válva, senki el ne lopja. Régen ez természetesen fölösleges volt, mivel senki elvenni úgysem merészelte volna, mert hiszen ezáltal annak bűnét és büntetését vonta volna magára, aki a tárgyat fölakasztva, attól szabadult. Sőt a mai babona szerint, amint hallottam, a fölakasztott dolgokat még érinteni sem jó, mert már ebből is baj ragadhat az emberre.
Ősvallásunk idejében az Istenházakban venni lehetett különböző színű és árú szallagokat, amelyeket, az elkövetett bűnt ráírva, ennek megváltásául a Fára kellett akasztani, akár Szent Kertekben álló igazi fa volt az, akár Istenházban álló mesterséges fa. Az írásokat senkinek sem volt szabad elolvasnia, habár úgysem lehetett tudni, melyiket ki írta, de olvasta az öregebb táltos — bár, hogy melyiket ki írta, tudni ő sem kívánta —, és felelt is rajta, hogy az áldozat az elkövetett bűnért kevés, elég avagy sok-e. Ha kevés volt, az illetőnek még aranylevelet avagy aranyleveleket kellett a Fára akasztania, ha sok volt, aranylevelet vagy leveleket vehetett le a Fáról. Az így is egybegyűlő arany vagy az Istenház javára fordíttatott, vagypedig aranylevelekként a Fára akaszttatott, valamint ínséges esztendőben a törzs megsegítésére használtatott. Az áldozat, illetve az adott érték természetesen vagy ugyanannyi vagy több kellett legyen, mint amennyi az elkövetett rossz cselekedet haszna volt. E szokás régibb alakja az volt, hogy az illető (úgy mint a szokás mai, visszafejlődött alakjában) egyszerűen a maga belátása szerint akasztott föl valamit a Fára. Legrégebben az említett bánatszallagok csak nyírfakéregből vágottak voltak.
Látjuk az elmondottakból, hogy ez kellett legyen a mai gyónás és bűnmegváltás (penitentia) ősalakja.
Állattenyésztő törzseinknél, amelyeknél az állatáldozatok jöttek mindinkább szokásba (de ami a földművelő magyar és szemere törzseknél nem történt meg), ebből kifolyólag azután azon szokás is kifejlődött, hogy elkövetett bűnök megváltásáért állatokat áldoztak föl. Ami viszont újabb, vérengző és gonosz indulatú népeknél emberáldozatok bemutatásává is fajult el. Mégpedig gyakran úgy is, hogy a bűnös a maga bűne és büntetése alól úgy akart kibújni, hogy az istenségnek engesztelésül már nem csak állatot, hanem embert, gyakran szűzleányt, gyermeket, gyermekeket, esetleg a saját elsőszülöttét is, áldozták föl, amely ártatlan áldozatokat haláluk előtt még meg is kínoztak. Ilyen eszejárása azonban csak vérengző, kegyetlen természetű népeknek, egyéneknek lehetett, amelyek, akik istenségüket is magukhoz hasonló vérszomjasnak képzelték, amely istenségnek végtére tehát mindegy, hogy ki áldoztatik neki föl, a bűnös-e vagy helyette másvalaki. Neki a fontos csak az, hogy vért láthasson, illetve hogy neki engesztelésül ember kínoztasson és ölessen meg. Amely föláldozott személy, ha ártatlan, akkor úgy az áldozó mint ennek észjárása szerint, az istenség szemében is, még sokkal értékesebb volt.
A nép bűneiért föláldozott ártatlan bárányt, bakot, a „bűnbakot” a Bibliában is megtaláljuk. Mivel pedig ősnépeinknél a föláldozott állatok legértékesebb része azok bőre, szőrméje volt, ígyhát ezek egyrészét avagy az egészet akasztották a Szent Berkek, Szent Kertek Szent Fájára. Különösen a vadászatból élő törzsek aggattak föl értékesebbnél értékesebb szőrméket is. De természetesen mindezt nem csupán bánatból, hanem az istenség tiszteletére valamint ezek kegyei megnyerése érdekében is. Csakhogy mindez késői szellemi és erkölcsi hanyatlás következménye. A bőröket és szőrméket aztán, későbbi időkben, hogy el ne lopassanak, őriztetni is kellett, fegyveres emberekkel, ebekkel avagy a Szent Kertbe elzárt fenevadakkal. A bőrök összelyukgatása, ami rokonnépeinknél napjainkig is szokásban volt, még későbbi időkben jött szokásba, mivel ez kényelmesebb volt, az őriztetés pedig nem is volt mindig lehetséges. Népmeséink ezernyi változatban tartják fönn az ezüst- vagy aranylevelű, vagy aranyalmát termő fák meglopása és őriztetése emlékezetét, sőt van e meseindítékunknak olyan változata is, amely szerint selyemfüvön aranybúzát termő mező őriztetéséről van szó, amely utóbbi változat a gabonatermelő szemere és szarmata törzseinktől származik. De föl kell itt említenem a görögöknél is fönnmaradt Aranygyapjú-mondát is, amely Aranygyapjú (értsed: aranyszőrű kos bőre) egy király kertjében fára volt akasztva és sárkány őrizte, de mégis ellopták. E mondaindíték így már teljesen okszerűtlen, mert hiszen ha ezen aranyszőrme oly becses volt, hogy sárkány által kellett őriztetni, akkor hát miért akasztották volna kertben fára, holott jól elzárt épületben sokkal biztosabb helyen lett volna! Íme tehát ez is olyan dolog, amelynek megfejtése csak ősműveltségünket ismerve lehetséges, vagyis ez is egy adattal több, amely azt bizonyítja, hogy a későbbi népek ősregéinket átvették ugyan, de azok eredeti értelmét már nem tudták. A mai Oroszország területén élő rokonnépünknél fönnmaradott napjainkig azon szokás, hogy a keresztény papság által üldözött istenségeiknek titokban áldozott állatok bőrét a ma már rejtett és titkolt erdei áldozóhelyeiken ugyan, de még mindig úgy mint régen, fára akasztják. Mivel azonban a bőröket itt tolvajok ellen őriztetni nem lehetséges, ezeket összelyuggatással teszik értéktelenné. (Lássad: Krohn Gyula finn tudós: „A finn-ugor népek pogány istentisztelete”. Budapest. 1908. 72-73. oldal.)
Hamármost az említett ősi gyónásmódot, amely első pillanatra babonásnak tetszik, elemezzük, akkor a következő megállapításokat kell tennünk: Igaz ugyan, hogy a haszonhajhászásból, kapzsiságból avagy fösvénységből elkövetett bűn leghelyesebb jóvátevése az, ha a károsított kárát megtérítjük — amit a táltosok bizonyára tanítottak is —, de ez nem mindig lehetséges (és nem is kizárólag csak ilyen bűnöket lehetett a fára akasztott tárggyal vagy bánatszallaggal jóvátenni). Ha például a károsult olyan valaki volt, aki holléte már nem ismeretes avagy esetleg már meg is halt, akkor személyes kártalanítása már nem lehetséges. Hapedig tekintetbe vesszük, hogy a bánatadomány értéke egyenlő vagy nagyobb kellett legyen mint a bűnös úton szerezett haszon, akkor ezáltal is a bűn már ki van egyenlítve, mert az áldozat az illetőtől ugyanannyi vagy több önfeláldozást, önzetlenséget követelt meg, mint amennyi önzés volt az elkövetett hibában. Viszont az ilyen büntetés mindesetre hatásosabb, mint a más vallások szerinti, amelyek a büntetést a halál utánra odázzák el, de egyszersmind igazságosabb is, mint az elkövetett bűnökért örökkévaló, pokolbeli rettentő kínokra kárhoztatni, ami hiszen az elkövetett bűnhöz képest is lehetetlenül kegyetlen büntetés volna. Csakhogy itt ismét a későbbi, már kegyetlen indulatú népek eszejárása nyilvánul meg. Másrészt azon fölfogás is, amely szerint ha valaki a fára akasztott áldozati tárgyat ellopja, ezzel annak bűnét és büntetését veszi magára, aki ezektől a tárgy fölakasztásával szabadult, ez szintén csak babonának látszó vagy babonássá lett fölfogás, de teljesen logikus. Hiszen ha a föláldozott és most ellopott tárgy értéke megfelelt az elkövetett bűn hasznának avagy súlyos voltának, akkor aki azt ellopja : ugyanolyan bűnt követ el és ugyanolyan büntetést érdemel, mint aki a tárgyat áldozta. Ősvallásunk fölfogása szerint pedig a Nagy Isten, vagyis a Nagy Törvény vagy a Természet Örök Törvénye, tökéletesen és csalhatatlanul igazságos, de sem nem bosszúálló, sem nem engedékeny; büntetést, jutalmat hajszálnyira pontosan a bűn avagy az érdem szerint mér ki. Észre kell tehát vennünk, hogy ebben őseink eszejárása a mai természettudományi fölfogással egyezik, amely szerint minden jó és minden rossz törvényszerűen, illetve a természeti törvényeknek megfelelően hajszálnyira ugyanannyi emelkedést vagy süllyedést kell okozzon, mint amennyi érdeme vagy súlya volt a cselekedetnek, vagyis hogy mindez egyszerűen a pozitívum és negatívum törvényein alapszik. Nem bocsájtkozhatunk itt ezekfölötti bölcsészeti fejtegetésekbe, csak megemlítjük, hogy habár ezekkel szemben áll a Hegel-Nietzsche-féle tanítás, amely szerint rossz cselekedet nem is létezik, de kijelenthetjük, hogy ez csak természetellenes és beteges önzés termelte szofizma, valamint hogy tulajdonképen azt jelenti, hogy az illetők maguk nem tudták a jót és rosszat megkülönböztetni.
Népmeséink, hagyományaink nemcsupán áldozókertekről, szent berkekről tudnak, hanem emlékeznek „a Nap házáról” is, azaz tehát naptemlomról is, amelyet részletesen le is írnak : A ház maga gömbölyű, „olyan mint a kenyérsütő kemence (tehát kupolás) s ajtaja is kerek nyílású.” Elmondatik, hogy a Nap házában van a Nap tükre, mosdóvize és törölközője, ahol van egy jóságos asszony is, a Nap édesanyja, aki az érkező gyermekeket (értsed: az embereket, a magyarokat) szeretettel fogadja, megmosdatja, megtörölgeti, amiután ezek az Áldott Nap aranytükrébe nézhetnek, amitől „százszorta szebbek lesznek.” Ami a lelkiismeretkultusz azon szertartása emléke, amely szerint a lelki megtisztulást jelképező mosdást, törölközést és tükörbenézést a Nap temploma előtt és ebben kellett bizonyos ünnepek alkalmával végezni. A legtöbb mesénkben az mondatik, hogy az említett nő a Nap édesanyja, de van olyan is, amelyben szép leányról van szó, akiről az mondva, hogy a Nap leánya s hogy Hajnal a neve. Amiből következik, hogy valamikor a Nap templomában két papnő volt, egy idősebb és egy szűzleány. Hogy a hajnal költőileg a Nap leányának fogható föl, ez eléggé érthető. Benedek Elek magyar népmesegyűjteményében, a „Nádszálkisasszony” című mesében az mondva el, hogy a Nap háza pitvarában (előcsarnokában) Hajnal a mesehős hajába (őseink régen hosszúhajat viseltek, amelyet fonatokba is fontak volt) napsugarakat fon, és azt mondja neki, hogy most már mehet a Sötétség Országába, Nádszálkisasszony keresésére, mert ezek ott neki világítandanak. Ez tehát azt mutatja, hogy a Nap házában szereplő nő a híveket nemcsak megmosdatta, törölgette, hanem hajukat is megfésülte volt.
A Nap anyja a Tejút, amelyet néha fehér szarvasünővel is jelképeztek, avagy némely őstörzsünknél tehénnel is (hagyományaink Mennyei Nagy Boldogasszonya, vagyis az Ősanyag Istennője, aki azonos volt a görög-római mythologia Hera-Juno-jával), vagyis aki az emberiség nagyanyja is, akiről meséink még azt is elmondják, hogy van egy szolgáló leánykája, aki házi teendőjében neki segédkezik, de aki szerintem eredetileg azonos volt az említett Hajnallal.
III. Következtetések
(folytatás)


Összegyűjtött adataim szerint a Nap házát az eme rajzomon (8. ábra) feltüntetett alakúra rekonstruálom, amely alak megfelel az ősi földművelő népek lakai alakjának is, amilyen lakokat számos kezdetleges nép ma is épít és amilyenek a tulajdonképeni magyar törzsek őslakai is voltak, azaz tehát félgömbalakúak. Az ilyen naptemplomokat természetes avagy fölhányt domb tetejére építették, amely dombot magyal (más nevén: magyola) vagypedig egres-bokrokkal ültettek tele. Hogy miért épen ezekkel, itt nem fejtegethetem, csak annyit említek mégis meg, hogy e bokrok tüskések, viráguk fehér, bogyóik pirosak illetve sárgák illetve kissé pirosasak. Lent, a domb lába körül kert is lehetett, gyümölcsfákkal és gyöngyvirággal. A gömbölyű alakú és többmagú gyümölcsök és bogyók Tündér Ilonáé voltak, az egymagúak pedig, amilyen a meggy is, Magyar Napistenéi, különösen pedig ha virágaik fehérek, leveleik zöldek, terméseik pirosak voltak — ami így van úgy a meggynél, mint a gyöngyvirágnál — és ezek voltak a magyar törzsek vallásos szent színei is.
A templom hupolaga tetején volt a kerek nyílás, az óg. Kívülről e napházak hupolaga aranyozott volt és így magát a Napot is jelképezte, de ugyanez belülről az Ég boltozatát is, az ág pedig a Delelőt (zenitet). A hitregék szerint az Ég tetején is nyílás van, amelyen át a Nagy Égisten lenézhet a Földre és amely nyíláson át a Napisten minden nyár derekán Aranymadár képében, más hitregék szerint arany-vadlúd avagy arany-sas képében, száll föl atyjához, ennek tanácsait kikérnie, amelyek szerint az emberek világa fölött uralkodjon. Ellenben például a palócok meséi (egykori hitregéi) szerint vagy vadlúd, de vagy szép, aranyhajú ifjú képében kapaszkodik föl a Világ Égigérő Pálmája (jegenyéje) legfölső, az Égbe érő ágain a Nagy Istenhez. Mikor elindul: tavasz van, nyár mire fölérkezik és ősz, tél, mire visszatér. Egyik vogul hitrege szerint a a Napisten evetke képében kapaszkodik így föl a fán Numitorem Nagy Istenhez. Mind amik régen csak költői, jelképes regék voltak, amiért is szabadon alakíttatathattak így is, amúgy is. Valóban: a Sarkokon a Nap keringő sas röpüléséhez hasonlóan, kacskaringó vonalban emelkedik föl a Delelőig, ahol egy ideig egyhelyben maradni látszik, majd ugyanúgy karingózik ismét lefelé. Ezen égbeérő jegenyefa emlékét (habár ez nem is mindig képzeltetett jegenyének) keleti rokonnépeink ősvallása papjai (sámánjai) bizonyos szertartásaiban ma is föltaláljuk még. Ezek ugyanis ma is óggal bíró kunyhóban, éjjel megtartott titokzatos összejövetelek alkalmával, középen, fiatal fa törzséből készült ágast állítanak föl és azután dobszóval és tánccal magukat rémületbe (trance-ba, azaz önkívületi állapotba) hozva, ennek ágcsonkjain vagy fokain, fölmásznak, úgy hogy fejük avagy egész testük is fönt kiér a szabadba. Ezt azért teszik, hogy a hozzájuk fordult és lent a kunyhóban ülő hallgatóságuk által tett kérdésekre az Istentől választ kapjanak, amit azután, lejőve, velük közölnek. Sőt van olyan fölfogás is, amely szerint ilyenkor a varázslópap lelke lúd, vadlúd képében az ógon át föl is száll az Égbe, az istenségekhez és a választ onnan hozza, ugyanúgy tehát mint ahogy a rege szerint a Napisten száll föl a Nagy Istenhez tanácsokért. A sámán fölmászása közben énekelni is szokott és amint a hágcsó fokain, amelyek száma rendesen hét, fölmegy, mondja, hogy hányadik Égben jár. Szerintük ugyanis, egymásfölött hét égboltozat van. Végül fölérkezik a hetedik Égbe, az Égisten elé. Mi több, a hágcsó tetején, az elszálló ludat jelképező, madárképet is látunk, fából faragottat, de amely kétségtelenül a mi Aranymadarunkkal is azonosítandó. (Másutt kimutattam, hogy például palóc őstörzseinknél lúd, kőrös őstörzseinknél sas, pannon őstörzseinknél pedig az Aranymadár, szerepelt.)
Mindennél azonban még meglepőbb adat az, hogy alföldi magyarságunknál ma is szokásban van gulyásainknál a gólyafa, állófa, őrfa, címerfa vagy messzelátó neveken nevezett, fiatal jegenyéből készülő fa, amelyet azon helyen állítanak föl, ahol a gulya hálóhelye, illetve megállapodási helye van, vagyis a számadó (a gulyások főnöke) kunyhója s cserény vagy enyhely is áll (9. ábra). E fa tehát rendesen fiatal jegenye törzséből készül, hét villája van, vagyis ágai úgy vannak lecsonkítva, hogy ezek hágcsófokokat (villákat) képeznek, amelyeken, mint hágcsón, fölmászhatni. (Egy ilyen fa fényképét lássad az „Új idők” című lap, Budapest, 1929. júliusi száma címlapján, a rá fölhágott számadóval és fönt a szalmacsóvával, amely utóbbi az Aranymadarat is jelképezte.) A fa célja egyrészt az, hogy a számadó a maga legeltető legényeit (gulyásait) bármikor szemmel tarthassa, akik mivel a gulyát lóháton terelgetik, néha, a legelőviszonyok szerint, igen messzire el kell távozzanak, illetve hogy a gulyás-számadó bármikor a gulya merrejárta felől meggyőződhessen. Másrészt célja az is, hogy viszont a gulyások is mindig lássák, merre a hely, ahová estére megtérniök kell. Ez az egyenletes, egyéb igazodhatási pontokat alig mutató alföldi síkságon így szükséges is, illetve régen szükséges is volt. Miután azonban a vékony fatörzs (vastagabbnak, nagyobb súlya miatt, helyváltoztatásokkor szállítása bajos volna) messziről nem jól látszik, ezért rá nagy szalmacsóvát akasztanak föl. Ezzel pedig, aszerint hogy milyen magasra akasztják, és hogyan csóválják, a számadó a maga legényeinek jelzéseket is ad, például ha a gulyának bármely okból való azonnali vagy alkonyati visszatérését rendeli el. Ezen ősi gólyafákból fejlődtek a különböző jelező póznák, valamint a haditáborok fejedelmi vagy parancsnoki sátora elé állított tábori zászlók, éspedig úgy hogy a csóvából fejlődött a lobogó. Tudjuk, hogy számos keleti népnél lobogó helyett ma is lófarkat használtak, amely a csóvához jobban hasonlít. Ennek neve a mongol és török népeknél boncsok volt, amely szónak megfelel a magyar boncs, ahogy népünk a szalmacsóvát szintén nevezi, de nevezi így a szőrből való bojtot, valamint a rojtféléket is. (Ballagi: A magyar nyelv szótára.)
Márpedig ezen szalmacsóva úgy aranysárga színével, mint alakjával meglepően hasonlít a sárga paradicsommadárra, vagyis tehát a mondabeli Aranymadárra is. Márpedig a mesék, mondák keletkezése helyét a logika szerint azon népeknél kell keresnünk, amelyeknél olyan szokások élnek, amelyek az illető mese- vagy regeindíték kialakulását okozhatták. Íme pedig nálunk és rokonnépeinknél láttunk olyan, napjainkig is élő szokásokat, amelyek úgy a Világ Szépenszóló Aranymadara regeindítékának mint a Világ Zengő Aranynyárfájáénak a gyakorlati élet szokásaibóli keletkezése alapjául szolgálhattak.
Az említett óg szóból (kún kiejtéssel ók), amely régi nyelvünkben és mai tájszólásokban luk jelentéssel bír, származnak az árja oculus, occhio, Auge, oko = szem szavak. De amelyeknek luk mellékjelentése is van. Ugyane szó régibb nyelvünkben ugy, ügy, igi, ige alakokban szintén élt és különböző kiejtések szerint szem, luk, ablak és Csillag jelentései voltak. Ez ősszavunkból származott a szláv okno = ablak szó is, mivel az ősi kunyhóknak a tetejükön levő egyetlen ablakuk volt, amelyen át, ha ajtajuk csukva volt, kaptak világosságot és levegőt és amelyen át távozott a füst. Ugyane szóból származik az akna szavunk is, amelynek eredeti értelme még szintén csak luk volt, de később a bányászoknál bányaüreg értelmet is kapott, csakhogy még mindig csak függőlegesen a mélybe menőt, míg a vízszinteset tárna néven nevezték, a tárni, feltárni, kitárni igénkből származólag. Régen úgy nálunk mint rokonnépeinknél is, téli tartózkodásra olyan földbevájt lakokat (lak szavunk eredeti értelme is luk és barlang volt) is ástak, amelyek belseje kerek üreg volt és ennek is csak tetején volt egyetlen nyílása, amely tehát be- és kijáratul is szolgált és amely lakokba létrával, azaz hágcsóval, vagyis fiatal fa törzse segítségével, amelynek ágait rövidre csonkították le, lehetett lemenni illetve abból följönni, kijönni. E fatörzset aztán jelképesen szintén azonosították a mesebeli Világfával, amelynek legfölső ágai az égboltozat ógján át az Égbe érnek. Ilyen téli lakokat szibériai rokonnépeink ma is készítenek. A meleget igen jól tartják, közepükön ég a tűz és viharok, szelek ellen biztos menedéket nyújtanak, míg eső és víz ellen kúpalakú födéllel is védhetők, amelyet ógjuk fölé tesznek, de különben is mindig emelkedettebb helyre készülnek, amely a kihordott hamu miatt még folyton emelkedik is.
Őseink szimbolikája szerint a Nagy Égistent szokták volt homloka közepén egy kerek szemmel is ábrázolni, amely egyetlen szem azután jelképesen épen az óggal hozatott összefüggésben, illetve az Ég képzelt ógjával is, amelyen át a Nagy Isten a Földet látja, minden a Földön történőt lát, valamint az emberek laka ógján át hozzájuk is belát. Így ő mindent látva és tehát mindent tudva, tévedhetlen igazságossággal intézi az emberek, általuk megérdemelt, sorsát. Ezért nevezték őt Nagy Törvénynek is, mert ő volt a Természet örök nagy és egyetlen Törvényének megszemélyesítése, aki tökéletes igazsággal tartja fönn a világot.
Innen van az is, hogy némely nép a főistent Odin, Odan, valamint Ig néven is nevezte (amely Odin, Odan névnek a német Wotan csak vé-sített elrontása). Amely név, illetve szó, ősnyelvünkben egy, egyetlen értelemmel bírt, mint ahogy nyelvünk mai gy hangja helyett gyakran még d állott; nem is nagyon régen. Igy a szláv nyelvekben is fönnmaradott : odin, agyin, edan, eden, jé-sítetten jedan, jeden = egy. Úgyszintén régi nyelvünkben egy szavunk még ig-nek is hangozott. Említettem már őseink azon fölfogását, hogy az Égisten a létező Mindenség egyetlen egységbe való bölcsészeti egyesítése és megszemélyesítése. De ezen egyetlen, emberi ésszel föl nem fogható, titokzatos ősokot nevezték tehát Ok-nak is, mivel ő a létező Mindenség eredetének, létének és életének oka. És íme : az ok és óg avagy ók szavaink azonossága eléggé meglepő. Annál inkább pedig, hogy ennek az árja nyelvekben a szem jelentéssel is fönnmaradott oculus, oko szavak is megfelelnek.
Ezen egy szem jelkép, amely tehát a mindenlátó Nagy Isten, az Egyisten jelképe volt, ment át a kereszténység jelképei közé is, de ott már nincsen az élettel is oly szerves összefüggésben, mint nálunk, az ősi lakok ógja révén. E jelkép eszméje, valamint minden természeti erő és minden létező egyetlen ős-okra való visszavezetése eszméje és ennek öreg férfialakkali megszemélyesítése is tehát a mi őseink mythologiájából és vallásbölcseletéből származik. Ezt pedig az elmondottakon kívül nem csak az bizonyítja, hogy ősvallásunk főistenét, valamint finn rokonainkét is, Ukko néven is nevezték, hanem főképen az, hogy a magyar nyelvben minden, ami ez eszmével összefügg: hangtanilag azonos szóval nevezve meg, de ami csakis a magyarban van így :
Ukko = a főistenség neve,
ók, óg = tájszólásokban kerek luk (az óg),
ugy, ügy = régi nyelvünkben: szem és Csillag,
Ég = coelum,
egy, régen ig = unus,
ig, ige = régi nyelvünkben: egy és szem,
ük, uk = régibb nyelvünkben: ős, ősapa,
agg = öreg,
egész = integer, integrum és minden,
egyetlen = unicus.
Állításainkat az is megerősíti, hogy Justinus (L.II.c.1.) Trogus Pompeiust idézve, mondja, hogy a szkíták a világ legrégibb népe, hogy régibb az egyiptomiaknál is, amit maguk az egyiptomiak is elismertek, és hogy a szkíták ősrégi időkben egész Európa, Ázsia és Afrika fölött uralkodtak.
Szerintem is volt tehát az emberiség történelmében egy kor, amelyben a mi fajunk a más, nálánál sokkal fejletlenebb fajokkal szemben óriási szellemi fölényben lévén, nem csak egész Földünkön mindenfelé telepeket, gyarmatokat alapított, de az ottani népek tőle a műveltséget és nyelvet vagy egészen, vagy csak féligmeddig átvették. Hasonló jelenség volt ez tehát, mint amilyet ma az angolok idéznek elő azáltal, hogy alacsony fokon álló fajok, egész népek is, nemcsak az angolok egész műveltségét, vallását, de saját nyelvüket feledve, az angol nyelvet is elfogadják. (Új-Zéland, Ausztrália, Észak-Amerika rézbőrűi és szerecsenei.) Ugyanígy vette át Közép- és Dél-Amerika több bennszülött népe a spanyolok műveltségét, vallását, nyelvét.