Magyar Adorján életrajza és munkássága

 

 

MAGYAR ADORJÁN (1887-1978)

 

 A nemzet múltjának szentségként való tisztelete az, amely egy nemzetközösséget megtartani képes. Ehhez feltétlenül szükséges e múltnak minél teljesebb isme­rete s azok emlékezetének az ápolása, kik ennek érde­kében munkálkodva nem egy esetben egész életüket e célra áldozták. Az elmúlt évtizedekben megjelent, könyv­tárakat kitevő történeti irodalom éppen azokról feled­kezett meg, kik a magyar múltat kutatva arra a követ­keztetésre jutottak, hogy „egy nemzetnél sem va­gyunk alábbvalók” s munkásságuk a magyar öntudat építéséhez kellékül szolgálhatott volna. Ha megkísé­reljük feleleveníteni ezen érdemes magyar kutatók em­lékezetét, Magyar Adorjánról az elsők között kell szólnunk, akinek hatalmas életműve a maga nemében egyedülálló s akinek neve ennek ellenére csaknem tel­jesen ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt.

Magyar Adorján a XIX: század utolsó éveiben született, az Osztrák-Magyar Monarchia „boldog bé­keidőknek” emlegetett időszakában, amikor azonban e Monarchia keretén belül gyakran került sor a ma­gyarság diszkreditálására. E tény munkásságára meg­határozónak bizonyult. Apja, Magyar Antal huszár­tiszt, jogi doktor, aki nyugdíjazása után a Dalmát­-tengerpartra visszavonulva elegáns szállodát alakí­tott, amely annak idején családja, majd a háború után – még maradványaiban is – fia megélhetését képes volt biztosítani.

Fiatal korában Rómában képzőművészeti tanul­mányokat folytatott, majd – mivel a magyar népmű­vészet és ősvallás maradványait Erdélyben vélte a le­geredetibb formában fellelni, s oda eljutni egyéb mód­ja nem volt – idő előtti önkéntes bevonulásával elér­te, hogy szolgálati helyét önmaga választhatta meg s katonaidejének letöltésére Erdély helyőrségeibe ke­rült. Ott a népművészeti alkotások, a helyi jellegzetes­ségek tanulmányozásának alapján alakította ki telje­sen egyéni stílusát, melyet sajátosan magyar népi mo­tívumok, a pásztorművészet formáinak felhasználása jellemez. Festmények és rajzok mellett textilterveket is készített, melyeknek kivitelezését édesanyja és fele­sége végezték. Képzőművészeti alkotásai szerves ré­szei, mintegy kiegészítői elméleti munkásságának.

Művészeti tanulmányainak és a magyar népi stílus­sal való alaposabb megismerkedésének eredménye­ként jutott el a felismerésig, miszerint az „olaszoknak, franciáknak, németeknek saját nemzeti stílusuk nin­csen illetve, hogy csak a történelmi nemzetközi stílu­sokat (gót, reneszánsz, barokk, stb.) ismerik, addig ne­künk van saját nemzeti stílusunk, mely a világ semmi­nemű más stílusával össze nem téveszthető”. E tárgy­ról írt tanulmánya a „Magyar építőízlés”.

Kutatásai elsősorban a magyar őstörténelem feltá­rására és a magyar ősvallás felderítésére irányultak. A magyarság őstörténetének azt az elhanyagolt szálát igyekezett nyomon követni, mely a Kárpát-medencei őstelepes népesség irányába mutat, melyet Király György, az 1921-ben megjelent, sok vitát kavart „A magyar ősköltészet” szerzője is vallott és amelyet a két világháború között Marjalaki Kiss Lajos (kinek el­méletét Móricz Zsigmond is magáévá tette). Magyar Adorján elsőként fogalmazta meg e sokat hangoztatott elméletét, miszerint a magyarság a Kárpát-medencében őshonos nép s ezt először a „Kérdések. Ázsiából származunk-e vagy európai ős­nép vagyunk?” – című, 1930-ban Vácon megjelent tanulmányában publikálta. Sajátos őstörténeti elmé­lete szerint maga az emberi élet is a Kárpát-medencé­nek vulkánok által a jégkorszakoktól megóvott terüle­tén keletkezett. A jelenlegi kutatások eredményei iga­zolni látszanak e feltevését, aminek alátámasztására megemlíthetjük Jugoszlávia egyik legnagyobb pél­dányszámban megjelenő napilapjának, a „Politiká”-­nak 1990. április 5-i számában megjelent cikkét, mi­szerint a „Kárpát-medence már a kőkorszakban Eu­rópa és a világműveltség gazdasági központja volt”, ezenkívül a Somogy-megyei Levéltár és a Somogy­-megyei Pedagógiai Intézet kiadásában megjelent: Stamler Imre „Milyen lehetett az ősi Somogyország?” című, 1989-ben kiadott tanulmányát.

  „Mondanivalójának súlypontja kárpát-medencei őshonosságunk bizonyítása; ennek számottevő része a nyelvi bizonyítékok tömege, melynek tökéletes szer­kezete magában rejti hitünk minden tételét s melyek egyúttal szoros összeköttetésben állanak a termé­szettudomány máig felfedezett illetve még felfedezés­re váró tételeivel. Magyar Adorján állandóan hangsú­lyozza. hogy a nyelv a népművészet és néphagyomá­nyok találkozási pontjánál bizonyosodunk meg arról, hogy mely néptől ered egy bizonyos kultúrkincs: szó, hagyomány vagy népművészeti motívum. Ahol ezen hármasság nincsen meg, ott az illető nép csak kései át­vevő.” – írja Tomory Zoltánné. az életmű alapos is­merője Magyar Adorjánról, akit korunk egyik legna­gyobb összegző egyéniségének tart.

Magyar Adorján munkásságának jelentékeny része a magyar ősvallás felderítésévei foglalkozik. Eziránt való érdeklődése egészen fiatal éveiben kezdődött. Dalmát tengerparti üdülőjük vendégeként ismerke­dett meg egy idős székely úrral, Désy Ferenccel. Kit barátaival „ősz táltosként” emlegetett s kitől a magyar ősvallásra vonatkozó első ismereteit szerezte. Magá­nak később meggyőződésévé vált, hogy őseink vallása soha nem pusztult ki teljesen. „hacsak naiv babonák formájában is” de megőrizte annak folytonosságát a nép. Dr. Bencsi Zoltánhoz intézett levelében a követ­kezőképpen írt erről: „...azon a véleményen vagyok, hogy ősvallásunk körülbelül 800 évvel ezelőtt csak hi­vatalosan szűnt meg élni, a valóságban azonban töb­bé-kevésbé lappangva tovább élt napjainkig. A száza­dokon át mindinkább elhomályosodott sőt lezüllött, babonává változott ugyan, hiszen mindinkább a nép legalsó rétegeiben húzódott már csak meg...”

„Meg vagyok győződve, hogy a XIX. század máso­dik felében már számosan voltak olyan lelkes magya­rok, akik felvilágosodottságukban, ahelyett, hogy a tu­dományos ateizmust fogadták volna el titokban ős­vallásunk, őseink természetvallása iránt kezdtek ér­deklődni, abból indulván ki... hogy mindez nem babo­na volt. mint azt eddig hittük.”

„Ilyen gondolkodású embernek ismertem meg az 1900-as évek elején Désy Ferencet, hogy ki volt ő tu­lajdonképpen, honnan származott, nem tudom, csak annyit tudok róla, hogy igen művelt ember volt s hogy beszédei annakidején rám igen nagy hatással voltak. ...Szerintem ősvallásunkat Désy a néptől, ha annak egyes félművelt embereitől is, valóban még örökölte, hacsak félig-meddig öntudatos formában is de min­denesetre olyanban, ami művelt embernek már nem lehetett megfelelő, csakhogy ő ezen babonás hagyo­mányokban ősvallásunk elromlott, elhanyatlott ma­radványait felismervén, e dolgokat tudományosan elemezgetni s azokból az igazi ősi értékeket kiválogat­ni már tudta, s így lelkében magát már sem keresz­ténynek sem modem ateistának nem, hanem magyar vallásúnak akarta vallani...”.

 

Később megismerkedett Fáy Elekkel is (akinek „A magyarok őshona” című művét állítólag a korabeli „magyar” művelődési kormányzat középiskolai tan­anyagnak vásárolta fel, majd a példányokat egyenesen a zúzdába küldte) s tőle tudomást szerzett arról, hogy Fáy művének az ősvallással foglalkozó részét Désy Fe­rencnek reáhagyott jegyzeteiből merítette, amit saját kutatási anyagával kiegészített.

Magyar Adorjánt ifjúkori önkéntes fogadalom kö­tötte az ősvallás életre keltése iránti munkálkodáshoz. „Már 1910-ben megtettem azt – írja – hogy birto­kunk egy részében, ahol akkoriban az erdő és a bozót járhatatlan sűrűséget képezett, a sűrűségen keresztül egy kanyargó csapást készítettem de olyat, amelyen csak négykézláb, a sűrűség alatt lehetett előrehaladni s a csapás végén, ott ahol a csapás a legáthatolhatatla­nabb volt egy körü1belül négy méternyi kis tisztást csinál­tam, s ezen összehordott kövekből négyszögletes ol­tárt építettem. Ide ezután hetenként egyszer vagy két­szer, hajnalban vagy estefelé eljárogattam s az oltáron tüzet gyújtottam... Itt egyszer az oltáron elhamvadó tűz utolsó felszálló vékony sávja mellett a tisztásra be­sütő Nap felé fordulva megesküdtem volt, hogy ezen­túl minden képességem a magyarságnak fogom szen­telni. Hogy a magyarság javáért dolgozni lesz életem célja... Továbbá, hogy különösen ősvallásunk felku­tatásának fogom magam szentelni.”

„Azóta ezen esküm sohasem feledtem, soha életem e kitűzött célját szem elől nem tévesztettem.” – írja keltezetlen levelében az 1930-as évek közepén.

E fogadalmáról valóban nem feledkezett meg. Ami­kor Szépvizi Balás Béla a magyar ősvallásnak szerve­zett keretek között való életre keltésére tett kísérletet, Magyar Adorján tanácsaival is és anyagilag is támo­gatta ebben s Gödöllőn megjelent lapja, a NAPSU­GÁR számára, mint külső munkatárs hét cikket küldött. Mikor később Balás Béla a keresztény egyházak és a Klebelsberg Kunó féle titkosan magyarellenes oszt­rákpárti kamarilla üldözései miatt meghátrált s a ma­gyar vallás feltámasztásának eszméjét feladta. Ma­gyar Adorján megvonta támogatását a laptól, amely ezt követően hamarosan meg is szűnt.

Maga „A lelkiismeret aranytükre” című, 1937-ben Szegeden megjelent könyvében tett kísérletet a ma­gyar ősvallás rekonstruálására a népmesékben megőr­zött hitregemaradványok alapján.

Amikor a TURÁNI EGYISTENHÍVŐK mozgal­mának megalakulásáról tudomást szerzett, azonnal összeköttetésbe lépett velük s közte és a mozgalom ve­zetője, dr. Bencsi Zoltán között baráti kapcsolat fejlő­dött ki. Bencsi és társai tisztában voltak nagy tudásá­val, s követték tanácsait, útmutatásait a mozgalom építése közben. Bizalmuk jele, hogy amikor az észt és a finn ősvallási mozgalom küldöttjei Tallinban 1936. jú­nius-júliusában összejöttek, a mozgalom teljes jogok­kal felruházott képviselőjeként szándékoztak e ta­nácskozásra elküldeni őt. A megbízólevél kimondja, hogy „MagyarAdorján testvérünknek teljes joga van a nevünkben teljes jogkörrel eljárni, joga van a közös célkitűzésekhez és közös munkálkodásokhoz nevünk­ben hozzájárulni; egyáltalán mindent joga van meg­tenni, ami közös mozgalmunkban a közös munkálko­dást és közös célok elérését elősegíti.” A szöveg leszögezi: „Ő a legelsők között volt, aki mozgalmunkat elin­dította.”

A háború, az ősvallás visszaállítását célzó mozgal­mat elsodorta, s mivel utána Magyarországon Magyar Adorjánnak nem volt publikálásra lehetősége, a nyu­gati szórványmagyarság lapjaiban, elsősorban a Dél­-Amerikában megjelenő, „A NAP FIAI” című újság­ban tette közzé rendszeresen kisebb írásait. Néhány tanulmánya melyben elgondolását főbb vonalakban vázolta („Elméletem Ősműveltségünkről”, „A Nibe­lung-ének”, Ősmagyar rovásírás”) szintén nyugaton került kiadásra. Főművét, a mintegy négyezer oldal terjedelmű, „Az ősműveltség”-et még a háború előtt szándékozott megjelentetni, erre azonban sajnos nem sikerült sor, s a kézirat a háború alatt elpusztult. Hatal­mas művét az 1945. utáni években rekonstruálva újraírta, és több  az elmúlt éveben megjelent..

1978. szeptember 28-án, 91 éves korában hunyt el, olyan életművet hagyva maga után, mellyel nemzedé­keknek szolgáltatott példát a nemzeti öntudat építésé­re.

 

„A magyarság ott keletkezett ahol ma él, ahonnan őstörzse soha sehová el nem távozott, de ahonnan hosszú tízezredévek alatt egyes részei ki is költöztek lakatlan tájakra avagy olyanokra amelyeknek gyér és teljesen műveletlen lakossága volt csak, amely tájakon megtelepedve új településeket alapítottak, ...”

„Az igazi magyarság sohasem volt nomád, hanem földművelő és sohasem járt Ázsiában, hanem őshazája Magyarország, valamint az ősmagyarság Európa legrégibb és műveltségalapító ősnépe, Európa közepén ősrégi időkben igen magas, de inkább csak szellemi (nem műszaki) műveltsége volt, az árja népek műveltsége is ebből ered és végül, összes közelebbi rokonnépeink is ezen ősmagyarságból származtak. Árpád honfoglalói szintén egy innen ősidőkben kivándorlott és ide visszatért törzsünk voltak. A magyarság ázsiai és nomád eredetéről szóló tanítások csakis külső és belső ellenségeink által kitaláltak és kárunkra elterjesztettek, amelyek célja önérzetünk aláásása, tekintélyünk rontása és létjogosultságunk elvitatása. Kiemelem azt is, hogy amidőn ősvallásunkról beszélek, nem ennek 800-1000 év előtti, már elhanyatlott alakját értem, hanem azt, amely a föntemlített magas szellemi műveltségünk idején, 20-30.000 évnél is régibb időkben élt.”

"A magyaron kívül bármely nyelven beszélni,
irni, nyomtatni : igen nagy idő, munka és anyagveszteséggel jár."

A Magyar Nyelv


Több, mint száz évvel ezelőtt a szinte emberfölötti nyelvtehetséggel bíró Mezzofanti olasz nyelvész (főpap volt), aki 58 nyelven értett és beszélt, ezek között magyarul is tökéletesen tudott, egyszer így nyilatkozott : „A magyarok úgy látszik, még nem tudják, minő kincset bírnak nyelvükben.” (Zsirai Miklós: Nyelvünk alkata.)
Vajon Mezzofantit e kijelentésre mi indíthatta ? Ezt akarom az alábbiakban kifejteni. Előbb azonban lássuk a magyar nyelv ismert történetét és viszontagságait.
A kereszténység fölvétele előtti időkből nyelvünkről úgyszólván semmit sem tudtunk, mert az idegen hittérítőknek sikerült minden kereszténység előtti magyar nyelvemléket megsemmisíteni. Annyi pedig bizonyos, hogy a kereszténység elterjedése után alig volt még nyelv, amely oly mostoha helyzetbe került volna, mint a magyar. Jól tudjuk, hogy csak az olasz, a görög, némely germán és a szláv nyelv volt olyan szerencsés, hogy a kereszténység fölvétele után is irodalmi nyelv maradhatott, tehát továbbra is műveltetett, fejlődhetett. Akkoriban egyrészt a latin és az olasz, másrészt az ógörög és az újgörög között alig volt még különbség. A szláv nyelvek sem különböztek egymástól annyira, mint ma, és így az ószláv egyházi nyelv minden nehézség nélkül közös irodalmi nyelvükké lett, egészen a legújabb időikig, amikor már a külön nemzeti nyelvek is irodalmi nyelvekké lettek. Igaz ugyan, hogy a görög-keleti és a katolikus egyházak különválása után a katolikus szlávoknál bevezetett latin egyházi és irodalmi nyelv mellett a nemzeti nyelv alárendelt helyzetbe került, de mivel ez már sokkal később történt, náluk a nemzeti nyelvet a latin sohasem tudta teljesen kiszorítani. Másrészt a szerbek, a bolgárok és az oroszok, nem térvén katolikusságra, irodalmi nyelvük a szláv maradott. Az olaszoknál pedig Dantenak már igen korán sikerült a toszkaniai nyelvet irodalmi nyelvül elfogadtatni. Nem sokkal később ez a franciáknak és spanyoloknak is sikerült. Többé-kevésbé a germán nyelvek is megmaradhattak irodalmi nyelvekül. Ez pedig e nemzeteknek azért sikerült, mert náluk úgy az uralkodók, mint a papság is saját nemzetük beliek voltak, és ezek nem viseltettek saját nyelvük iránt oly gyülölettel, mint a magyarság idegen hittérítői és idegen, avagy idegen neveltetésű papsága, valamint uralkodói is. Az utóbbiak ugyanis, még az Árpádok is, kizárólag idegenből házasodtak, úgyhogy ereikben nem is volt magyar vér, és magyarul sem tudtak. Mindezzel szemben például a germán nyelvek az irodalomból nemcsak hogy nem szoríttattak teljesen ki, hanem a reformációval uralomra jutottak, míg az uralkodók, maguk is germánok lévén, saját nyelvüket udvarképes nyelvül mindenkor megtartották, semmiesetre sem üldözték, legföljebb mellőzték. Másrészt, az összes germán és szláv népek a kereszténységet elég könnyen elfogadták, kivéve a szászokat. Az utóbbiakat kivéve „pogánylázadások” alig voltak. Igy a latin nyelvet pártolók között nem keletkezett ellenségesség. Szakszóniában a szászok, mint az akkori germánok között a legműveltebbek, egyideig lázadoztak, de Nagy Károly, aki a történelemben a „szászgyilkoló” nevet is kiérdemelte, ellenállásukat csakhamar vérbe fojtotta. Egészen más volt a helyzet nálunk. Tudjuk, hogy nálunk még századok múlva is többször volt „pogánylázadás”. Elképzelhetni tehát, hogy nálunk többnyire idegenekből, nemmagyarokból álló papság, mily gyűlölettel volt a minduntalan „pogánylázadó” magyar nép és ennek „pogány” nyelve iránt. Tudjuk továbbá, hogy a mi királyaink udvarából a magyar nyelv míndig teljesen ki volt zárva, hogy ott csak latinul, legföljebb németül, lengyelül, csehül lehetett és volt szabad beszélni, csak magyarul nem, kivéve Mátyás király uralkodása rövid ideje alatt. Mi több, úri osztályunk, amely régebben majdnem kizárólag a kereszténységgel behozott idegenekből állott, egészen az újabb időkig még mindennapi beszédében is a latin és német nyelvet használta, és csakis latinul írt, míg a magyar nyelv csak a nép legalsóbb rétegeiben és elnyomatásban maradott meg. Úgyhogy Magyarországon a latin nyelv hajszál híján, hogy újra élő nyelvvé nem változott. Annyira, hogy ha a vallási reformáció be nem következik és a nép a nyelvét fel nem karolja, teljes kiirtása is bizonyára sikerült volna. Annyi tehát kétségtelen, hogy a magyar nyelv egészen az újabb időkig semminemű irodalmi művelésben nem részesülhetett. Gondolkodóba kell azonban minket ejtsen a következő dolog.
Említettem, hogy a germánok közül csak a műveltebb szászok állottak komolyabban ellent a keresztény hittérítőknek. Tudjuk, hogy Európán kívül is azon népek állottak leginkább ellent, amelyek a legműveltebbek voltak, és műveltek ma is. A müveletlen népek Afrikában, Ausztráliában eleinte néhány hittérítőt megöltek ugyan, és meg is ettek, de utóbb mégis hagyták magukat megtéríteni, és ma már mind keresztények. A művelt kínai, japán, vagy indiai ellenben már nehezen téríthető meg, a budhistákról, mohamedánokról nem is szólva. Ez érthető : hiszen művelt nép, amelynek van már fejlett szellemi élete, fejlett vallása, más vallásért, más fölfogásért a magáét nehezen hagyja el, kezdetleges műveltségű nép azonban, amelynek még sem fejlettebb szellemi élete, sem fejlettebb vallása nincsen, könnyen fogad be valamilyet. Tiszta papirosra könnyen írhatunk, de ha olyanra akarunk írni, amely már tele van írva, akkor azt előbb el kell távolítanunk, ha ugyan lehet, de esetleg az nem is lehetséges.
Nekünk pedig okirataink maradtak arról, hogy Mátyás király korában, az 1470 körüli években Jászberény környékén még térítgettek. Ez oklevélben IV. Sixtus pápa megdicséri Igal Fábián és Zarnást Gergely szerzeteseket, amiért a kereszténységtől idegenkedő némely jászokat megtérítettek. (Gyárfás István: A jász-kunok története. Szolnok, 1883. III. kötet, 670. oldal.) Ha pedig ez így volt, az ország szívében, Budától, a fövárostól nem messze, akkor gondolhatjuk, hogy miképpen állott a dolog a meszszi Erdély hegységei között élő székely-magyaroknál. Erdélyben végzett néprajzi tanulmányaim ideje alatt meg is győződtem arról, hogy ott még 200 évvel ezelőtt is kellett lenni olyanoknak, akik csak névleg voltak keresztények, de titokban még mindig ragaszkodtak természettisztelő ősvallásunkhoz. Marsigli kiváló olasz tudós, aki 1690-ben járt Erdélyben, ott látott egy ősmagyar rovásbetűkkel írott naptárat, amelyet az ott, akkor megtérített székelyek még ismertek, de a latin betüket még nem. Mi több, az egész naptár ősi szokás szerint botra volt fölróva. Marsiglit ez annyira érdekelte, hogy a naptárat lemásolta, amelyet a bolognai Egyetemi Könyvtárban Veres Endre megtalált és közzé tett. Kitűnik tehát ebből először is, hogy 1600-as évek végén Erdélyben még hivatalosan is térítettek, de kitünik az is, hogy kereszténységre térítésünk előtt is művelt, írástudó nép voltunk, saját betüink voltak. Hogy a magyarság az utóbbi századokban el is maradott, ennek oka elsősorban is a folytonos háborús pusztítások voltak, de nem kevésbé a hosszú századokon át tartó török, majd osztrák leigáztatottságunk, valamint az ősi saját, de „pogány” volta miatt üldözött műveltség folytonos irtása is. Magam is Erdélyben folytatott tanulmányaim ideje alatt láttam száz-kétszáz éves díszes kapukat, amelyek Faragványain régi, ősvallási szimbolikánk oly tökéletesen megvolt még, hogy nem vonható kétségbe, miszerint, akik e díszeket kifaragták, azok jelképes értelmét még ismerték is. Tehát aligha voltak hithű keresztények, mert hiszen ilyen jelképeket a keresztények már nem ismertek, vagy ha igen, a kereszténységnek akkor még minden nem keresztény dolog iránt engesztelhetetlen türelmetlensége miatt, azokat nem hogy kifaragták volna, hanem papjaiktól tudomást szerezve, okvetlen elpusztították volna.
Az ősmagyar rovásírás Erdélyben körülbelül kétszáz évvel ezelőtt még használatban volt, holott Európában a legtöbb nép csak kereszténységre térésével tanult meg írni-olvasni, míg a magyarság éppen kereszténységre térésével kezdte saját írását elhanyagolni, és ezzel műveltsége más elemeit is.
Mivel a legtöbb európai népnek saját betűi nem voltak, ezért a latin, vagy görög betűket fogadták el. Ám, hogy az írni-olvasni tudás a magasabb szellemi műveltség kétségtelen bizonyítéka, nagyon jól tudjuk. Vagyis : Annak oka, hogy a magyarság oly nehezen volt kereszténységre térithető, éppen az volt, hogy szellemi színvonala akkoriban a térítőékénél vagy magasabb volt, vagy nem maradott el azoké mögött.
Milyen lehetett tehát azon régi magyar nyelv, amelyet a nyugati mintára a kereszténység fölvétele után megszervezett földbirtokosság kedvéért a jobbágyságba taszított magyar parasztság, azaz a földművelő nép, idegenvérű és latinul beszélő és író királyai, urai és papjai ellenére is, hosszú és keserves századokon át fönntartott ? Azt, hogy a szegénységben, elnyomatásban és mindennapi nehéz munkában élő, adókkal, tizedekkel, zsarolásokkal sanyargatott nép e nyelvet kiművelhette, fejleszthette volna, lehetetlennek kell tartanunk. Legföljebb azt képzelhetjük, hogy e nyelvet a küzdelmes századokon átmentette. Ellenben azt igenis föltételezhetjük, hogy ezalatt nyelvünk inkább még hanyatlott, úgy szerkezetében, mint szóanyagában. Történelmünkből tudjuk, hogy a magyar nyelv e századok utáni elnyomatásából csak Mária Terézia magyar testőrei körében kezdett föltámadni. Ismeretes, hogy királyok, császárok, fejedelmek testőreikül mindenkor csak a legdélcegebb, legszebb, erős és egészséges férfiakat fogadták föl, mert nagyon is vigyáztak arra, hogy ezek ne csak díszes ruháikkal, fegyverzetükkel, hanem egész megjelenésükkel is emeljék udvaruk fényét. A kivételek dacára sem vonom kétségbe a latin közmondást : „Mens sana in corpore sano” (Ép testben ép ész) helyes voltát. Igaz ugyan, hogy a császárok testőreikül föképp nemes embereket szerettek tartani, csakhogy a zagyvavérü és degenerált főúri családok fiatalsága között szép és délceg ifjakat nemigen találtak, kényszerűségből a császári testőrök főképp a falusi kisnemesség, az úgynevezett „bocskoros nemesség” soraiból kerültek ki, akik a földművelő magyar néptől semmiben sem különböztek. Nem vonom tehát kétségbe, hogy Mária Terézia testőrei nemcsak mind jóvágású magyar ifjak voltak, de szellemileg is kiváló, eszes emberek. És lám, ők voltak olyan bátrak, hogy még ott, Bécsben is ahol csak a német és a latin nyelv járta, közös megegyezésből nemcsak hogy magyar anyanyelvükhöz ragaszkodtak, hanem — ami akkor hallatlan szörnyüségnek számított — magyar irodalmi működésbe kezdtek. Pedig azon időkben és még sokkal későbben is, minő szellemiség volt uralmon, kitűnik abból is, hogy például Ürményi József országbíró, tehát magyar ember, a magyarul írni akarást bolondságnak tartotta. Cziráki Antal ugyancsak, szintén országbíró és magyar ember, 1827-ben azért ellenezte a magyar nyelv irodalmi kiművelését, mert : „ha a magyar nyelvet nagyon kiműveljük, elhanyagoljuk a latint.” (Magyar Tudományos Társaság évkönyve. 1833. I. kötet, 53. oldal.)
Mikor aztán Mária Terézia testőrei köréből nyelvünk idővel, lassan-lassan irodalmi és magasabb körökben is lenézetés nélkül mégis beszélhető és írható nyelvként mindinkább terjedni kezdett, akkor művelt emberek, tudósok, nyelvészek amilyen az említett Mezzofanti is volt, meglepetve állapították meg, hogy hiszen e nyelv oly tökéletes szerkezetű, s oly gazdag szóanyagú, hogy a régi irodalmi nyelvekkel nemcsak versenyezhet, de azokat fölül is múlja. Ezért tette hát Mezzofanti ama kijelentését.
Miután pedig — amint mondottuk — föl nem tételezhető, hogy nyelvünket ilyen fejlettségűre az egész középkoron át szinte állati sorsra kárhoztatott magyar földműves nép képezte volna ki, kénytelenek vagyunk azt elfogadni, hogy a magyar nyelv már a bekövetkezett elnyomatás előtt volt ily tökéletes. Mert hiszen az is képtelen föltevés volna, hogy az említett testőrök művelhettek volna ki egy tökéletlen, barbár nyelvből olyat, hogy ez a századok, ezredévek óta irodalmilag művelt nyelveket fölülmúlja. De még ennél is nagyobb képtelenség lett volna azt kivánni, keresztül vinni, hogy ilyen mesterségesen alkotott nyelvet az egész magyar nép meg is tanulja, használja, s a Lajtától a Gyimesi szorosig, Moldváig beszélje. Feltételezni sem lehet, hogy a Gyimesi szorosban, a messzi Erdélyben, a havasok között, magyar iskolákat sohasem látott, írni-olvasni nem tudó oláhországi csángók is a bécsi testőrök szerkesztette nyelvvel éljenek. Márpedíg a csángók nyelve szerkezetileg semmit sem kulönhözik a Bakony hegység, azaz Nyugat-Magyarország juhászai nyelvétől, csupán kiejtésben, tájszólásban tér el attól. Alább kimutatom, hogy a magyar nyelv úgy szerkezetében, mínt szógazdagságában, a nyugati nyelveket valóban fölülmúlja, és amennyiben ezek rá hatottak, e hatás szerkezeti tökélyét csak rontotta, éppen azért, mert azok szerkezete tökéletlenebb.
Mindenekelőtt, Jespersen, nagytekintélyű nyelvtudós írja : „Azon nyelv a legtökéletesebb, amely a legkevesebb szóval a legtöbbet fejezheti ki.” (Jespersen: Die Sprache. 308. oldal.) Ő azonban nem tudott magyarul, azért nem sejthette, hogy éppen ebben a magyarral egyetlen európai nyelv sem versenyezhet, mert ha ezt tudta volna, megállapítását a magyar nyelvre vonatkozólag, még valamely olyan kijelentéssel ís megtoldotta volna, amilyet Mezzofanti tett.

 

Elméletem Ősműveltségünkről


(Magyar Adorján e tanulmánya a svédországi Északi Vártán 30. számaként jelent meg „Elméletem lehető legrövidebb összefoglalása” címmel és a kb. 4000 oldalra terjedő mű valóban „lehető legrövidebb összefoglalása”.

--DUNA Kiadó)
________________________________________
-->

ELŐSZÓ

Itt is csak azt kívánom különösen kiemelni, hogy amit itt elmondok, az a lehető legrövidebb elmondás csupán, a szükséges bizonyító adatok fölsorolása nélkül, de amely adatok az ŐSMŰVELTSÉG című művemben fölsorolvák. Amely művem azonban, anyagiak hiánya miatt, már több mint tíz éve kiadatlan feküszik.
Az ezernyi nyelvi, néprajzi s embertani meggyőző bizonyítékok közül itt most csak ez apróságot :
A görögben anemosz=szél. Ebből lett a latin-olasz anima=lélek. Világos tehát, hogy a magyar szél szóból lett a német Seele=lélek. Hiszen szél szavunkból származik nemcsak szellő, hanem a szintén lélek jelentésű szellem szavunk is, de amely régebbi nyelvünkben még szellet-nek hangozott.
Az időt, esztendőt minden nép örökkön haladó, járó valamiként fogta föl. Ezért például a szláv hoda=jár igéből lett a szintén szláv hodina, godina=év, esztendő. Világos tehát, hogy a magyar jár igéből lett a német Jahr=év, esztendő.


Rövid magyarázat a Csodaszarvast ábrázoló címlaphoz
Őseinknél a Csodaszarvas az Ég, a Mindenség költői megszemélyesítése volt. Ezért van agancsa között a Nap, homlokán a Hajnalcsillag, szügyén a Hold, agancsa hegyein valamint teste két oldalán a Csillagok. (Bár van ennek még más oka is.)
Ősrégi időkben éltek a mai szarvasfajokon kívül még sokkal nagyobbak is, valamint volt egy fekete színű, de amelynek teste két oldalán sok fehér kicsi foltja is volt, mint az Indiában ma is élő ákszisz, de sokkal kisebb termetű s barna színű szarvasnak, valamint a közönséges dám-szarvasnak is. Ezenkívül nagyobb fehér foltja volt homloka közepén és egy mégnagyobb a szügyén. Mind ami különböző hagyományokból, regékből még kikövetkeztethető, de amely adatok fölsorolását itt, a rövidség érdekében el kell hagynom.
Tény, hogy az Ég kékségét csak Földünk légköre okozza, míg a Mindenség: fekete, s az égitestek e feketségből ragyognak. De amit csak azóta tudunk, amióta sikerült igen nagy magasságokba jutnunk, majd légkörünkön kívülre is. Amit azonban már őseink is tudtak, valamint tudtak még sok mást is, ami t mi csak újabban tudtunk ismét meg. A Csodaszarvas agancsa hegyeire is pedig őseink azért képzeltek, gyertyákkal jelképezett, Csillagogokat, mert a szarvasagancs világosabb színű hegyei valóban a régi, viasz és fagyú keverékéből készült gyertyákra emlékeztetnek. Viszont annak magyarázatát, hogy a Csodaszarvas szarvai között miért van a pirosan fölkelő Nap, e dolog terjedelmesebb volta miatt itt el kell hagynom.
Dunántúli, népi regös énekeinkben többek között mondva, hogy ő az Égen, a felhők közül tűnik elő, valamint mondva még ez is :

Csodálatos szarvasnak ezer ága-boga,
Ezer ága-bogán ezer égő gyertya,
Gyujtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.

Aminthogy a valóságban is az Ég „ezer gyertyája”, vagyis a Csillagok, esténként gyujtatlan gyulladoznak, reggelenként oltatlan aludoznak el. Látjuk tehát itt is, hogy a Csodaszarvas az Ég gyönyörű költőiségű jelképezése volt és hogy ez őseink fenséges költészete egy fönnmaradott töredéke. Annak költői szépségű értelme kifejtését azonban, hogy Magyar és Hunor a Csodaszarvast miért űzi s hogy mi köze a Csodaszarvasnak a szerelemhez és házasságkötéshez, itt szintén el kell hagynom.
Kikövetkeztethető pedig a dunántúli valamint erdélyi énekmaradványokból még az is, hogy őseinknél a téli napforduló (Karácsony) éjjeli színjátékaiban megvolt énekes regösök egyike Csodaszarvasnak öltözött volt, aki agancsa hegyein valóban gyertyák égtek. Múzeumokban, régi kastélyokban láthatunk még szarvasagancsból készült csillárokat, amelyek hegyein gyertyák avagy mécsesek vannak, csak azt nem tudja ma már senki, hogy e szokást is, mint annyi mást, a nyugatiak a mi őseinktől örökölték, de anélkül, hogy e dolog értelmét is megismermerték volna. A tisztánlátás hiánya oka pedig nálunk is mindig : annak föl nem ismerése, hogy mi olyan európai, műveltségalapító ősnép vagyunk, amely itt volt, amikor árja népek még nem is léteztek.
De jelképezte a Csodaszarvas a Természet örök törvényét is, amely az ifjakat a leányokhoz vezérli, hogy az emberek világa fönnmaradhasson. őseinknél házasságot kötni csak a tavaszi napéjegyenlőségkori Nászünnepen lehetett (amelyet neveztek Gyöngyvirágünnepnek is, mert e virág ilyenkor nyílik, habár ma az időjárás hidegebbé válása miatt már kissé késik). A szerelem természetes legfőbb ideje pedig a tavasz. Ez ünnepen a Szent Szigeteken, táncok, játékok közben alakultak párok, akik azután házastársakká lettek. Ezután pontosan kilenc hónap után (ami a nő viselőssége ideje is) van a céli napforduló, vagyis Karácsony, az elsőszülött gyermek megszületése szent örömünnepe, amelyet a kereszténység is, bár ezt némileg átalakítva, átvett, amelyet csak a naptárújító Gergely pápa tolt el december 21-ről 25-re, mivel túlságosan szembetűnő volt, hogy hiszen a téli napforduló, vagyis december 21., a Napisten újjászületése napja, amelytől kezdve az éjszakák rövidülnek, a nappalok hosszabbodnak, kezdvén a Nap az Égen mind magasabbra emelkedni. Ezért a téli napforduló a régi rómaiaknál is (Itália fajunkbeli őslakóitól örökölten) „Dies natalis Dei invicti Soli” ünnepe volt, vagyis : A győzhetetlen Napisten születése napja.
Tulajdonképeni magyar őstörzsünk, amelyből a kunok, jászok, székelyek, palócok, besenyők stb. is mind származtak, ősvallási alapjelképe a gömb volt, amely a magot és az alkotást is jelképezte. Igen jól tudták, hogy a Nap és a Föld is gömbalakú. A rajzon csupa gömbből képezettnek rajzoltam a gomolyagfelhőket, valamint gömbökből képezettnek rajzoltam a keretet is.
Őseink a Napból áradó, életadó, éltető, a Földet megtermékenyítő erőnyt csupa láthatatlanul apró gömböcskékből, azaz életmagokból állónak képzelték. Ezért rajzoltam a Nap sugározását pontokból állónak. De a Napból az erőny áradása nem egyenletes, hanem tizenegyéves időszakonként erősebb-gyöngébb, sőt van évenkénti, valamint még ennél is kisebb időközű hullámozása is, amit őseink egy igen magas szellemi ősműveltségünk idején, mind igen jól tudtak. Ezért tüntettem föl a rajzon a sugározást mintegy hullámokban áradónak. A Csodaszarvas mögé pedig más hullámokat azért rajzoltam, mert őseinknél, költőileg, ő a Mindenség Tengeréből, vagyis az Égből, úszva, érkezik, majd abban tűnik el.

Magyar Adorján

____________________



A Mai Emberiséget Ősrégi Időkben egy még félig a vízben, félig a szárazon élő kétéltű, békaszerű emberiség előzte meg. Ez a mai Alföld területén volt tengerben és ennek partjain élt. A mai Dunántúl akkor még szigetvilág volt, működő tűzhányókkal.
Földünk és a tenger akkoriban még melegebb volt, mint ma, de a Nap még kevesebbet világított és kevesebb meleget is adott; volt ellenben olyan idő is, amelyben a Hold még tüzes volt és az is világított és melegített, de kisebb volta miatt már rég kihűlt.
Ezen békaszerű embereknek három szemük volt. Harmadik szemük a mai „fejelágy” helyén volt, de ez nem a fényrezgésekkel, hanem a villanyosságéival látott. Erre azon időkben még szükség volt, mivel világosság kevesebb volt, mint ma, lévén a levegő állandóan vízpárával telített, ködös. Az Ég csak ritkán válott láthatóvá, a légkör azonban villanyossággal sokkal telítettebb volt, mint ma. Igen sok eső és vihar volt, ami azonban a vízben élő lényeket keveset zavarta.
A mainál sokkal kisebb földterületek sokkal nedvesebbek voltak, mint ma.
A békaszerű emberek a még teljesen vízben élő ivadékukat közös medencében nevelték. Olyan közösülés, mint az emlős lényeknél, akkor még nem létezett. A később létrejött emlős emberiség első műveltségét azonban főkép a kétéltű emberiség utolsó maradványaitól tanulta volt, amely utolsó idejében itt-ott az egész Földön is el volt már terjedve.
Az emlős emberiség keletkezése helye Európa volt, éspedig a Kárpát-medencében és a Csallóköz szigetein, amelyek akkoriban még a Duna deltáját képezték, mert az egész Alföld még tenger volt. Ez sóssá is lett, mert sóját a máramarosi sóhegyekből kapta. E tenger később a Vaskapu hasadékán át, amely egy nagy vulkánikus földindulás következtében támadott földrepedés, lefolyt ugyan, de azért az Alföld még igen sokáig óriási tó- és mocsárvilág maradott, illetve csak hosszú ezredévek alatt apadott méginkább el azáltal, hogy a Vaskapún át lefolyó víz e nyílást mind mélyebbre mosta ki, másrészt az Alföld szélhordta porból, korhadó növényi anyagból és a folyók hordta iszapból mindinkább föltöltődött.
A Jégkorszak előtti időkben Földünk Északi Sarka a mai Magyarország területén volt és épen ezért itt enyhe, örök tavaszi éghajlat uralkodott, holott egyébütt sokáig oly nagy volt a hőség, hogy a vízen kívül élet alig is volt lehetséges. Számos népmesénk ma is beszél arról, hogy „régen egy nap volt egy esztendő”, ami csak a Sarkakon van így. Itt természetesen nem ezredévekről, hanem milliomodévekről van szó. Csak idővel lett a Föld éghajlata olyan mint ma, közben azonban bekövetkeztek a Jégkorszakok is. Csakhogy Magyarország területén, a Magas-Kárpátokat kivéve, Jégkorszak sohasem volt, mert a föld nagyfokú vulkánossága és a sok hővízforrás, illetve a Föld önmelege, a hidegség és a jég uralomrajutását nem engedte. Hőforrások Budán és a Dunántúl ma is vannak és az Alföldön, ha bárhol fúrnak artézikutat : hővíz tör fel. Úgyhogy Magyarországon élet, sőt műveltségi élet, a Jégkorszakok alatt is lehetséges maradott.
Ezért fejlődött ki épen itt az emberiség legrégibb, legelső műveltsége, amit az ásatások tesznek kétségtelenné. E területen kívül, ennek határain, főkép a hegyek között alakultak ki elvadulás, degeneráció által az állatszerű neandertaloid emberfajok és az ezekre sokban hasonlító, úgynevezett „északi faj”, mely kimutathatólag nemhogy felsőbbrendű volna, hanem alacsonyrendű, ami embertanilag koponyaalkatából és más testi és lelki sajátságaiból minden kétségen kívülinek bizonyítható, amiértis ma kihalóban. E fajok hanyatlását (degenerálódását) a Kárpát-medencén kívüli és a Jégkorszakok alatti rettentő nehéz megélhetési viszonyok folytán húsevő, vadászó, öldöklő, gyilkoló életmódra való kényszerülés okozta.
A Kárpát-medencén belőli, igazi ősemberiség eredetileg kizárólag növényi táplálékkal élt ugyanúgy, mint az ember legközelebbi rokonai: az emberszabású majmok.
Az interglaciális korokban, valamint a Jégkorszakok megszüntével e ragadozó emberfajok aztán ezredévek, százezredévek alatt az egész Földön elterjedek, sokkal könnyebben, mint a felsőbbrendű, gömbölyűfejű fajok, amelyek csak növényi táplálékkal élve, nem vadásztak és kevésbbé voltak harciasak. Ezért találtak a később, főkép hajózás útján, mégis elterjedő fölsőbbrendű emberek majdnem mindenütt alacsonyabbrendű, hosszúkoponyájú, állatias vadembereket. Számos tudós megállapította már azt is, hogy az afrikai tulajdonképeni igazi szerecsenfajok (nem a kámiták) vagyis a bantu szerecsenek, eltérő pigmentációjuk dacára, épen az „északi faj”-hoz igen közelállóak úgy koponyaalkatukat illetőleg, mint a vércsoportokat illetőleg is, úgyhogy egymásnak még vérrokonai is. Vagyis: a hosszúkoponyájú, barlanglakó vademberfajok nem igazi ősemberek, hanem elvadult fajok. Ezek mind állatszerűen prognat(előreálló)arcúak, állatszerű megjelenésűek, igen szőrösek, vérengző természetűek: theromorphok=állatszerűek. Ellenben az igazi ősemberfajok nem előreálló arcúak (ortognatok) és gyermekszerű (infantilis) megjelenésűek. A némileg még gyermekszerű megjelenésű, de már gömbölyűfejű, kerekarcú, teljesen szőke (nem vöröshajú) ősfaj, amilyen az igazi magyar alföldi, csallóközi nép, amelyet ma tévesen „keletbalti”nak neveznek, a Csallóköz szigetein keletkezett. Amely szigetek régen igen jól elzárt területet képeztek, folyóágakkal, mocsarakkal és egyik oldalukon tengerrel körülvéve, ahol ragadozó állatok nem éltek. Itt fejlődött e faj igen magas szellemi színvonalra, éspedig tisztán szerelmi kiválasztódás útján. Mindig a szebbnek, ügyesebbnek, okosabbnak volt több utóda, mivel a másik nemnek az ilyen tetszett jobban, de erőszak, véres harc nem létezett még. E kiválasztódás a faj folytonos testi és szellemi tökéletesedését hozta létre. Tisztán növényi táplálékkal élő fajként harcot, gyilkolást, húsevést még nem ismert. Mind ezzel szemben a vadászó, húsevő fajoknál a tisztán szerelmi kiválasztódást a harc és erőszak váltotta föl. Náluk nem a szellemileg kiválóbbnak, nem a szebbnek lett több utóda, hanem a durvábbnak, kegyetlenebbnek, a gyilkosnak, aki vetélytársát egyszerűen leütötte. Miután az utódok öröklik elődeik tulajdonságait, hajlamait: így a szellemi eldurvulás, hanyatlás, elállatiasodás kellett bekövetkezzen.
Eleintén csak egy kontinens létezett, amely megnövekedvén, részei utóbb egymástól el is válván, hozták létre a mai világrészeket. Az utóbb mégis terjedő gömbölyűfejű magyari faj a Földön többfelé nagy műveltségeket is alapított, amelyek azonban nem lévén technikai, hanem csak szellemi műveltségek, anyagi nyomokat, romokat, tárgyakat keveset hagytak hátra, a szellemiekben azonban minden mai műveltség alapját képezik. Majd, mivel e faj idővel az ott talált alacsonyabbrendű fajokkal keveredett: e keveredés mindenütt hanyatlást és pusztulást vont maga után. Igy természetesen a műveltség leromlását is.
Amint Eickstedt, a mai embertantudósok (anthropologusok) egyik legnagyobbika is állítja: a világ legszőkébb faja a „keletbalti” (ő keleteurópainak is nevezi) vagyis tehát az igazi ősmagyar faj, amely azonban nem a Baltitenger mellett, hanem a Kárpát-medencében, e jól körülzárt területen keletkezett. Tagadja az „északi faj” régi voltát, amely nem is szőke, hanem vöröshajú, sőt gyakran barna is. Eickstedt szerint, ahol meleg éghajlat alatt, sötérbőrű fajok között szőkeség nyomaira akadunk, ez nem az északi faj maradványa, ahogy ezt némelyek vélték, hanem a keletbaltié. Az is ismeretes, hogy Németország lakossága ma már alig 7-8 százalékig északi fajú és tehát tényleg germán eredetű, holott a lakosság nagy többsége gömbölyűfejű keletbalti, alpesi és dinári fajú, vagyis tehát finn-ugor-magyar fajú ősnépek leszármazottja: nem germán, hanem csak a kereszténység fölvételével és azután, véres erőszakkal nyelvileg elgermánosított népesség. Német létére, de a tudományos igazságot tisztelve azt is kimondja Eickstedt, hogy a keletbalti az emberiség ősfaja, amelyből a többi fajok különböző irányú specializálódás útján átalakulva, keletkeztek.
E faj keletkezéskora tehát a Jégkorszakok előtti időkben, valamint azok alatt is és az úgynevezett Aranykorban volt, amelyben az ember még más fémet, mint az aranyat még nem ismert, de ennek nagy bőségében volt, mert a Duna homokja tele volt vele. E boldog korról, a csallóközi „Aranykert”-ről, vagy Tündér Ilona kertjéről, illetve Tündérországról népi mondáink, regéink ma is beszélnek.
A magyarság ázsiai eredetéről szóló tan tehát: történelemhamisítás, amelyet azonban az osztrák császári államhatalomnak a legnagyobbrészt idegen kézben lévő sajtó és iskolák által a leigázott magyarsággal magával is sikerült elhitetnie és így a világgal is. Árpád honfoglalói ellenben egy része voltak azon ősidőkben kivándorolt törzseinknek, amelyek kint eltörökösödtek és kiválóan harciasokká is lettek, de amely visszatérve s a Magyarországon akkoriban uralkodó idegeneket legyőzve, a földművelő ősmagyarsággal egyesülve, a mai magyar államot, de nem a nemzetet, alapította, de ezután az ősmagyarságba teljesen visszaolvadott, török nyelve pedig eltűnt, annál könnyebben, hogy nők, családok nélkül jöttek volt be, mert kint azelőtt a besenyők és egy bizánci had, mialatt férfiaik egy hadjáratukon voltak, földüket megrohanták, az ott talált hozzátartozóikat legyilkolták, lakaikat kirabolták és fölégették (Konstantinosz bizánci császár és a Fuldai Évkönyvek tanúsága szerint). Ázsiáról azonban egyetlen krónika sem beszél semmit, még e harcias törzset illetően sem, hanem csak Szkithiáról, ami alatt a régiek a mai Dél-Oroszország, vagyis a Fekete-tenger európai, északi partvidéke táját értették.
Magorról és Hunorról szóló ősregénk pedig csak jelképezés. Ezen ikertestvérpár a Nap két személybeni megszemélyesítését jelentette. Magor, vagy Magyar a Napból származó erőny (energia) alkotó erejét jelképezte, Hunor pedig ugyanezen erőny romboló hatalmát. Ezért Magor jelképe a gömb volt, Hunoré az ék. A gömb, vagyis a mag az alkotás, teremtés jelképe volt, az ék ellenben a rombolásé, mert minden fegyver lényege is a behatoló, szétvető ék.
A Herakleszről és ikertestvéréről, Iphikleszről, Kasztor és Polluxról, Romulusz és Rémuszról szóló mondák mind a mi ősmondánk többé-kevésbbé elromlott változatai, valamint más hasonló mondák is. De másrészt, amint Magor azonos a nagyerejű, de jóságos indulatú Heraklesszel, ugyanúgy Hunor is azonos a zord Hadistennel: Aresszel, vagy Marsszal.




1

Ezért a Tulajdonképeni Magyarok, Magor Napisten utódai, mindig békés, szorgalmas földművelők voltak, mintahogy a magyar nép óriási többsége ma is az. Az UGOR, UHOR, UNGAR, UNGER név ősidők óta mindig földművelőt jelentett. MAGYARoknak neveztettek a tulajdonképeni magyarok, MAGYARI-aknak ellenben az ezen törzsből származott rokontörzsek, mint Kunok, Hunok, Jászok, Székelyek stb. Bár a régi krónikák rendesen Hunort említik előbb, mintha ő lett volna a néhány perccel idősebb, de ez tévedés, mert világos, hogy a rombolás későbbi az alkotásnál, illetve hogy rombolni csak ott lehet, ahol már van valami.
Ősvallásunk szerint az istenségeket nem képzelték tényleges személyeknek. Őseinknél a Nagy és örök Égisten is csak az örök Természet, az örök Mindenség költői megszemélyesítése volt, de amely örökkévalóság emberi ésszel föl nem fogható. Ilyesmit azonban például a tudatlanságba sülyedett Közép-Kor nyugati népei felfogni már nem voltak képesek, illetve mindent csak szószerint bírtak fölfogni.
Az igazi ősember, miként az emberszabású majmok, amelyek hiszen legközelebbi rokonai, csak növényi táplálékkal élt. A tulajdonképeni magyar törzs tehát az összes rokontörzseink közül a legrégibb, illetve a magyari törzsek számtalan ezredév alatt ez őstörzsből származtak és ezek közül csak némelyek lettek idővel harcias és állattenyésztő népekké.
A magyar törzs nyelvében keletkezésekor csak G, GY, H és M, N mássalhangzók voltak, később, a műveltség fejlődésével természetesen az összes többi mássalhangzó is (valamint a magánhangzók is) nyelvében már megvoltak, de ezután is a kemény K helyett a lágy G hangot, a kemény T helyett a lágy D hangot szerették ejteni, de mindent, ami vallásos felfogásukkal, kultuszukkal összefüggésben volt, továbbra is az említett mássalhangzókból képezett szavakkal nevezték meg.
Az M és N hang egymásnak bár nem közvetlen rokona, mégis egymással gyakran fölcserélődnek. Ismeretes, hogy régebbi nyelvünkben a SZEM szó gyakran SZEN is volt és hogy Erdélyben NESZE, NEVET, KAN helyett ma is mondják, hogy MESZE, MEVET, KAM. Ennek oka az, hogy kisebb távolságról is az e két hang közötti különbséget a hallás alig észleli, dacára annak, hogy az M tisztán ajakhang, az N pedig nyelvhang.

A magyar őstörzs nyelve a legrégibb időkben tehát csak ilyen alakú szavakból állott: MA, NA, AN, AG, AGY, AH, EH, GEM, GAM, MEG, MAG, MANG stb., stb. és bármely mangánhangzóval.
Vallásos tiszteletben részesülő növényeik főképen a gömbölyű gyümölcsöt, magvakat termők voltak, illetve a törzs keletkezése helyén ezek termettek leginkább. Vallásos tiszteletben és szeretetben részesültek náluk ez állatok : a szarvas, madarak, de nem a ragadozók, a gömbölyded alakú bogarak, főkép a katicabogárnak ma nevezett. Legszentebb gyümölcsfájuk volt a meggy, amelyet a Napisten fájaként tiszteltek. Viszont legszentebb viráguk meg a gyöngyvirág, a Földistennő, vagyis Tündér Ilona virága. A meggy lombja zöld, virága fehér, bogyója piros. Tökéletesen ugyanígy van ez a gyöngyvirágnál is. És ezek voltak szent színeik is és ezek a magyar nemzeti színek ma is.
Számrendszerük az öt-tízes volt, ugyanaz, amely a mai általános számrendszer. A páros számokat nőneműeknek fogták föl, a páratlanokat hímneműekként. A meggy virága valóban ötszirmú, bogyója egymagú. A gyöngyvirág virága hatszirmú, bogyója többmagú. A meggy bogyója gömbölyű, virágai gömbölyded csokrocskákban vannak együtt, bimbóik gömbölyűek, sőt a fa lombkoronája is, ha szabadon fejlődhet, gömbölyded. A gyöngyvirág virágai, különösen pedig bimbói gömbölyű gyöngyökhöz hasonlítanak, bogyói pedig szintén gömbölyűek. Vallásos alapjelkép pedig a magyaroknál a gömb volt. Vallásos tiszteletben tartották az aranyat. A törzs keletkezése helye a Csallóköz szigetei voltak. Ezek területe szűk volta, valamint a túlszaporodás miatt, rajokat bocsátott ki magából. Ilyen kivándorlottakból keletkeztek sok-sok ezredév alatt a különböző magyari törzsek.

A Történelem Hamisítások Egyik Legnagyobbikáról


Manapság általános hiedelem, hogy a magyarok Ázsiából jöttek és hogy körülbelül 1000 évvel ezelőtt nomádokként vándoroltak Európába.
Ezt iskoláinkban is így tanítják. Ami azonban csak újabb kitalálás, amiről egyetlen régi feljegyzés sem tud semmit. Alapítója pedig, természetesen nem-magyar, vagyis Wamberger Hermann író és keleti utazó volt.
Miután azonban ez elmélet Ferenc József császár politikájának igen megfelelő volt, Wamberger nem csupán Bécsbe rendeltetett, hanem igen kedves vendégként, császári ebédhez is meg lett híva. Ami nem is történt hiába, mivel — holott ő ezelőtt inkább azon a véleményen volt, hogy Magyarország őslakossága finnugor fajú volt, de Árpád honfoglalói törökök voltak — bécsi tartózkodása után már másképen írt, vagyis mindinkább úgy, hogy a magyarság lényegét az Árpáddal bejöttek képezték, akikhez már azelőtt csatlakozott valami kevés finnugor elem. Valamint hangoztatta, hogy a magyarság „par excellence keveréknép” és hogy „a mai magyarság vérében az ősmagyarságénak már egy csöppje sincsen”. Amivel szemben embertanilag kimutatható, hogy a magyarság ma is 98%-ban egyöntetű faj; valamint nyelvészetileg is, hogy nyelve szintén egyöntetű európai ősnyelv, amelybe csak a kereszténység fölvételével, majd az osztrák uralom alá kerülés után keveredett kevés, de fölösleges, ki is küszöbölhető idegen elem.
Ámde Wamberger Bécsből nem csupán a legnagyobb dicséretekben részesült, hanem a császár magyar nemességet is adományozott neki, miután ő a magyarosan hangzó Vámbéry Ármin nevet vette föl.
Utóbb a császár titkos parancsai folytán — amelyeket a császár által kinevezett (többnyire magyarországi betelepített német) közoktatási miniszterek mindig készségesen teljesítettek — ezen elméletet a volt osztrák-magyar birodalom egész területe minden iskolájában tanították, a sajtóban is terjesztették, annak ellenére, hogy a komolyabb magyar tudósok ez elméletet sohasem fogadták el. Csakhogy Wamberger a maga elméletéről több könyvet írt, amelyek a császár és a „magyar”-nak nevezett, de a valóságban osztrák fiók-kormány által pártfogolva, lettek terjesztve, más nyelvekre lefordítva, amely könyvekben a magyarság ázsiai, sátoros eredetű, de eredeti jellegét már elveszített keveréknépként tüntetve föl, a magyarság és a történelmi igazság legnagyobb kárára. Így terjedett ez elmélet el, mesterséges úton, annak dacára is, hogy a komoly tudományban ismeretes, miszerint a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, hogy a magyar nép fajilag is e népek rokona és hogy az egész magyarság Európa egyik legjellegzetesebben szorgalmas földművelő népe.
Mi több, a németek utóbb már azzal sem elégedtek meg, hogy a magyarság török nomád eredetű legyen, hanem még iskolakönyveikben is azt kezdék tanítani, hogy a magyarság mongol eredetű. Amely egész elmélet ily nagy fölkarolása és terjesztése pedig azért történt, mert az osztrák császári hatalom ebben a magyarság kiirtását célzó politikájának legjobb megokolhatását látta.
Hogy viszont a magyarság ázsiai eredetéről egyetlen történelmi nyom, vagy följegyzés sincsen, ezt egyszerűen agyonhallgatták. A vége az lett, hogy idővel a magyarságnak a nyelvészetben és embertanban nem járatos része — vagyis nagy többsége — is e tévtant elfogadta, mivel minden oldalról ezt hallotta, iskola, sajtó útján is terjesztve, sokszor még tetszetős, romantikus színben is föltűntetve.
A tényállás azonban az, hogy a magyarság, ugyanúgy, mint a finnek, észtek és baszkok, Európa árjaelőtti lakosságának fönnmaradott része, ami történelmi, nyelvi, néprajzi és embertani adatokkal pontosan kimutatható. A magyarság tehát eredeti őshelyén, a nehezen járható hegységek által körülzárt, tehát jól védett Kárpát-medencében, mindennemű viszontagság és későbbi betelepítések ellenére is mindmáig fönnmaradott.
Hogy a magyar nyelv szókincse is az európai nyelvekkel közelebbi rokonságban van, mint a törökkel, ez is arra használtatott föl, hogy a magyar nyelv „keveréknyelv”-nek legyen föltűntetve, amelynek úgyszólván minden szava innen-onnan tevődött össze. Holott igen könnyen kimutatható egyrészt az, hogy a magyar nyelv szavai egymással a legokszerűbb (leglogikusabb) összefüggésben vannak — ami keveréknyelvben lehetetlen, mivel heterogén elemek között összefüggés nincs — másrészt az is, hogy ahol a magyar szó valamely árja szóra hasonlít, ott az illető szónak kimutathatólag mindig ősalakja él a magyarban, elváltozott alakjai, származékai találhatók másutt. E rövid cikkben ezt kimutató táblázatokat nem hozhatok, de elég is itt néhány példát fölhoznom :
Magyar : KŐ, régi magyar : KA, KE, KÚ, mai magyar tájszólásos : Kű
Magyar : KEMÉNY
Szláv : KAMEN=kő
Nos, igen régi ős-szavak mindig egytagúak.
A magyar KŐ, KA, KE, KÚ nem csupán egytagú, de csak két hangból álló. Az ősember számára a kő főtulajdonsága : KEMÉNYSÉGE volt, ami egyébként teljesen helyes is, mivel a legkeményebb, amit ismerünk, a gyémánt is KŐ. Ezért képezte a magyar ősnyelv a KŐ nevéből KEMÉNY szavunkat. Kétségtelen tehát, hogy a szláv kamen=kő szó, mivel már kéttagú és öt hangból álló szó; ezért csak későbbi fejlemény, illetve a KEMÉNY szó származéka lehet. Ezenkívül a magyar kő és kemény szó között okszerű hangzás- és jelentésbeli összefüggés van, holott a szláv kamen=kő és tvrdo=kemény szavak között a hangzásbeli összefüggés hiányzik, ami szerint tehát a két szó nem egymásból fejlődött, mint a magyarban. Ősnyelvünkben a szavak egymással hangtanilag is összefüggenek, keveréknyelvekben ellenben nem, mert ezekben a szavak véletlen folytán kerülnek egymás mellé, nem származnak egymásból.
A magyar VÍZ, finn vete, szláv voda, német Wasser= víz szavak egymás hangtani rokonai (V-Z, V-T, V-D, V-SZ), ámde itt is azt látjuk, hogy a magyar szó még egytagú, mind a többi pedig kéttagú, négy, avagy öt hangból álló, amiértis utóbbiak későbbi fejlemények kell legyenek.
Ezzel szemben a török nyelvekben úgy a víz, mint a kő neve egészen más alakú : szu és tas=víz és kő. Ha tehát a magyarok Ázsiából jöttek, miképen lehetséges, hogy a vizet, követ nem úgy nevezik, mint a törökök, hanem az európaiakhoz hasonlóan ?
Avagy ama "nomád" magyarok Ázsiában sem vizet, sem követ nem ismertek, ezeket csak itt, Európában ismerték meg és az egyik nevét a németektől, a másikat a szlávoktól vették át ??
Avagy talán az európaiak nem ismertek-e még vizet és követ és ezek nevét a nomádokként érkező magyaroktól vették át ??
Nem képtelenség-e az ilyesmi ??
Az ! — de elhallgatható !
Aminthogy el is hallgattatik !!
Pedig minden nyelvész előtt ismeretes dolog, hogy műveletlen nép, ha valamit más, műveltebb néptől átvett, annak egyúttal nevét is átvette.
Mi tehát a fönti dolog elhallgatott megfejtése ?
Az, hogy mind e szavak Európa őskorából származnak és az, hogy a magyarság európai ősnép lévén, épen náluk a víz és a kő még egytagú neve maradott fönn. Mindenesetre ez így teljesen okszerű, egyszerű következtetés, de természetesen elhallgatható.
Továbbá műveltségi szó csak természeti ős-szóból származhat, sohasem megfordítva. Például: a víz természti szó. Vízvezeték műveltségi szó. Lehetséges-e állítanunk, hogy a víz szó a vízvezeték szóból származhatott volna ? Ép ésszel nem bizonyára. És mégis, hogy a császári, wambergeri elméletet megmentsék, még ilyet is állítottak ! Birtokomban egy „tudományos” cikk, amely pontosan ugyanilyet állít, vagyis a magyar HÁRTYA szót a latin charta = papiros szóból származtatja. Pedig a magyar hártya szó vékony, bőrszerű valamit jelent, de emellett még specializálatlan természeti szó, mert jelenthet úgy állati, mint növényi, valamint mesterségesen előállított hártyát, mint például filmet is. Rokona a magyar KÉREG szó, amely szintén bőrszerű, de vastagabb dolgot jelent. Viszont kétségtelen, hogy a magyar hártya és a latin charta szó egymásnak úgy hangtani, mint jelentésbeli rokona is. Ámde a magyar hártya szónak a kéreg szó is közvetlen rokona (H-R, K-R). Sokan gondolkoztak már azon, miért nevezik Erdélyben a fából készülő vizeskorsót KÁRTYA néven. Pedig ez igen világos : azért mert régi nyelvünkben a KÁRTYA szavunknak KÉREG értelme volt és mert az ilyen korsó régen fakéregből készült, ugyanúgy, mint a KÁSZÚ, amely fakéregből ma is készülő edény. De hogy hártya szavunk nyelvünk ősrégi saját szava, ezt nemcsak az bizonyítja, hogy nyelvünkben számos hangtani és jelentésbeli rokona van — holott az idegen nyelvből átvett szavak a nyelvben egyedül állanak, rokontalanul — hanem még az is, hogy északi rokonnépeink nyelvében is kerta=kéreg, amellyel azonban pontosan egyezik az olasz corteccia (korteccsa) = kéreg. De ezenkívül a németben is Kork, a szlávban kora=kéreg, amely utóbbi kettő meg azonnal KORSÓ szavunkat kell eszünkbe juttassa, amely edény pedig, amint láttuk, régen valóban fakéregből készült. Holott Ázsiában a törökben a kéreg neve kabuk, tehát egészen más szóalakú. De más alakú a török gisa=hártya szó is. Viszont ez utóbbi török szót illetőleg a következő megjegyzést kell tennünk :
E török gisa szó hangtanilag azonos a magyar KÁSZÚ fakéregből való edényt jelentő szóval, amiszerint a magyar szó eredeti értelme KÉREG kellett legyen. Mindkét szó pedig hangtanilag azonos a szláv kozsa=bőr szóval (G-S, K-SZ, K-ZS). Miután pedig kétségtelen, hogy a törökség gisa szavát nem vehette a szlávból, eszerint kitűnik, hogy e szláv szó vagy a törökből származik, (miként számtalan más szláv szó is a törökből, vagy tatárból) vagy pedig közvetlenül a magyarból.
Ámde ismeretes az is, hogy a régi egyiptomiak a papirusz növény vékony hártyáját használták írópapirosként, amely növény nevéből a mai papiros szó is származik. Utóbb ugyanez anyagot a görögök, majd a rómaiak is használták írópapirosként. Ezt azonban a rómaiak charta, harta néven nevezték, a görögök pedig hartesz kartesz néven, amely nevek a legpontosabban a magyar hártya szóval, de meglehetősen a finnugor kerta szóval is egyeznek. Miután pedig a magyar és finnugor szó még ős-szó, amely természeti dolgot jelent, a görög és latin szó ellenben igen késői műveltségi szó, amely már az írástudást is föltételezi, eszerint tehát csakis a görög és latin szó származhatott a magyar hártya szóból. De hát miképen volna ez lehetséges, ha a magyarok csak 1000 évvel ezelőtt jöttek volna Európába ?!
Történelmi bizonyítékok ?
Hogy a magyarok Ázsiából jöttek ?
Hol van erről följegyzés ?
Hol van ennek egyetlen történelmi bizonyítéka ?
Ellenkezőleg : Constantinos Porhyrogenetos bizánci császár, aki igen tudományos ember volt, azt írja, hogy törökök, „turkok” voltak, akik Magyarországot elfoglalták volt. A bizánciak pedig igen jól tudták, hogy mi a török és mi nem az, mert hiszen a náluk számbajöhető nyelvek számára hivatalos tolmácsaik voltak. A császár is ezt igen jól tudta, mert a szóban lévő hódítóknak még szokásait és hadviselési módját is részletesen leírta.
Mondatik pedig még az is, hogy egyszer, mialatt e nép férfiai egy hadjáratukon távol voltak, ezalatt a besenyők és egy bizánci had otthonukat megrohanták, kirabolták, fölégették, hozzátartozóikat pedig legyilkolták. Ezután vonultak a harcosok, tehát egy csak férfiakból álló had, a mai Magyarország területére s alapították a mai magyar államot, de nem a nemzetet.
Más kérdés, hogy e törökül beszélő nép magyar származású volt-e s hogy Magyarországból régebben kivándorolván és kint nyelvileg eltörökösödött és kiválóan harciassá lett törzs volt-e ? De vajon nem teljes képtelenség-e, nem néptani (ethnologiai) lehetetlenség-e, hogy ezen, csak férfiakból álló sereg nyelve ezer évnél tovább Magyarországon máig fönnmaradhatott volna ? És, ha mégis, akkor hiszen ez török volna ! Holott a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik. Honnan került hát ? Világos, hogy a Kárpát-Medence Árpád honfoglalása előtti őslakosságától, amellyel egyesülve és amelynek segélyével e harcos férfiak a máig fönnálló államot alapították. Hogy e medence azon időkben is, rendkívül termékeny talaj lévén, mily sűrűn lakott terület volt, bizonyítja az azon időkből származó nagyszámú temetkezőhely és a sok százezer sír.
Hiszen tudjuk, hogy germánok egykor, családostul, Hispániába vonultak, az országot meghódították, ott uralkodtak, de hogy idővel mind spanyolokká lettek, Tudjuk azt is, hogy más germánok, a longobárdok, szintén családostul, Észak-Itáliába vonultak, ez országrészt meghódították, ott uralkodtak, de hogy idővel mind olaszokká lettek, habár ez országrész ma is a Lombardia nevet viseli.
Tudjuk, hogy egy török törzs, a bolgár, egykor Kelet felől érkezve, a Balkánra vonult szintén családostul, ott hatalmas államot alapított, uralkodott, mégis mivel a föld lakossága szláv volt, idővel szlávvá lett, habár az ország neve ma is Bolgárország, az ottani szláv nyelv pedig „bolgár” nyelvnek neveztetik. Igen jól tudjuk azt is, hogy a mandzsu-mongolok egykor, szintén családostul, Kínába vonultak, ott uralkodtak, az egész országot meghódították, de mivel az ország népe kínai volt, idővel ők is, úgy szokásaikban, mint nyelvükben kínaiakká lettek.
Mi több : hiszen Constantinos Porphyrogenetos szerint még a szóban lévő törökök, akik a magyar államot alapították, sem jöttek Ázsiából, hanem Szkitiából, vagyis a mai európai Dél-Oroszországból, vagyis tehát még ezek sem voltak ázsiaiak, hanem szintén európaiak ! Mindezeken kívül pedig ott vannak még a bár latinul írott, de német Fuldai Évkönyvek, amelyek körülbelül ugyanazt mondják el, amit Constantinos is megírt.
Miért lesz tehát mindez oly következetesen elhallgatva ?
Talán a ferenc-józsefi, császári és wambergeri tan megmentése kedvéért ??
Habár csak 100 év múlva is, a szóban lévő, csak férfiakból állott had török nyelve már rég eltűnt volt, mégis a bizánciak Magyarországot még mindig Turkia néven nevezték, annyira hogy az akkori bizánci császár, Ducas Michael, aki az akkori magyar uralkodónak, Gézának, díszes koronát ajándékozott, ebbe görög föliratot vésetett, amely Gézát is „Turkia királya”-nak nevezi.
De e fölirat is agyonhallgattatik. Miért ?
Embertani bizonyítékok ?
Heinrich Winckler német antropológus, a breslaui egyetem tanára, Magyarországon végzett tanulmányairól írja, hogy a magyarság embertani jellege ez : gömbölyű koponya (a nép 98%-a), kerek arc, teljesen világos, szőke hajzat, szürke vagy kék szem, kevés szakáll és bajusz. Kiemeli, hogy tévedhetése kizárt dolog, mivel száz meg száz személyről vett, különböző vidékeken, embertani fölvételeket és méréseket.
Miért tartja szükségesnek ezt kiemelni ?
Kétségtelenül azért, mert ő is kellett halljon azon császári elméletről, amely a magyarokat ázsiai török, nomád eredetűnek állítja ! Hozzáteszi, hogy a magyarság között legföljebb 8-10% barna egyén található, de ezek távolról sem feketehajúak, hanem csak barnák. (Holott hiszen az ázsiai nomád törökség szénfekete hajú és szemű.) Hozzáteszi még Winckler, hogy Kelet-Németországban sem, ahol pedig Németország legszőkébb lakossága él, még ott sem találta a szőkék oly magas arányszámát, mint a tiszta magyar nép között. (Mi pedig beszélünk parasztszőkeségről. Miért ? Azért, mert fekete hajú magyar csak a részben idegen eredetű magyar urak között van, vagy esetleg cigány eredetűek között.)
Egy másik német tudós, Kollmann azt írja, hogy a gömbölyűfejű, kerekarcú magyarság teljesen azonos az igazi finnekkel (nem a hosszúkoponyájú és vöröshajú svéd származásúakkal).
De mindez elhallgattatik és a regényekben a magyar mindig rettentő harcias és fekete, nagybajuszú ázsiai. Amivel szemben a valóság az, hogy a magyarság óriási többsége szőke, békés és szorgalmas földművelő nép, amely hősies is bír lenni, de csak akkor, ha hazája és családja védelméről van szó, ami után mindig visszatér a békés és szorgalmas munkához.

A tények előtt így omlik össze tehát egy bár sokszor tetszetős és regényes mezbe öltöztetett, de többnyire csak rosszindulatból avagy tájékozatlanságból terjesztett, minden alapot nélkülöző elmélet.