A szeretet nevében...

Vajk, a hitehagyott

Ha az árpádi bejövetelt követő mintegy száz évet kivánjuk megérteni, feltérképezni, akkor legjobb, ha először felvázoljuk a korabeli Európát. Képzeljük magunk elé Európa földrajzi képét, ne a mai politikait, mert az félrevezet. Mi volt a politikai helyzet a korabeli Európában?

Menjünk nyugatról kelet felé. Az Ibériai félszigeten az iszlám uralkodott. A brit szigeteken féltucat keresztény angolszász fejedelemség vívta egymással élet-halál harcát. Skandináviában még pogányok a vikingek, a későbbi norvégok, svédek, dánok. A Baltikum szintén pogány. A mai Franciaország, Benelux-államok, Németország, Svájc, valamint Itália nagy része a Római Birodalomhoz tartozott. Szicília, Szardínia iszlám kézen volt. Dél-Itáliában és az Adria mentén mindkét oldalon Bizánc az úr. A Balkán Horvátország kivételével szintén Bizánchoz, a Kelet-Római Birodalomhoz tartozott. Mi voltunk a Kárpát- medencében, és nyugati határunk az Enns-folyó. A keresztény Lengyelország velünk együtt alakulgat. Tőlünk keletre besenyő és más rokon népek, vagyis a mi kultúrkörünk. Észak-Keletre pedig a Kievi Rusz viking eredetű nemessége szinte állandó szövetségesünk, néha dinasztikus ellenfelünk. A Bizáncban székelő császár törvénytelennek tartotta a nyugati "pályatársát". Kapcsolatra is alig volt  hajlandó vele, nemhogy szövetkezett volna, mondjuk ellenünk. Vagyis valamiféle komplex és dinamikus  keresztény Európáról abban az időben beszélni utólagos belemagyarázás. Hogy a két császár összefogásának lehetősége fennállt volna ellenünk, ez nem több utólagos fantáziálásnál. Egymásnak sokkal nagyobb ellenségei voltak, mint nekünk együttvéve.  És akkor még a kor többi kellemetlenségeiről(arabok, vikingek, lázadó hűbéresek) nem is beszéltünk. Jellemző a két császár viszonyára, hogy Nikeforosz bizánci császár 968-ban I. Ottó követét a rangsorban hátrább ültette egyik hűbéresénél, a bolgár fejedelem követénél, azzal az indokkal, hogy a nyugati császár nem római, csak longobárd. Ilyen feltételek mellett tehát kényszerítő körülmények nem nagyon voltak számunkra (lét vagy nemlét alapon) a kereszténység felvételével kapcsolatban. A skandinávok a XIII. században krisztianizálódtak, a baltiak még később. Litvánia például 1400 körül. Őket tehát 1000-ben még senki sem kényszerítette, csak bennünket, a kor meghatározó nagyhatalmát? Ha viszont mi akkor nem térünk meg, akkor valószínűleg ők sem, soha. Vagyis az ő esetükben is mi voltunk a kulcskérdés. Ugyanis éppen a mi krisztianizálódásunk súlyosbította az ő helyzetüket. Ennek ellenére még századokig tartották magukat. És mivel erővel bennünket nem lehetett kiirtani, ezért jött a régi trükk az asszonnyal, Bajor Gizellával, a belső bomlasztással.
Nyugat-Európával kapcsolatban Római Birodalomról beszéltünk a X. század elején, noha úgy tanítják nekünk régóta, hogy a Nyugat-Római Birodalom 476-ban megbukott, megszűnt. Igen, valóban, de csak a mesében és egyes történészek agyában. A valóságban viszont nem történt akkor más, minthogy Odoaker gót vezér megbuktatta Romulus Augustulus császárt. Volt már ilyen korábban is, és lett még néhányszor. A Birodalom ugyanis nem szűnt meg. Az adminisztráció tovább működött, a területet a "kelet-római" császárok nevében kormányozta Odoaker éppúgy, mint Teodorik, s minden utóduk jogosan, aki később is a  mindenkori császár uralma alatt élt, úgy tudta még sok évszázadon keresztül, hogy a Római Birodalom létezik, ő pedig annak a polgára. Nagy Károly nem frank császár volt, hanem frank eredetű római császár. Miként a Hohenstaufenek vagy a Habsburgok is római és nem "német-római" császárok voltak. Mindez csak XIX. századi kitalálás. Közben persze létezett a római jog stb. Az, hogy néha interregnumos korszakok voltak, az, hogy szép lassan csökkent a birodalom területe és egyre nagyobb lett benne a német túlsúly, ami a westfáliai béke (1648) után vált szinte teljessé, az semmit nem jelent, pontosabban csak a maradék birodalom elnémetesedését, római tudatának egyre felszínesebbé válását, talán lassú megszűntét, de nem jogi értelemben. Az elgörögösödött kelet-római birodalom is végnapjaiban (1453) alig terjedt túl Konstantinápolyon, de attól még jogilag és ténylegesen is létezett. A Nyugat-Római Birodalom is sorra vesztette el itáliai, galliai stb. birtokait, s húzódott vissza a német területre egészen 1806-os (!) megszűnéséig. A Birodalmat de facto és de iure ugyanis Napóleon szüntette meg, minden más vélemény csak a helyzet nem kellő ismeretét mutatja. Miért fontos ez?
Európa fogalmával kapcsolatban történetírásunk ugyanis az akkori Európát politikai értelemben úgy kezeli, ahogy csak évszázadokkal később, nagyjából a reneszánsz óta lehet. Mivel az akkori ember nem Európában, hanem római birodalomban vagy kereszténységben gondolkodott, és úgy tudta, abban él. A kettőt gyakran azonosítva, bár a jobbak mindig tisztában voltak azzal, hogy e két fogalom teljesen nem fedi egymást, hiszen már akkor is voltak a birodalmon kivül keresztény államok, például Örményország, Etiópia stb. Az akkori ember két megkülönböztetést tett: a birodalmon belül, illetve kívül, a kereszténységen belül, illetve kívül. Vagyis a limesen (a birodalom korábban tényleges, később egyre inkább csak szimbolikus, de jogi értelemben mindenképpen  érvényes határán) kívül és belül.
Az ún. kalandozásokkal kapcsolatban több dolgot is le kell szögezni. Mindjárt el kell felejteni a magyarság e talán legragyogóbb korszakával kapcsolatban a legkisebb lelkifurdalást és kisebbrendűségi érzést. Legyünk rá mindenekfelett büszkék. Keresztény alapozottságú történetírásunk csak az augsburgi vereséget (955) próbálja belénk verni. A mintegy ötven megnyert csatánkról semmit nem tanítanak. Ez olyan, mintha a francia iskolákban Napóleonról csak azt tanítanák, hogy húsz éven át fosztogatott Európában, aztán szerencsére Waterloonál tönkreverték.
Rabló hadjáratok voltak "kalandozásaink"? Igen is, és nem is. Minden háború rabló hadjárat. Bízzunk benne, hogy őseink is minden sikeres útjukról jól megrakodva tértek haza. Egyébként szinte minden hadjáratunk szövetségben történt. Akcióink terepfelmérések, megelőző csapások is voltak. Kísérletek arra, hogy környezetünkben senkinek ne lehessen túlhatalma. E terepfelmérések is az árpádi bejövetel előtt kezdődtek. Vajay Szabolcs 862-től, Kristó Gyula 876-tól számítja a "kalandozásokat". E hadjáratokról tudjuk, hogy minden évben voltak, néha egyszerre több irányban is. Az utolsó évnek 970-et szokták tekinteni, bár nyugat felé később is komoly harcok dúlnak. Igaz, hogy azok belpolitikai okok miatt elsősorban visszavonuló utóvédharcok voltak. Figyelemreméltó, hogy a kárpát-medencei sírleletekben nem találtak még nyugatról származó megmunkált nemesfém kincseket, ami azt mutatja, hogy a zsákmányolt nemesfémeket itthon azonnal feldolgozták arany- és ezüstműveseink. Csak néhány esetben találtak pénzérméket, melyeket ruhadíszként használták egyszerűbb ízlésű őseink. A régészeti leletek elődeink ún. bálványimádását is cáfolják. Ugyanis semmi ilyen tárgy nem került elő sírokból.
Impozáns együtt látni ezt a mintegy hetven évet (899-970), álljon itt a "kalandozások" listája. Mint már hangsúlyoztuk, minden évben volt hadjárat, csak nem mindegyikről vannak adatok. Ezért nem teljes a lista, és így néha csak magát a kalandozás tényét tudjuk, semmi mást.

899. szeptember 24. Itália, a brentai csata, győzelem Berengár király ellen
900. itáliai hadjárat, Modena feldúlása, Velence megtámadása
901. Karintia
902. Morvaország, II. Majomir legyőzése, halála
904. Támadás Berengárral szövetségben III. Lajos császár ellen.
906. Szászország, a szláv dalamancok hívása
907. július 4-6. A pozsonyi győztes csata a bajor herceg vezette egyesült keresztény csapatok ellenében, amelyben több ezer harcosa mellett elesik maga a bajor herceg, 19 grófja, a salzburgi érsek, 2 püspök és 3 apát.  E győzelem biztosította kárpát-medencei uralmunkat. Ettől az időtől a magyar határ nyugaton az Enns folyó, melyet 970-ig idegen csapatok szinte nem léptek át! Ez a győzelem biztosította megmaradásunkat. Ez történelmünk legjelentősebb csatája
908. augusztus 3. A türingiai Eisenachnál győzelem a türingiai őrgróf serege ellen, elesik az őrgróf is, Freising feldúlása
909. Svábföld, vereség Rottnál Arnulf bajor hercegtől
910. junius 12. Győzelen Augsburgnál a sváb-alemannok (erről a csatáról nem tanulunk, csak a negyvenöt évvel későbbiről), június 22-én győzelem Rednitz mellett a frankok ellen, mindkét csatában elesnek az ellenséges seregek fővezérei is, visszafelé vereség a bajoroktól Neuchingnél
911. hadjárat Burgundiába, Aargau
912. hadjárat Türingiába és Frankföldre
913. hadjárat Burgundiába, visszafelé újra vereség Arnulftól az Inn-nél
914. Arnulf Magyarországra menekül
915. hadjárat Svábföldre, Szászországba, Türingiába egészen Dániáig, közben Bréma felgyújtása, illetve hadjárat Itáliába X. János pápa hívására
916. Arnulf első visszasegítése Bajorországban (végleges a következő évben)
917. január 21-én Basel lerombolása, Elzász, Lotharingia, a remiremont-i apácák bedobálása a jeges Moselbe, támadás Bizánc ellen és győzelem ellenük Ankialosz mellett
919. Szászországban győzelem Püchennél Henrik herceg ellen, majd hadjárat Lotharingiába
920. Itália
921. Verdun felgyújtása
922. Végig Itálián, Veronánál győzelem Berengár ellensége, Rudolf ellen
923. Újra Itália
924. Szászország, Itália, ott Pavia felgyújtása
926. Bajorország, Svábföld (Szent Gallen elfoglalása május elsején) Lotharingia, Ardennek, egészen az Atlanti-óceánig
927. Itália, X. János pápa testvérét, Pétert segítjük vissza Rómába, közben 924-től kilenc éves béke Henrikkel az ő kérésére, amiért adót fizet
933. Itália, Szászország, az elmaradt (!) csata Merseburgnál, amit egyes szakemberek magyar vereségnek állítanak be
934. hadjárat Metzig, délre pedig Bizáncig
935. Burgundia, Aquitania, Itália
937. Bulcsú hírneves hadjárata: Frankföld, Szászország, Lotharingia, Reims, Sens, Orleans, le az Atlanti-óceánig, visszafelé Burgundia, Itália, győzelem Capuanál
938. Szászország, Türingia, vereség Drömlingnél
939. Itália Rómáig
940. Itália, vereség Rietinél a longobárdoktól
942. Itália, Provance, át a Pireneusokon, Hispánia, ott a leridai arab vár ostroma
943. Bizánc, öt év béke velük, közben vereség   Welsnél Berthold bajor hercegtől
947. Itália, Otrantóig Taksony vezetésével
948. Bajorország
950. Henrik bajor herceg seregével átlépte az Enns folyót! - Eredménytelenül
951. Itália, Aquitania
954. Bajorország, Frankföld, Németalföld, Burgundia, Itália
955. Bajorország, vereség Augsburgnál
958. április 11. Bizánc (Botond)  
961. Makedónia
965. Trákia
968. Hadjárat Bizáncig
970. Trákia, vereséget szenved a bizánciaktól az egyesített viking (rusz)-besenyő-magyar-bolgár hadsereg. De később is például:
976. Győzelem a bolgárokkal szövetségben Bizánc ellen
 
Összesen 48 hadjáratról tudunk, amelyből 38 nyugat felé, 10 déli irányba történt. Másfelé is voltak hadjáratok, csak azokról nem maradtak fenn semmilyen adatok. Nem közismert, hogy csapataink azért tudtak néha mesésen gyorsan - pár nap alatt - például Lotharingiába érni, mert a gyülekezési helyünk nem a Duna-Tisza közén volt, hanem a mai Ausztriában, Trangaunál. Ennyire nyugatabbra volt katonai súlypontunk. Innen 3 nap alatt elérték gyors lovaikkal a Rajnát!
 
Érdemes a 955-ös augsburgi csatánál kicsit elidőzni. A hivatalos - keresztény alapozottságú - történetírás szerint ott megsemmisült Bulcsú és Lehel serege. Fogadjuk el ezt ténynek. Annak ellenére, hogy e megállapításban nyilván több az ideologikus elem, mint a tényszerű. Viszont akkor érthetetlen, hogy a győztes birodalmi sereg miért nem támadta meg az akkor szintén Bajorországban lévő Taksonyt és seregét. Hagyták őket békésen hazamenni, ami akkor nem is volt Augsburgtól olyan messze. Elég volt csak az Enns folyót átlépni. Attól keletre már ötven éve töretlen volt a magyar szupremácia. Az is érthetetlen, hogy a győztesek mindjárt melegében miért nem támadták meg a pogány Magyarországot? Miért nem akartak azonnal kiverni minket Európából? Így lett volna logikus. Ennek ellenére két emberöltő telik még el, mikor a Kárpát-medencét nyugatról először keresztény támadás éri, ráadásul a keresztény Magyarországot. A későbbi Szent István keresztény országát támadják meg, nem a "megvert" pogányt. Milyen érdekes!

Taksony haláláig (970) tehát változatlanul az Enns folyó a nyugati határ. Géza hatalomra kerülésével változott a helyzet. De akkor se nyugati nyomás, hanem belpolitikai okok miatt. Géza ugyanis egyeduralomra törekedett. Ezért kifelé, így nyugat felé is defenzív politikát folytatott. Például fokról-fokra vonta vissza erőit a Lajta és az Enns folyó közötti részről. A németek pedig ennek hatására kezdtek e területeken berendezkedni, létrehozva különféle őrgrófságokat. Géza azért néha - látva a nagy német mohóságot - visszaütött. Például 985-ben Melknél. De belharcai miatt, melyek abszolút dinasztikusak voltak, sorra adta fel pozícióit, hogy befelé szabad keze legyen. E cél keretében kezdték az országot nyugatról elözönleni idegen lovagok, papok. Megkeresztelkedésének is ez volt döntő oka. De nála ez még csak érdek volt, ha úgy tetszik ösztönös machiavellizmus, fiánál vált fanatikus meggyőződéssé. Vajk volt a magyar történelem első bolsevikja ("a múltat végképp eltörölni..." szellemében). Totalitárius agyával igazi tabula rasa-t akart csinálni. E "szent" király adta fel bajor sógorainak a Bécsi medencét, mintegy viszont nászajándékként a Gizellán keresztüli szövetségért. Azt mondják róla, sohasem vesztett csatát. Lehet. Viszont vesztett területeket. Érdekes "örök győztes"... Leginkább Pürrhoszhoz hasonlít.
A keresztény apologetika Julianosz császárt hitehagyottnak, aposztatának szokta nevezni, mert a gyerekkorában rákényszerített keresztény vallástól megszabadult, s visszatért ősei hitére. Vajon nem inkább Vajk volt a hitehagyott, aki nem csak ősei hitét és a Vérszerződést tagadta meg, de még a teljes magyar kultúra kiirtását is életcéljának tekintette. Vajk 997-es hatalomrakerülésével új helyzet állt elő. Ő Magyarországon úgy működött, mint mondjuk 1945 után Rákosi. Egy idegen ideológiát terjesztett erőszakkal, idegen segítséggel. Hatalomra jutása törvénytelen volt. Az ősi jogfelfogás, a szeniorátus elve alapján a hatalom Koppányt illette volna. A későbbi keresztény krónikák a keresztény felfogást, a primogenitúra, az elsőszülöttség elvét tekintették mérvadónak, s utólag jogszerűnek. Ez olyan volt, mint manapság Amerika ténykedése Irakban, ahová saját ideológiáját, értékrendszerét kivánja bevezetni, a "vérfertőző" irakival szemben. Vajkot keresztény alapozottságú hivatalos történetírásunk mint államalapítót élteti. Viszont akkor fennmarad az a szerény kérdés, hogy Géza vagy Taksony miféle állam élén állt? Mi volt az ő "urszáguk"? A korábbi századokkal ellentétben a II. vatikáni zsinat óta a katolikus egyház manapság a békésebb arcát mutatja, még visszamenőleg is. A "harcos egyházat" felváltotta a szerető, megértő, karitatív egyház. Ami persze nem más, mint egyszerű taktika. A megrendült helyzetű egyház saját érdekében a megrendült helyzetűek jogát hirdeti önmaga érdekében. Túl akarja élni saját eljelentéktelenedését. Ezért is annyira nyitott, ökumenikus. A cél a túlélés, a helyzetben maradás. Az ideológiát pedig ennek megfelelően súlypontozzák át. Vajk-István kapcsán ma már azt is tagadják, hogy a Koppány elleni harc és a térítés vérfürdővel járt. Becslések szerint e "német-magyar háborúban" a magyarság 15-20 százalékát irtották ki - az "üdvösség", a "szeretet" és a "haladás" jegyében. Joggal nevezi Szent Istvánt csak Véreskezű Vajknak Határ Győző. Amit persze ma már tagadnak, de még az 1938-as Szent István emlékkönyvben, melynek szerkesztője Serédi Jusztinián hercegprímás volt, a katolikus Hóman Bálint büszkén a "pogányirtó" Szent Istvánról lelkendezett. De manapság kínos humanista világunkban Koppány négyfelé vágatása Jézus nevében, Tonuzoba és felesége élve eltemetése hasonlóan magasztos eszme érdekében, vagy emlékezzünk a kirívóan kegyetlen szent istváni törvényekre, elpusztított ősi kultúránkra, táltosaink legyilkolására stb. Márfi Gyula veszprémi érsek nemrég Koppány és Vajk harcát csak egyszerű hatalmi harcnak nevezte Hómanék pogányirtásával szemben. Vagyis valamelyikük nem mond igazat... Új történelmi adatok e kérdésről ugyanis nincsenek. Koppánnyal kapcsolatban ezer év után is rossz a keresztény egyház lelkiismerete, amely a keresztény "ressentiment", a "szeresd ellenségedet" jegyében még áldozatának sem tud megbocsátani. Ezért logikusan csak a gyűlölete marad, lelki higiéniája érdekében. A keresztény magyar is gyakran gyűlölettel tekint a nem keresztény magyarra, mert a keresztény elnyomja benne a magyart. Keresztény identitása a meghatározóbb. Noha krisztusi alázatot szajkóz, a gyűlölet mellett le is nézi a nem keresztényt. Igaza van Carl Sagannak. A kereszténység úgy hat népekre, egyénekre, mint egy agyműtét. Más emberré válnak, elszakadnak gyökereiktől, múltjuktól, nemzetüktől, néha egész civilizációkat tagadnak meg.
Egyébként érdekes államalapítás az, amelynek során a legfontosabb, agyonszajkózott tett a püspökségek felállítása, a dézsma bevezetése, a templomok építése volt. Szent István, a "nagy uralkodó" mítosza elgondolkodtató Vászoly esetében is. A minden szempontból törvényes utód megvakíttatása - a kereszténység érdekében - jól mutatja, hogy szentünk politikája keresztény lehetett, de nemzeti semmiképpen. Nem királya, nem vezetője volt a nemzetnek, hanem idegen érdek helytartója. Nem nagyon érthető, hogy noha Vászolyt gyakran nevezik keresztény nevén Vazulnak is, akkor itt miféle pogányságról van szó az ő esetében? Vazul, ha talán nem is volt buzgó keresztény, de feltehetően lett volna annyira pragmatikus, mint a hugenotta Navarrai Henrik, akinek Párizs megért egy misét. Vagyis valami másnak kell az ő esetében lennie, amiért István általa az Árpádok kiirtására törekedett. Egyesek a Vászoly-fiak "kimenekítését" az országból is valamiféle nagy érdemének mondják Vajk-Istvánnak. De ha egy nagy és erőskezű uralkodó saját birodalmában, saját feleségével szemben nem tud három ilyen fontos személyt megvédeni, az mitől olyan kiváló? Ha Gizellának ilyen nagy befolyása volt, akkor férje igencsak papucs lehetett. De a legfontosabb ideológiai szlogen "szentünk" nagyságának bizonyítására az, hogy "általa csatlakoztunk Európához". Viszont már korábban írtuk, hogy akkor politikai értelemben még nem volt Európa. A Római Birodalom volt, de ahhoz nem csatlakoztunk, mindössze a kereszténységhez. De akkor már az etiópok is keresztények voltak, és mindmáig nem nevezik ezért európainak magukat! A birodalomhoz való csatlakozás normális esetben (lásd: gótok, burgundok, frankok stb.) úgy történt, hogy a császár befogadott egy népet, amely neki hűbérese lett, viszont cserébe megvédte. Vajk-István azonban - és erre büszkék vagyunk! - nem lett a császár alattvalója, "csak" a pápáé. Amire az apologéták azt szokták mondani, hogy ez "égi" istennek történt alárendelés, ami nem megalázó. Lehet, de a másik sem volt az a kor felfogásában. A csehek vagy a lengyelek elég jól viselték. Adót viszont István urunk is fizetett égi felettese földi helytartójának. Elgondolkodtató a Szűz Máriának vagy Boldogasszonynak tett felajánlás is. E tény egy keresztény hívő számára nyilván szép és felemelő dolog, de egy reálpolitikusnak igencsak szánalmas megoldás. Az "államalapítónak" ennyire nem  volt realitásérzéke? Akkor ő még III. Károlynál (1711-1740) is rosszabb politikus volt. Ő lánya trónöröklését nemzetközi szerződésekkel kívánta biztosítani. Tudjuk milyen eredménnyel... Bár neki legalább volt egy intelligens hadvezére és államférfija, a Savolyai herceg. Ő ugyanis a nemzetközi szerződések helyett azt javasolta urának, hogy tele kincstára legyen, és kétszázezer katonája, ez ugyanis hatékonyabb. A nemzet megvédése is könnyebben ment volna, ha egységes, és nem ülnek idegenek a nyakán. De ez ellen éppen István tett legtöbbet. E tettével ugyanis, mármint a pápáknak történt önalárendelésével, megkérdőjelezte a korabeli "Európa" hierarchiáját, amivel kiélezte a viszonyt a császárral. Igazán nem is lehet érteni, miért tette. Az, ami a "súlyos" augsburgi vereség után se következett be a pogány Magyarországgal, István idejében kétszer (1018, 1031) is nyugatról érte támadás a keresztény Magyarországot.
Mert a császár nem tűrhette tekintélye, hatalma csorbítását egy a kereszténységbe éppen csak betért neofita által. A korszellem nem engedte. István utóda, Orseolo Péter talán e lehetetlen helyzetet látva lett a császár hűbérese, bár ez rajta ostoba belpolitikája miatt nem segíthetett. Nagyjából Könyves Kálmán korára "higgad le" a császár. Addigra vette tudomásul a tőle független keresztény magyar államot.
A mai Magyarországon minden évben megünnepeltetik a szent istváni államalapítást, mivel a hatalmon levők annak folytatásaként tekintenek saját hatalmukra. Amivel csak az a baj, hogy szentünk halála után azonnal összeomlott állama, majd szándékaival ellentétben az általa megsemmisítésre ítélt Vászoly-leszármazottak alkotnak szilárd hatalmat, államot Magyarországon. Vagyis "hála a nagy uralkodónak", történelmünk mindjárt a szent halála után más irányt vett, vagyis a "hatalmi harcot" (Márfi Gyula) nem István nyerte, hanem ellenfelei - a nemzet szerencséjére. "Csak" az volt a probléma e győzelemmel, hogy a papok időben váltottak, a győztes mellé álltak, és továbbra is a nyakunkon maradtak. Az Istvánhoz valójában semmi módon sem köthető Szent Korona-kultusz is egy utólagos mítosz az "istváni helyzet konszolidálására".

Érdekes az istváni választás is Bizánc és Róma között, ebben is "előrelátó" volt "nagy királyunk". Képzeljük el a két "ajánlatot". Róma akkor egy legfeljebb tíz-húszezres piszkos kisváros a maga teljes bigottságában, ahol a legszínvonalasabb kikapcsolódás a teljesen mindennapos eretnekgyilkolászás és a pápák s családjaik egymás elleni harca, nem ritkán vérfertőző élete volt. Ezzel szemben állt az akkori milliós Bizánc a csillogásával, ahol persze szintén nagy volt a papok hatalma, de még antik hagyományként voltak színházak, könyvtárak, virágzó gazdaság stb. Istvánunk pedig mégis az előbbit életformát választotta maga és "népe" számára. Ez bizony vagy tudatlanság, vagy bigottság volt a részéről. Feltehetően mindkettő. Ez a választás olyan volt, mintha ma valaki a perspektívát nézve inkább választja Észak-Koreát  lakhelyéül, mint Ausztriát. Nyilván ilyen elszánt, elvhű ember is akad, de egy egész nemzet számára ez meglehetősen békaperspektíva. István esete talán annyiban érthető, de nem menthető, hogy ő a korabeli keresztény világba csak a nyugati, akkor alakulgató lovagi kultúra által nyert beavatást, amely nem terjedt ki még az írás-olvasás elsajátításáig sem. A parancs (a vallás) viszont megfellebbezhetetlen volt. Egyszerű, nem túl tagolt agyú lelkeknek pedig ennyi mindenkor elég.

A Koppány-Vajk konfliktus kapcsán napjainkban egyre gyakrabban hallható az a vélemény, hogy Koppány bizánci keresztény volt, noha erre semmilyen adat nincs. Például mi volt a keresztény neve? Az, hogy egykori hatalmi övezetében korabeli templommaradványokat találtak, semmit nem jelent. De Bulcsú kapcsán is lelkendeznek azon, hogy ő is keresztény lett Bizáncban 948-ban. Az ő keresztény nevét se tudjuk. Arról nem is beszélve, hogy az olyan bizánci híradásokat rendre elhallgatják, melyek arról panaszkodnak, hogy Bulcsú nem vált kereszténnyé egy kis sósvíztől. Miként Géza sem. Vele kapcsolatos egy talán korabeli jellemző monda e kérdésről. Már "keresztény volt", mikor egyik pap megrótta, hogy még áldoz a pogány isteneknek is. Mire azt felelte: elég gazdag ahhoz, hogy több istennek áldozzon. És itt ez a lényeg. A pogány szemlélet szerint minél több isten jóindulatát meg kell nyerni, nem csak egyét. Ők elfogadták a keresztény isten támogatását is, de nem mondtak le a többiről se. Bulcsú is így gondolkodott. A csillogó Bizánc tetszett neki (jobb ízlése volt Vajknál), gondolta, akkor azok istene is hatalmas, hát egy kis hókusz-pókuszt megér, ha megnyeri annak is a jóindulatát. Viszont Koppány esetében még erről sem beszélhetünk. Pogány magyar templomokat pedig nem azért nem találnak, mert Koppány stb. keresztény volt, hanem mert őseink nem építettek: ligetekben, fák tövében, forrásoknál stb. áldoztak. Túl kellene már lépnünk ezen a mindenben kereszténységet és Jézuskát kereső és találó megrögzöttségen. "Magyarország az az ország nagymacska, amelynek megvan a maga forró kásája - az elaggott zsidókereszténység vallásszédelgése, és ez a macskaország ezt az ő forró kásáját behúzott körömmel, állhatatosan kerülgeti" (Határ Győző).
A magyarság ősvallásával kapcsolatban mostanság "ősi monoteizmusról" beszélnek egyes kutatók. Legfőbb érvük, hogy magyar istenek nevei nem maradtak fenn. Vagyis sumér vagy görög analógiára képzelik el ősi hitünket. Ezt viszont semmi pozitív bizonyítékkal nem tudják alátámasztani. Inkább tűnik valószínűnek az, hogy őseinknek nem volt antropomorf istenképük. Nyelvünk által megőrzött tények legalábbis erre utalnak. Őseink csak megneveztek bizonyos természeti jelenségeket, tiszteltek természetfölötti erőket. Ráadásul az ilyen megnevezések (pl. ármány, íz) is átvételek más kultúrákból. Őseink világképe még leginkább a kínaival rokonítható, ahol szintén vannak "felsőbb erők", de személyes istenek nincsenek. A magyar ősi hitet tehát nem csak azért nehéz rekonstruálni, mert a keresztények kiirtották. Arról nem is beszélve, hogy ha a Vérszerződésre gondolunk, amely hét törzs, hét nép és valószínűleg hét mitológia egyesülése volt, akkor még érdekesebb a helyzet. Ehhez tegyük hozzá még az akkori korok kozmopolita vallásait (kereszténység, manicheizmus, iszlám, buddhizmus), azok esetleges hatásait. És akkor látjuk mennyire komplex kérdéssel állunk szemben.

A szent istváni mű mindmáig bennünket talán legjobban sújtó darabja az Intelmek nevű "eligazításunk" a miheztartás végett. Az Intelmekről úgy tanítják, hogy Szent István iratta fiának Szent Imrének. E műről azonban az egész Árpád-kor nem tud. A XV. században került csak elő, magyar törvényekhez volt hozzácsapva. Elsősorban ebből következtet a "kegyes" történetírás arra, hogy Istvánnak köze van hozzá. Ezt evidenciaként kezelik tudósaink. Ennek ellenére sokan foglalkoznak vele, mindenekelőtt szövegelemzések formájában, hogy bizonyítsák is. Igen érdekes egy írás. Állítólag 1020 körül írták, viszont mind a tíz fejezetének kezdő sorai - "In nomine sancte Trinitatis et individuae Unitatis" - XII. századi szófordulatok. A tíz fejezetből az első hat az egyházról szól. Arról, hogy mi a kötelessége az uralkodónak a papokkal szemben - fordítva semmi. További négy a világi országnagyokról. A nép, a nemzet nem létezik. A szerző sohasem használja "István országa" esetében a regnum (királyság) szót, helyette az alacsonyabb rendű comitatusról (tartomány) beszél. Ez akkora sértés, szinte elképzelhetetlen, hogy ilyet bárkinek elnéztek volna. Aztán István fiát az "előző királyok" követésére buzdítja. "Eleink követését a királyi méltóságban a nyolcadik hely illeti meg. Tudod, hogy mindeneknél nagyobb királyi ékesség az előttünk valóknak törvényeit követnünk és tisztes szülőinknek szerinte cselekednünk. Mert ki is megveti eleink törvényeit, annak nincs gondja, az isteni törvényekre sem... Mert nehéz neked eme tartománynak uralmát tartanod, ha nem leendesz az előtted uralkodó királyok szokásainak követőjévé." Vagyis a pogány fejedelmeké? Más elődök ugyanis nem lehetnek az ő esetükben. Azt hiszem, ez elég világos szöveg, bár az apologetikusok erre azt mondják, hogy a szerző "úgy általában" gondolt a korábbi mindenféle keresztény uralkodókra.... Persze ezt bizonyítani nem tudják, csak valahogy meg kell magyarázni a magyarázhatatlant.
Viszont nem értem akkor a "szülők követését". Azt is csak úgy általában kell érteni? Az egész hozzáállás hasonlít a bibliamagyarázásokra. Ott soronként és a pillanatnyi érdekek alapján döntik el, hogy mikor kell szó szerint vagy csak szimbolikusan érteni az "igazságot".
Elgondolkodtató, hogy az uralkodó a trónörökösnek nem teszi kötelezővé az utód nemzését. Talán ez az egy, amiben Istvánra és fiára ismerhetünk az intelmekkel kapcsolatban. Vazul és fiai esetében is láttuk, hogy Vajk-Istvánt az Árpád-ház és azon keresztül a nemzet sorsa nem érdekelte, csak a kereszténységé. Az ő gondolkodásának súlypontja a kereszténységben található, nem a nemzetben, azt szolgálta, nem a népét. A vendégekkel (hospes) kapcsolatos megjegyzése évszázadok óta manipuláció tárgya a nemzet felbomlasztása érdekében. Annak idején a hospes kizárólag csak a papokra és lovagokra vonatkozott, nemzetiségekről szó sem volt. Az Intelmek egy közönséges fejedelmi tükör rengeteg betoldással, feltehetően a XII. századból. Lehet, hogy valami hasonló István udvarában is volt, de hogy ez a szöveg nem Magyarországon készült, az nyilvánvaló. Legvalószínűbb lotharingiai ill. burgundiai eredete. Szerzője egyetlen olyan fogalmat (rang, hivatal stb.) nem használ, nem ismer(?), amely magyar hovatartozást mutatna. Ennyit ne tudott volna egy itt élő főpap? Egyébként az egész szöveg annyira nemzetidegen, azt semmibe vevő, hogy ha ennek ellenére mégis köze lenne szentünkhöz, akkor az ezért szégyellje magát. Olyan ez a kioktatás, mint egy öreg janicsár eligazítása egy janicseri-oglu (janicsárinas) számára. Hiába szajkózzák az apologéták állandóan. Szó sincs benne semmiféle nemzeti megmaradásról. Egy steril udvari szöveg papokról és udvari emberekről. Mintha egy "tartomány" csak azokból állna. Szent István mentette meg a magyarságot? Az ő műve, amely halálakor azonnal összeomlott? Miatta maradtunk fenn? De hiszen addig oly jól elvoltunk. Legtöbb nyomorúságunk éppen vele és miatta kezdődött.
____________________________________________________________________

Koppány emlékezete. Pogány áldozat a kereszténység oltárán

Mottó: „Az a keresztény döntés, amely a világot csúfnak és rossznak találta, tette csúffá és rosszá a világot” (Nietzsche)

„Amit a csőcselék valaha okok nélkül megtanult hinni, vajon ki dönthetné meg azt neki okokkal?”
(Zarathustra, i.e. kb. 580-520 között)
„A keresztények kitalációi az emberek meséi, amelyeket gonoszságból szerkesztettek. Noha nincs bennük semmi isteni, a léleknek azon részét kihasználva, amely szereti a mesét, gyerekes és bolond, arra készteti ezeket az embereket, hogy elhiggyék: ez a szörnyű mese a valóság.”
(Julianus császár, 331-363)
„A papok nem annyira isten szolgái, mint inkább az ördög kerítői.”
(Szent Brigitta, 1302-1373, XI. Gergely pápának)
„Az olaszok súlyosan eladósodtak a római egyháznál és a pápaságnál. Példájuk nyomán minden igazi vallásosságnak hátat fordítottunk, s teljesen hitetlenek lettünk. A szabály az lett, hogy minél közelebb él egy nemzet a római Kúriához, annál kevésbé vallásos.”
(Nicoló Machiavelli, 1469-1527)
„Édes embertársam értsed meg létedet / Ne add árendába a papnak eszedet
Gondolkozz, vizsgálódj, erre való az ész, / Aki vakon hiszen, papok szamara lész
Ugyanis a lélek gondolkodásbúl áll / Aki ezt tagadja, elméjétűl megvál
Nem veheti az ész nyakába a jármot / Nem lehet vezetni szarvánál mint barmot.
Meghányás, próbálás s az okos értelem /Elme boldogsága s ez legfőbb kegyelem
Megtanít a lélek mit higgy s mi a vallás / Csak olvass óh ember! s magad szemével láss
E munka is, meglásd, felnyitja szemedet / Megvilágosítván homályos elmédet.
Csak rágódjál rajta, megérted a vallást / Mint konyháért való emberi tálalást.”
(Nagyváthy János, 1755-1819)
„A (római) klérusról, a görög és protestáns papokról egyet sem szólok, mindenkinek saját ítéletére hagyom, hogy eldöntse, vajjon sok részre szakított hazánkban szolgálnak-e összetartó ékkövekül, vagy sem.”
(Széchenyi István, 1791-1860)

Egyes történelmi személyiségeknek, úgy látszik, menthetetlenül az a sorsuk, hogy még haló poraikban is átkozódások, becsmérlések és gyalázkodások céltáblái legyenek; hogy nevüket az éppen aktuális politikai/hatalmi játszmákban használják szitokszóként (Schimpfwort), negatív referenciaként, az „Abszolút Gonosz” szinonimájaként. Némelyek állandóan terítéken vannak, hogy egy pillanatig se nyugodhassanak békében a sírjukban. Másokat alkalmi jelleggel vesznek elő, mint a tragikus véget ért Koppány vezért az évenkénti „Szent” István napi ájtatoskodás alkalmából, amikor is a konformista ökumené tagjai az ünnep ürügyén rendszerint somogyországi atyafinkon töltik ki a másként gondolkodók iránti zsigeri gyűlöletüket, függetlenül attól, hogy – képletesen szólva – csuhát, kaftánt vagy éppen pufajkát viselnek.

Akcióban a Koppány-ellenes ökumené

Ha már ez utóbbinál tartunk, Kovács László MSZP-nacsalnyik a keresztény Európához való ezer évvel ezelőtti csatlakozást méltatva annak a meggyőződésének adott hangot, hogy ez az ünnep azért egyedülálló, mert úgymond egyértelmű tanulsága miatt kevesebb körülötte a nemzetet megosztó vita. „Ma is vannak persze Koppányok, akik nem látják vagy nem akarják látni, hogy Magyarország sorsa elválaszthatatlan a fejlett Európa sorsától, de hangjuk már nem talál komolyabb visszhangra”, tette hozzá azért figyelmeztetőleg (1). Ezzel az ország EU-integrációját ellenző „visszamaradottakra” célzott, akik bármennyire is kereszténykednek, most mégis csak pogány „koppányoknak” minősülnek, kétségtelenül fura fintoraként a történelemnek. A „keresztény Magyarország” függetlenségének intranzigens hívei (mert hiszen közülük kerülnek ki többségükben az EU ellenzői) momentán ugyanis annak az embernek a szimbolikus örökségét viszik tovább, aki annó az istennek se akart csatlakozni a keresztény Európához, és idő előtti „szuverenistaként” (vagy ha úgy tetszik: „EU-szkeptikusként”) fegyverrel a kézben próbálta védelmezni a magyar hagyományt és önállóságot az akkori „retrográd” erők zászlóvivőjeként. (Valami hasonlót állít Sebeők János is, ld. 31. jegyzet.) Afféle akadékoskodó, maradi és szűklátókörű vidéki „suttyóként” Koppány nyilván nem volt képes felfogni, hogy miért jó az a magyarságnak, ha eldobja régi hitét, elfordul saját isteneitől, elhagyja ősi szokásait, beenged, sőt behív az országába, stallumokkal és birtokokkal jutalmaz külföldi papokat és lovagokat, mint megannyi „szép idegent”. Mindezt – utólagos belemagyarázással – azért, hogy kárpát-medencei új hazájában maradása lehessen azoktól, akiket nem sokkal korábban a saját országaikban tönkrevert és megsarcolt.
Koppánnyal ellentétben a „felvilágosult” és „européer” István azonban jól tudta, hogy mi kell a népnek (vagy ha nem, hát bajor Gizellától megtanulta), s amit adott neki, azt meg is fizettette vele rendesen - mindenekelőtt emberéletekben. Őt még Rákosi Mátyás is joggal nevezhette "tömjénfüstben megaszalódott tömeggyilkosnak" - ez esetben a cáfolat kockázata nélkül. Hadd hulljon a férgese, gondolta a „szent” király az új hit bajnokaként, ha egyáltalán tisztában volt vele, hogy a hittérítés örve alatt mi folyik országában, és a Biblia buzgó biflázása mellett még volt érkezése olyan profán dolgokra is odafigyelni, mint alattvalói sorsa. „Nem mintha a nemzeti romantika elsiklanék afelett, hogy mi volt az ár, amennyiért és amiért a fehér lovat áldozó mongoloid, sátras újtelepesekből ’Mária Országa’ lett, de ezt a vércsapolást is a hittérítők szemüvegén keresztül nézi, s oly dzsihádnak tekinti, amelyben Szent Hitünk harcosa mentül véreskezűbb, antul glóriásabb”, írja Határ Győző (2), akinek a számvetése szerint István királyunk „Krisztus király” nevében kiirtotta népének egynegyedét, „s hogy ez a roppant vércsapolás már meg ’életfeltételünk’ lett volna Európában és államiságunkért az a súlyos ár, amivel megváltottuk Európába a belépőjegyet? Dajkamese, a 19. század aulikus, hit- és császárhű, délibábos történetírásának fennkölt szépelgése - újraírások visszavetítése” (3). Londonban élő Kossuth-díjas filozófus-írónk azonban azt tartja a legszomorúbbnak, hogy „abból a példátlan népirtásból (ha ószövetségi, undorító előképeitől eltekintünk), amelyre - botorságunkban - mi magyarok még büszkék is vagyunk, aláhamisított keresztény ürügyeinkkel, történelemlátásunk falsul visszavetített perspektívájában adatott élnünk századokon át s attól nehezen szabadulunk” (4). Hát igen. Mond valamit…
Nem úgy, mint Tőkéczki László, a Határ Győző által fentebb kárhoztatott történetírás mintapéldánya, aki a tőle megszokott pongyola hablatyolással az ünnep kapcsán arról próbálta győzködni a Magyar Nemzet jobb sorsra érdemes olvasóit (5), hogy Európa egyenlő a kereszténységgel, mert ami előtte volt, az nem volt több egy földrajzi keretnél, amelynek a kereszténység adott úgymond tartalmat. Tőkéczki tehát nem vesz tudomást a görög, a római, a kelta, a szkíta régmúlt vívmányairól, és nagyvonalúan átsiklik ama tény fölött is, hogy ezt a Közel-Keletről importált valláshiedelmet előbb furfanggal, majd brutális erőszakkal telepítették meg több évezredes nyelvi, kulturális, vallási és etnikai egységet tanúsító földrészünkön, gyökerestől tépve ki népi kultuszait, elhomályosítva mitológiáját, denaturálva és pervertálva lelkiségét. Nehezményezi viszont, hogy Európát ma sokan üzletnek tekintik, merthogy szerinte „István királynak s elődeinknek nem üzlet volt Krisztus hite”, majd hogy komolynak tűnjön, zárójelben megjegyzi: „még ha sokaknak kényszert is jelentett az elején”. (És menet közben?) Mindebből arra következtet, hogy eleink nem Európához csatlakoztak, hanem „tagjai lettek a keresztény világnak”, miután korábban már leszögezte, hogy „Európa Jézus Krisztus hitén épült fel”. (És ezzel a logikával manapság egyetemen lehet tanítani.) De ez még nem minden. Az alábbi nyelvi és gondolati „leleménye” magáért beszél: „Nehéz lehet ma sokaknak a kereszténységben látni Európát, de le kell nyelni, ha egy évezredes emlékünnep kapcsán kezdünk el manipulálni.” (Magáért beszél, de mond is valamit?)
Tőkéczkinél kétségtelenül szabatosabban hozsannázta körbe a „mintakirályt” Révész Sándor (6), előre bocsátva, hogy „személyiségéről szinte semmit nem tudunk”. (A tetteiről vagy legalábbis azok következményeiről annál többet, lásd fentebb Határ Győző közlését). Révész természetesen azt hangsúlyozza az istváni hagiográfiából, ami szerinte a legpozitívabb és a ma szempontjából leginkább aktualizálható momentum, ti. hogy „István államának nem volt nemzeti, etnikai karaktere. Ő nem magyar államot épített a keresztény Európához igazodva, hanem katolikus királyságot a helyi viszonyokhoz igazodva. Népének nem a magyarságot tekintette, hanem a szentegyház - bármilyen származású - újdonsült népét, melyet Isten az ő kormányzata alá rendelt, általa emelt ki a pogányság sötétségéből” (sic!). Ha jól értjük, ezek szerint tehát államalapító királyunk nem magyar államot épített és nem a magyarságot tekintette népének. Úgy látszik azonban Révésznek semmi sem szent, és még tovább vándlizik a blaszfémia útján, midőn kijelenti, hogy „István korában egy etnikai csoport sajátos értékei és érdekei csak a pogányság szellemi körében uralkodhattak az egyetemes értékek fölött, a keresztények körében nem. Minden keresztény elsősorban keresztény volt, s csak azután bármi más.” Ebből viszont az következik, hogy az igazi magyarok István korában (is) azok voltak, akik nem vették fel a keresztséget, és nem hagyták, hogy „Magyarország történetének legsikeresebb politikusa” (Révész dixit) őket is beterelje az anyaszentegyházba, mint birkákat az akolba. Ezek a keményfejűek inkább kockáztatták a Határ Győző által felvázolt „végső megoldást”, amelyről Révész szégyenlősen szót sem ejt, mindössze annyit jegyez meg, hogy „megverték azt, aki vasárnap hiányzott a templomból”, holott Magyar Mythologiájában még egy Ipolyi Arnold sem rejtette véka alá, hogy „a pogány vallásnak a kereszténység általi háttérbe tolultával annak minden emléke, művei, képzetei az ördög művének tartattak”, és ennek megfelelő elbánásban részesültek.
Ha ezek után valaki pillanatnyi felindulásában Révész felmenőit kezdené emlegetni, és blöffről vagy provokációról beszélne, az vegye tudomásul, hogy Kenessey Csaba, akit pedig egy világ választ el tőle, adott esetben vele azonos következtetésekre jutott (7), mégpedig az István által Imre fiának szánt (apokrif?) Intelmek alapján, amelyeknek a szerzője – tételezzük fel, hogy maga István – „elébe helyezi a nemzet testétől elszakadt, univerzális eszméktől félrevezetett keresztényt a magyarnak, s szabad teret enged az idegenek uraskodásának”. Kenessey Csaba szerint ennek legegyszerűbb módja az ősmagyar pogány vallás minden emlékének kifigurázása és kiirtása volt, amely vállalkozás egyébként minden várakozást felülmúlóan eredményesnek bizonyult. Ősvallásunkat ugyanis, mint azt Kolozsvári Grandpierre Endre írja, „derék judeokrisztián inkvizítoraink olyan tökéletesen elpusztították, hogy egy csipetkéje nem sok, annyi sem maradt, egy fordikáját (porcikáját) sem hagyták meg. Az írmagját is kiirtották, Tabula rasát teremtettek” (8). Kenessey Csaba az ominózus „atyai intelmek” szövegelemzése alapján megállapítja, hogy „a tizenegy bekezdésből négy teljes egészében az egyház és a papok ügyeivel foglalkozik, s a megmaradtakat is ez a légkör hatja át. A szerző a szövegbe minduntalan bibliai idézeteket told be, más helyeken pedig utalásokkal hívja fel a figyelmet, főleg a héber Bibliában leírtakra. Hivatkozik Ádámra, Mózesre, Dávidra, Salamonra, Rechabeámra, Saul rabbira, Péterre, Szent Atanázra, a Zsoltárokra, a Példabeszédekre, a Bölcsesség könyvére, az Evangéliumokra. (…) Mindenre kiterjed a figyelme, egyedül csak a magyarokra nem. Ez a szó: magyar, egyetlenegyszer sem fordul elő az Intelmekben.”
Kétségkívül elgondolkodtató, sőt mi több, egyenesen sokkoló észrevétel, hogy a legnagyobbnak kikiáltott magyar király a fiának és örökösének szánt példabeszédében mindenről szól – legfőképpen is a katolikus hit megőrzéséről, az egyházi rend becsben tartásáról, a főpapoknak kijáró tiszteletről, az idegenek befogadásáról és gyámolításáról, az imádság megtartásáról, a kegyességről és irgalmasságról, valamint más kardinális keresztényi értékekről –, a saját véreit kivéve, holott úgymond az ő nevükben és az ő javukra uralkodott. Lehet, hogy a magyar néppel és pogány hagyományaival szembeni gőgös negligenciát vette rossz néven Istvántól Koppány is, amikor az ősi törvény alapján bejelentette igényét a trónra?
Az ugyanebben a témában – megjelenési helyéhez híven –igazi ószövetségi szellemben megszólaló Eőry Zsolt szerint Istvánt „Géza fejedelem halála után fejedelemmé választották, de azonnal meg kellett küzdenie a trónra igényt tartó somogyi Koppány lázadásával, amely pogány reakcióvá nőtte ki magát. István serege legyőzte a Veszprémet ostromló Koppányt, és ezzel egy csapásra elhárította a pogány visszaesés (sic!) és a német beavatkozás lehetőségét. Koppány birtokaiból ellátta a Géza idejében épülni készülő Szent Márton-hegyi (pannonhalmi) monostort…” (9). Ebből mindenesetre a tipikus keresztényi szemfényvesztés ellenére is megtudhatjuk, hogy az említett katolikus műintézet is részesült Koppány elrabolt javaiból – nyilván ad maiorem Dei gloriam.
A szocialista pártnacsalnyik, az „(ön)reformált” exmarxista publicista, a posztkommunista skribler és az ótestamentumi ihletésű kompilátor alkotta ökumenikus kvartett Koppány- és pogányellenes ámokfutását természetesen egy katolikus főpap látta el áldással, Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök személyében, aki a Magyar Nemzet-es (Úr) Jezsó Ákos alkalomhoz illő „alá(zatos)kérdezésére”, hogy tudniillik „a mai magyarság Koppány vagy István népe?”, a következő választ bírta kiböffenteni magából: „Azt hiszem, hogy mindannyiunkban van Istvánból is és Koppányból is valami. A dolgunk pedig az, hogy egyre inkább Istvánná váljunk, és egyre kevésbé legyünk Koppányok. Vagyis egyre inkább építsünk, másokért éljünk, és gazdagítsunk hazánkat” (10). Ezzel tehát a szelíd lelkületű egyházfi nem állított sem többet, sem kevesebbet, mint hogy a Jahve nevű idegen istent szolgáló német hadak által legyőzött, majd tisztán keresztényi könyörületből meggyilkolt és felnégyelt Koppány vezér rombolt, önmagáért élt és szegényebbé tette a hazát. (Audacter calumniare, semper aliquid haeret.)
Nyilván Szabó Dezső is alapvető tévedésben leledzik, amikor azt írja, hogy „a magyarságnak, mint fajnak nagy történelmi szimbóluma nem a germán asszony férjének, Szent Istvánnak a jobbja: tragikusan örökké vérző szimbóluma a négyfelé hasított Koppány” (Panasz), miként akkor is, amikor Bors vezérrel, „az utolsó magyarral” lesújtó ítéletet mondat a vallásváltásról, ekképpen: „A kisistenek elriadtak az új isten harcosaitól, a nagy, nyilas Úristen pedig hátat fordított a megpuhult magyaroknak. Az István úr szíve most már örömmel töltözhetik: idegené az ország. Idegen jöttment kapar a magyar zsebben, idegen isten feszeng a magyar szívben” (11). Vagy inkább arról van szó, hogy nagyon is tisztában volt a megtérés őszinteségével és önkéntességével, valamint azzal is, hogy István „idegen katonákat hívott az országba, azzal a nem titkolt céllal, hogy a királyi hadsereget és ezzel együtt saját politikai hatalmát megerősítse” (12) – mindenekelőtt saját renitenskedő népe ellenében? Köztudott ugyanis, hogy „amikor megházasodik, a bajor hercegnő kíséretében már ’tízezer páncélos német vitéz’ jön az országba, hogy (…) megvédelmezze saját népének haragjától, ugyanakkor gondoskodjon arról is, nehogy meggondolja magát és visszatérjen a régi útra” (13).
Interjúnak álcázott homíliájában Spányi püspök a szekularizált világ ellensúlyozása érdekében az erkölcsi, lelki és szellemi megújulás szükségességét hangsúlyozta, a baloldali pártvezéreknél tapasztalható ateista világképet ostorozta, a szekták elszaporodását a baloldali pártokra jellemző pluralista mentalitás (sic!) számlájára írta, és azt is nehezményezte, hogy a jelenlegi koalíció „nem egy alapvető igazságot tart valóságosnak, hanem többféle emberi magatartást és erkölcsi rendet képzel el”, pedig szerinte „mégis csak egyféle dolog az, ami hosszú távon az emberi természetnek megfelelő ”. (Nesze neked pluralizmus és szabadgondolkodás!) Eme mélyenszántó bölcsességek megfogalmazása közben ő egyházi méltósága – ismét csak Szabó Dezsőt idézve –„alig látszott ki ájtatossága mély kútjából”.

Történelemhamisítás - szenteltvízzel leöntve

Akárcsak isten szolgálatában kollégája, dr. teol. Márfi Gyula veszprémi érsek, aki Bognár Józseffel polemizálva ex cathedra kijelentette, hogy „…az sem felel meg a történelmi igazságnak, hogy a magyarság keresztény hitre térítése tűzzel-vassal történt”, hiszen őseink „voltak annyira intelligensek (sic!), hogy (…) a magasabb rendű (resic!) hitet és erkölcsöt erőszak nélkül is elfogadták” (14). Túl azon, hogy a saulizmus szellemi inváziójának magyarországi kollaboránsaként jeleskedő főpap szavainak a Bárándy-féle „szájkosártörvény” szerint büntetőjogi következményei lehettek volna, ha az SZDSZ jóvoltából nem kerül ki a jogszabály szövegéből a felsőbbrendűség deklarálásának szankcionálása, a nála valamivel meggyőzőbb intellektuális kapacitást felmutató Nietzsche szerint „egy olyan politeizmushoz, mint a görögöké, sok szellem kell; takarékosabban bánunk persze a szellemmel, ha csak egy istenünk van” (15). Ennyit a zsidókereszténység „intelligenciájáról” és „magasabbrendűségéről”.
Maga a tényalap tekintetében pedig a katolikus egyház által évszázadokon át professzionális módon és ipari szinten gyakorolt (vö. írásbeliség monopolizálása) történelemhamisítás iskolapéldája érhető tetten ez alkalommal is. Érthető persze, hogy manapság, a „politikai korrektség” uralma idején igencsak zsenánt a klérus számára, ha múltbéli bűneivel kénytelen szembesülni. Így aztán azt, amivel néhány évtizede még erényként büszkélkedett, immáron diszkréten elhallgatja vagy az emberi feledékenységben bízva erkölcsprédikációkkal fedi el a lényeget, és jámbor zsolozsmázással borítja lila ködbe a tényeket. Sajnálatos történelmi amnéziaként „a zsidókereszténység ’jóvátehetetlen’ szerencsétlenségét jórészt már jóvátette az idő kegyes-felejtő, minden-gyógyító nosztruma, kimosta bűneiből, népirtásainak, intézményes tömegbűntényeinek elmossa emlékét, ilyesmit emlegetni hol ’politikailag inkorrekt’, hol ’rossz ízlésre vall’ ” (16).
Dr. teol. Márfi történelmi revíziós kísérletének adekvát cáfolatához mindazonáltal elég csak néhány évtizeddel visszamenni az időben, egészen pontosan István király halálának 900. évfordulójáig, amikor is az MTA felkérésére Serédi Jusztinián bíboros által szerkesztett emlékkönyvben Hóman Bálint a „szent” királynak szánt panegiriszében minden különösebb lelki komplexus nélkül a „pogányok irtójaként” (sic!) méltatja Istvánt (17), és egy magafajta szaktekintély bizonyára tudta is, hogy miről beszél - dr. teol. Márfival ellentétben.
Akár tetszik ugyanis Jahve jámbor helytartóinak, akár nem, mégis tény, hogy az európai népekhez hasonlóan őseink sem hajtották fejüket önszántukból a zsidókereszténység jármába. Géza fejedelem pusztán konjunkturális-politikai okokból erőltetett megtérítési kísérlete ellenére szívósan ragaszkodtak ősi pogány hitvilágukhoz, és ezt vélhetően Géza sem igazán nehezményezte, hiszen ő maga is mindvégig megtartotta régi hitét, legfeljebb a tolerancia korabeli bajnokaként hajlandó volt az új, a keresztény istennek is áldozni, hiszen elég nagy úrnak tartotta önmagát ahhoz, hogy ezt megtehesse. Fia trónra kerülésével azonban gyökeresen megváltozott a helyzet, és az addigi szelid rábeszélést a nyers erőszak váltotta fel. „A módszerek gyakran brutális kíméletlenségét nemcsak István vallási törvényei jelzik, hanem olyan kortársi feljegyzések is, mint az itt működő térítőpap, Querfurti Brúnó levele 1009-ből. Ebben arról számolt be a német-római császárnak, hogy a térítés elősegítése érdekében a katolicizmust elutasító magyarok közül ’a mieink némelyeket megvakítottak’ ” (18). Egyébként az „igaz” hitre térítés nem éppen (vagy nagyon is?) keresztényi módszereiből a korabeli egyházi feljegyzések sem igen csináltak titkot, ahogyan azt a szerzetesek által írt ún. Kis Legenda is tanúsítja: „… midőn a magyaroknak barbár nemzete a hitetlenségben már régóta tévelygett, s a pogányok szokása szerint hiú és szentségtörő babonákat követett, úgy tetszett az Üdvözítő irgalmának, hogy bűneiknek véget vessen, s ha az ördögi csalatás eloszlik, a nemzetnek legalább a maradéka (sic!) üdvözüljön…”. Az, hogy milyen sors jutott a „nem maradéknak”, az eddigiek és a továbbiak alapján könnyedén elképzelhető.
Ám ha már lúd, akkor legyen kövér, gondolja dr. teol. Márfi, és azzal a meghökkentő állítással hozakodik elő, hogy „a pogánylázadások (Koppány, Gyula, Ajtony, Vata lázadásai) inkább politikai-törzsi csatározások voltak, mintsem igazi vallásháborúk”. A történelem általa történő reinterpretálása nyomán nyilván az is kiderül majd, hogy a keresztes hadjáratok voltaképpen a korabeli iszlám terrorizmus semlegesítése végett fegyveres kísérettel biztosított, szervezett turista utak voltak a Szent Sír megtekintésére; Kolumbusz Kristófot maguk az indiánok hívták be Amerikába önként és dalolva, mert már hőn áhítoztak az „Örömhírre”; a harmincéves háború pedig csupán a keresztényellenes áltörténészek gyalázatos kitalációja az anyaszentegyház evangelizációs törekvéseinek lejáratására. (Éljen a keresztény „tudomány”!)
Jellemző egyébként, hogy az egyházi reakció még a fikció szintjén sem engedi meg István nemzeti szellemű rehabilitálását. Emlékezetes az a negatív (egy tiltakozó püspöki körlevél – utólag megcáfolt – kibocsátásának a lehetőségét is magába foglaló) visszhang, amely a millennium évében Pozsgai Zsolt Boldog Asztrik küldetése c. színművét fogadta a katolikus klérus részéről. Mayer Mihály pécsi megyés püspök szerint az író meghamisította a történelmet, amikor azt írja, hogy István halála előtt megbánta életművét, az ország keresztény hitre térítését, és a pogány Vazul fiára kívánta hagyni a trónt. (Jellemző módon a bemutató ellen leginkább éppen az a párt ágált, amely önmagát „se nem jobb, se nem bal, keresztény és (?) magyarként” definiálta…) Ugyanakkor Mayer úr a 2002. augusztus 20-i prédikációjában azt is államunk és kormányunk tudomására hozta, hogy nem tekinthetik a „keresztény vallást is csak egy ideológiának” a sok közül, éppen ezért a katolikus egyházat „erkölcsi normaadóként” kell támogatniuk.

Politeizmus kontra monoteizmus

Most pedig, a keresztény hit és erkölcs
„magasabbrendűségéről” papoló márfik és a pogányság „sötétségét” ostorozó révészek ellenében jöjjön néhány momentum a két antagonisztikus hitvilág, a politeizmus (pogányság) és a monoteizmus (judaizmus, kereszténység, iszlám) összevetéséhez. Mindenekelőtt lássuk, hogy kik azok a személyek, akiknek az „élő Istenét” dr. teol. Márfi
„magasabbrendűnek” tartja a pogányság „halott bálványisteneihez” képest, és akiket irományában név szerint is megemlít. Ábrahámról, Izsákról, Jákobról és Jézus Krisztusról van szó.
Ábrahám, mint az köztudott, a sémi néptörzs ősatyja, aki „egy napon elhiteti önmagával, istene azt kívánja, áldozza fel egyetlen fiát; s azon nyomban nekilát, hogy valóra váltsa iszonyatos álmát. A jámbor pátriárka nem érti meg, hogy ilyen gondolatot csak agyrém sugallhat, nem pedig egy jótékonysággal és jósággal eltelt isten” (19). Végül egy angyal az, aki „édesapja” karmaiból kimenti Izsákot, később ennek köszönhetően lehetett belőle a zsidóság ősatyja. (Elképzelni is rossz, hogy micsoda veszteség érte volna az emberiséget, ha a mentőangyal késve érkezik…)
Izsák „erényeiről” meglehetősen szűkszavúan tudósít a Szentírás, jószerivel csak annyit tudunk meg róla, hogy „apja fia”, és híven a családi hagyományhoz, ő is előszeretettel adja ki hitvesét a nővérének, ha a helyzet úgy kívánja. Fiai közül Jákob (vagyis „az, aki kitúr”) a nevéhez méltóan egy tál főzelékért veszi meg éhező fivérétől az elsőszülöttségi jogot, majd anyja segítségével vak apját is átveri, saját fivérének, Ézsaunak adva ki magát. „Jákob maradása a sok pogány nép között olyan lesz, mint az erdei oroszlán az erdei vadak között; mint az oroszlánkölyök a juhoknak nyája között, amely ha betör, tipor és tép, és nincs aki tőle megszabadítson”, hangzik későbbi ténykedésének rezüméje a lehető leghitelesebb forrásból (vö. Mikeás könyve 5, 8). És lőn…
Ami pedig a keresztények Jézus urát illeti, ő egyértelműen azt parancsolta tanítványainak, hogy „a pogányokhoz vivő utakra ne térjetek rá (…), forduljatok inkább Izrael házának elveszett juhaihoz" (Máté 10, 6-7), azt is kijelentvén, hogy „küldetésem csak (!) Izrael házának elveszett juhaihoz szól" (Máté 15, 24). E nemes lélek ugyanakkor azt is kiköti, hogy kik lehetnek a hívei, éspedig imigyen: „Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom" (Lukács 14, 26), mert „ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával” (Máté 10, 34-36). És hogy véletlenül se legyen senkinek sem kételye küldetése felől, még hozzáteszi, hogy eljövetele után „az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége” (Máté 10, 37), a családján kívül pedig mindazok, akik másként gondolkodnak, mint ő, hiszen „aki nincs velem, ellenem van…” (Máté 12, 30). Ezzel Jézus kimondta azt a mondatot is, amely később valamennyi totalitarizmus vezényszavává válik (20).
A „könyvek könyvéről”, az „egyetemes emberszeretet felülmúlhatatlan himnuszáról”, a keresztények szentírásáról ugyanis tudni kell - amit a lelkészek tudnak is -, hogy az ölni szó több mint ezerszer fordul elő benne, ráadásul az esetek többségében a gyilkosok még kérkednek is tettükkel, és istenük dicsőségére írják azt. „Csak egy részeg haramia írhatott ilyesmit, és csak egy részeg bolond hiheti el”, vélekedik róla Lord Brolingbroke angol miniszterelnök, hozzátéve: „Vétek volna isten és az emberek ellen komolyan tárgyalni ezt a szánalmas mese kotyvalékot, amelyben egyetlen szó sem akad, amely ne volna nevetség vagy rémség netovábbja”. Így azután érthető, hogy István király a keresztség felvételét követően „a Vatikánban uralkodó ’keresztény erkölcsök’ példáján nekibuzdulva először is közvetlen rokonságát, saját családját irtotta ki vadállati kegyetlenséggel a római mintára. Keresztényi kegyelettel megvakíttatta, forró ólmot öntetett füleikbe vagy családtagjaikkal együtt élve eltemettette, felnégyeltette rokonságát… Csanáddal vívott harcának győzelme után ’csak’ 40.000 magyart hányatott kardélre német segítséggel e jámbor keresztény uralkodónk” (21).
Mint ahogy az sem lehet meglepő, hogy a szellem kiválóságai közül sokan az európai kontinens fokozatos és folyamatos szellemi leépülését a zsidókeresztény monoteizmus felvételével társítják, amelynek hatását Carl Sagan egyenesen egy agyműtétéhez hasonlította. Nietzsche előbbi – az egyistenhit és a sokistenhit közötti alapvető szellemi különbséget megállapító – aforizmájára visszautalva: a kereszténység talán legnagyobb bűne éppen az volt, hogy csaknem egy évezredre hibernálta a hagyományos európai tudományos szellemiséget, amelynek kialakulásában éppen a politeizmus mint mentális struktúra játszott döntő szerepet. A kultuszok és hiedelmek ókori „szabad versenye” ugyanis megakadályozta egyetlen világkép dominanciáját, amely elnyomta volna a szellem szárnyalását, vagyis mindenfajta tudományos tevékenység sine qua nonját. Ezzel szemben „a kereszténység nem egyszerűen a kultuszok szabadságát követelte: valamennyi olyan kultusz, amely tolerálta a többit, tökéletesen érezte magát a birodalomban; ami helyzetbe hozta a kereszténységet és előbb a judaizmust, az intoleranciájuk, kirekesztő szellemiségük volt. Teljes volt ugyanis a gondolkodás szabadsága. Nerótól Constantinusig egyetlen gondolkodót, egyetlen tudóst sem zaklattak a kutatásaikban” (22). Az antik társadalom gondolkodásbeli nyitottsága és kulturális polifóniája magyarázza a „görög csodát” is, szemben a kinyilatkoztatott vallások monizmusával, amely a megismerés akaratát halálos bűnné változtatta (ld. Ádám megkísértése a tudás almája által). A „hinned kell és nem vizsgálódnod!” keresztény parancsa, és az ezt közvetítő totális szellemi indoktrináció - amely hosszú időre kiirtotta az európai pszichéből a szabadgondolkodásnak még a csíráját is - mondatta azt Nietzschével, hogy „a ’hit’ mint imperatívusz a tudomány elleni veto - a gyakorlatban pedig mindenáron való hazugság” (23), mert hiszen „a hit azt jelenti, hogy nem akarjuk tudni, mi az igaz”. Ne bérelj házat olyan negyedben, ahol a kisemberek tudatlanok és hívők! – hangzott az ősi perzsa bölcsesség, és az ókori Rómában szállóigévé vált Horatius gondolata, hogy tudniillik Credat judaeus Apella…(vagyis Higgye el a zsidó Apella, én ugyan nem!). <!--pagebreak-->
Tagadhatatlan, hogy éppen a Biblia monista és orientalista interpretációja miatt hanyatlott le az európai tudomány a Római Birodalom bukása és a reneszánsz közötti ezer évben, amely időszak alatt kevesebbet fejlődött, mint egyedül Periklész évszázadában. „A misztériumok hiába mondanak ellent tudományos bizonyítékainknak, a keresztény filozófusok változatlanul tisztelni fogják őket, mert tisztában vannak azzal, hogy az ész mással foglalkozik, mint a vallás”, írja Voltaire (24), miközben Határ Győző szerint „a hit per definitionem hitvallás, azaz vallásos hit - úgy, amint a hit fogalmát közel-kelet örökségünk, a zsidókeresztény vallás meghatározza és konkrétumával kitölti; úgy is mondhatnánk, hogy a hit önmagában hisz, intellektusunk kikapcsolásával” (25), éppen ezért van az, hogy „hitnek ellentmondani nem lehet. Hitet észokokkal bizonyítani - megtámadni nem lehet” (26).
Hogy egyes emberek szellemiségét milyen elképesztő módon kondicionálja a hit, talán La Bruyere fogalmazza meg a leglesújtóbban, midőn kijelenti: „Érzem, hogy van isten és nem érzem, hogy nincs; ez elég nekem”. Ebben a sajátos emberi szükségletként jelentkező „hinni akarásban” keresendő annak a titka is, hogy hittételeik folyamatos devalválódása, a tudománnyal szembeni sorozatos csatavesztéseik és az erre reagáló állandó „aggiornamentók” ellenére az egyházak lényegében még ma is képesek kitermelni eltartó közegüket. Carl Sagan szerint „az a tény, hogy az egyházak ilyen felháborítóan tisztességtelenek, ennyire semmibe veszik híveik értelmi képességeit, és mégis virágoznak, nem éppen a hívek racionális gondolkodásmódjáról tanúskodik. Sokkal inkább azt jelzi, hogy a vallásos érzület mélyén valami olyan meggyőződés található, ami figyelemre méltóan ellenáll bárminemű racionális vizsgálódásnak”.

Keresztes háború az ész ellen, avagy Jézus mint a balgaság apologétája
 
Más kérdés, hogy amíg csak lehetősége volt rá, az egyház irtóháborút folytatott minden gondolatforma ellen, amely ellentmondott a bibliai meseszövésnek és fenyegette világi hatalmát – elég csak Kopernikuszra, Galileo Galileire és Giordano Brunóra emlékeznünk. „A tudomány keresi az igazságot, mert nem érzi magát annak birtokában. Az egyház birtokolja (kiemelés eredetiben) az igazságot, ezért azt nem is keresi”, írja Jung (27). Az egyház ugyanúgy félt a szellem világosságától, mint az ördög a tömjénfüsttől, és a de omnibus dubitandum arisztotelészi gyakorlata („a hitetlenkedés a bölcsesség forrása”) helyett a credo quia absurdum tertullianusi elméletét („a bölcsesség az eretnekség szülőanyja”) tette magáévá, híven a Bibliához, amely bővelkedik a megismerés, a tudás és az ész elleni invektívákban. „Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket”, mondta például már Saul is a korinthusbeliek „épülésére”, azt is hozzáfűzve, hogy „a világ bölcsessége hitványság, ám jó a balgaság”. Ugyanakkor egyértelművé tette, hogy „a zsidók jelt kívánnak, a görögök bölcsességet keresnek, mi pedig prédikáljuk a Krisztust”, és - nyilván saját személyes tapasztalatai alapján - abból sem csinált titkot, hogy a keresztények között „nem sok az emberi bölcs, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő, de isten azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, … ami a világ szemében gyönge, … ami a világ előtt közönséges és megvetett”. Ha már ilyen az „alapanyag”, alkalmazkodjunk hozzá mi is, gondolhatta vérbeli pragmatistaként a krisztuskövetés piacosításának topmenedzsere, és e tekintetben egy követ fújtak vele a „legbölcsebb” egyházatyák is.
„A nép számára megváltás, hogy képtelen vizsgálni a dolgokat” (Nazianszi Gergely). „Nem a megértés képessége, hanem a hit egyszerűsége nyújt a tömegek számára biztonságot” (Augustinus). „Nem vetem el azt, amit nem értek; éppen ellenkezőleg, minél kevésbé értem, annál jobban csodálom” (Alexandriai Dénes). „Ne foglalkozzatok a tudományos kutatással, mert ezáltal a pogányokra és az elkárhozottakra hasonlítanátok. Senkinek sem jut eszébe fáklyát gyújtani, hogy lássa a Napot és a csillagok fénylő világosságát. Így annak, aki istent próbálja meglátni, és a szentjeit, nincs szüksége idegen fényre, hogy a valódi világosságot élvezze” (Szent Damján). Nyomukban a vallásbizniszben utazók közül a legtöbben hasonló averziót tápláltak az ész iránt – ha azt véletlenül más próbálta használni. „Minden vallás jó, de legjobb a legostobább”, proklamálta VI. Sándor pápa a hivatalos egyházi álláspontot. „A hit legnagyobb ellensége az ész”, visszhangozta Luther, aki az értelmet nemes egyszerűséggel csak „Hurerei”-nak (kurválkodásnak) nevezte, amely úgymond tisztátalansága miatt alkalmatlan az istenség felfogására, elismerve persze azt is, hogy maga isten sem lehet meg bölcs emberek nélkül, noha „isten még kevésbé lehet meg ostoba emberek nélkül - ezt viszont nem mondotta a derék Luther!”, replikázott Nietzsche (28). Nagy Frigyes a keresztény tanítást „olyan mesének” tartotta, „amelyet kora és az ostoba emberek hiszékenysége kanonizált”.
Már Jézus kortársainak, jelesül (a II. században élt, de lényegében „kortársnak” tekinthető) Celsusnak is feltűnt, hogy a kereszténység „csupán az együgyű és tanulatlan emberek között jutott uralomra, mert maga is együgyű és minden tudományos jelleget nélkülöz” (Igaz Szó I. 27). És hogy mire alapozta meglátását a pogány filozófus? Bizonyára az olyasféle őskeresztény előírásokra, hogy "’Ne jöjjön hozzánk egyetlen művelt, egyetlen bölcs, egyetlen értelmes ember sem: mindezek nálunk rossznak számítanak. De ha valaki tudatlan, ha valaki esztelen, ha valaki műveletlen, ha valaki kiskorú: ám jöjjön bátran.’ Mivel már eleve csak az ilyen embereket tartják istenükhöz méltónak, nyilvánvaló, hogy csakis az egyszerű, nemtelen és érzéketlen emberek, a rabszolgák (andrapoda), nők és gyermekek körében akarnak hitet ébreszteni, és csak itt képesek" (III. 44). Celsus éppen ezért vélekedik úgy, hogy „a bölcsek elfordulnak a keresztények tanaitól; ’bölcsességük (sophia) miatt tévelyegnek, az téríti el őket’ - mondják ők. Érveik nevetségesek, egyetlen értelmes embert sem győznek meg, éppen ezért fordul tanítójuk az ostobákhoz. A kereszténység tanítói éppen úgy tesznek, mint a kuruzsló, aki gyógyulással kecsegteti a beteget, de lebeszéli őt arról, hogy hozzáértő orvosokhoz forduljon, mert fél, hogy ezek leleplezhetik a tudatlanságát. Ők az éretlenekhez és a parlagiakhoz (agroikoi) folyamodnak, s ezeket mondják nekik: ’Kerüljétek az orvosokat!’ és: ’Ügyeljetek, nehogy a tudás ejtsen rabul bárkit is közületek!’ és: ’A tudás - rossz!’ és ’A megismerés (gnózisz) elfordítja az embereket a lélek épségétől!’ és: ’A bölcsesség tönkretesz!’… A kereszténység tanítói éppen úgy tesznek, mint az, aki részegen megjelenik a részegek között, és gyalázni kezdi a józanokat, hogy részegek" (III. 72-76).
Maga Jézus sem tagadja az ostobák iránti vonzalmát, éppen ellenkezőleg: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek (vagyis bibliai kommentár szerint a „gyermekded lelkületűeknek”) kinyilatkoztattad” (Máté 11, 25). Az ősi hitvilág és a görög műveltség apostolaként Julianus császár, más korabeli értelmiségiekhez hasonlóan, a "hellén" (jelentése itt „görögös műveltségű”) szót használta a régi istenekben hívők és a görög filozófiához fordulók megjelölésére, és ebbéli felfogását Szent Jeromos is osztotta a másik oldalról, aki szerint a kereszténység felvétele egyet jelentett a klasszikus műveltségtől és a pogány örökségtől való teljes elszakadással. Porphüriosz, a neves III. századi újplatonikus bölcselő axiomatikus megfogalmazása szerint „a pogányok számára az igazi vallás a filozófia, míg a keresztények számára az igazi filozófia a vallás”. Még a „nagy” Augustinust sem igen érdekelte más, csak isten és a lélek, és még dicsekszik is vele: „Deum et animam scire curio. – Nihil ne plus? – Nihil omnio” (Sol., I, 2), mint ahogy afelől sem hagy kétséget, hogy a magafajta mentális eunuchok szerint a hit megelőzi az értelmet: „Si non potes intelligere, crede ut intelligas; praecedit fides, sequitur intellectus”. Csoda-e, ha ilyesféle vélekedések miatt a kortárs pogány bölcselők Chrestos (Krisztus) követőit „achresztoszoknak” (haszontalan, semmirekellő, mihaszna) tartották?
A történelem furcsa fintora, hogy fénykorukban még a muzulmánok is joggal élcelődhettek a keresztények rovására. „Nem kell sohasem csodálkozni az emberi nem babonaságán. A legnépesebb és legcivilizáltabb népek sem kivételek. Nézzétek a keresztényeket: (…) kimagasló tudósaik és ritka éleslátású uralkodóik vannak. Ez azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy azt higgyék: van egy egység, amely háromnak felel meg és három személy csupán egyet alkot; hogy egyikük az apa, a második a fiú és a harmadik a szellem; hogy az apa a fiú és nem a fiú; hogy egy ember isten és nem isten; hogy a Messiás minden tekintetben isten és mégsem ugyanaz, mint isten; hogy az, aki öröktől fogva létezik, teremtve van”, poénkodik például a hispán-arab Ibn Hazam a XI. században. Kortársa, a költő Abu l’Ala még nála is kategorikusabb: „Az emberek két osztályt alkotnak: egyeseknek eszük van hit nélkül, másoknak hitük ész nélkül”. Maga Averroes is hasonlóan vélekedik: „Ha egy tudatlan ember kérdi, hol az isten, azt kell válaszolni: az égben. Ha egy művel ember kérdi, a megfelelő válasz az, hogy mindenütt a világban. A filozófus kérdésére a válasz csak az lehet, hogy sehol.” Ugyancsak ő a Három imposztor c. művében Krisztust Dzsingisz kán méretű hódítónak nevezte, akinek „szent tanai” nyomán a legtöbb vért ontották a történelemben.
Az évszázadokon át testet-lelket sanyargató teokratikus satu szorításának enyhültével, a reneszánsz idején, korának legbölcsebb férfiúja, Rotterdami Erasmus a „balgaság dicséretében” szólva megállapítja, hogy az államokat is a butaság hozza létre, mint ahogy belőle élnek (ki hinné?) az egyházak is: „…a teológusok viselkedése kételyt támaszt a teológia igazságával szemben, mintha az efféle tanulmánynak jellemző tulajdonsága az volna, hogy megfosztja az őszinteségtől és a józan észtől mindazokat, akik buzgón művelik”, írja, és miközben a teológusokról „büdöske-virágra” asszociál, az is feltűnik neki, hogy Jézus az Evangéliumban következetesen nyájnak nevezi híveit, márpedig a köztudomás (és Arisztotelész) szerint is a birka a legbutább állat. Ebben az összefüggésben Erasmus eszmefuttatása alapján igencsak elgondolkodtató, hogy a keresztények viszont magát a Megváltót is mindig „isten bárányának” nevezik (29). Nyilván ez indokolta, hogy az egyházatyák mást sem tettek, mint folyamatosan a tudásvágyat (libido sciendi) kárhoztatták, miként az érzéki vágyat (libido sentiendi) és a hatalomvágyat (libido dominandi) is, noha ez utóbbiaknak maguk sem igen tudtak és akartak ellenállni. Ahogy az antik világot és majdan a felvilágosodást jellemzi az aude sapere (a tudás merészsége), akként jellemzi a keresztény középkort az ama nescire (a nemtudás szeretete). Jellemző, hogy az egyik legbölcsebbnek tartott középkori keresztény bölcselő, Pascal azért tesz szemrehányást Descartes-nak, mert az úgymond túlságosan is elmélyítette a tudományos ismeretet, márpedig ezt a törekvést ő maga „nevetségesnek” és „ártalmasnak” ítéli, mint ahogyan szerinte az „egész filozófia” nem ér meg „egy órányi törődést” sem (30).

Fanatizmus a szemita szellemi offenzíva szolgálatában

Mindenesetre az is tény, hogy a kereszténység az intelligencia terén mutatott sikoltó hiányosságait fokozott térítői agresszivitással igyekezett kompenzálni – alapot adva Xavéri Ferenc későbbi irányelvéhez, miszerint a hittérítők puskák nélkül ritkán oly szerencsések, hogy sikert arassanak –, és e tekintetben is alapvető ellentétet mutatott a Római Birodalom gyakorlatával, amely meghódította ugyan a hatótávolságába került népeket, de nem nyúlt hagyományaikhoz, sőt a helyi istenek közül beemelte saját vallási panteonjába azokat, akik alkalmazkodni tudtak a birodalom nagyságához és eszmeiségéhez. A kereszténység viszont (akárcsak ikertestvére, az iszlám) minden helyi sajátosságot igyekezett legyalulni, nemcsak a népek fizikai, henem lelki-szellemi struktúráit is megváltoztatva. Ezért írhatja azt Sebeők János, hogy „a monoteizmus által megsemmisített örökséghez hasonló pogány világkép, ahol ma még fellelhető, etnográfusi disszertációk tárgyértékeként van tételezve” (31), és bizonyára ezért vélekedett úgy Gibbon is, hogy a keresztény késő ókor „a vallás és a barbárság” diadalát hozta, míg J.B.S. Haldane az időszámításunk előtti 3000 és az időszámításunk szerinti 1400 közötti időszak négy igazán fontos találmánya közé számította a (vallási) fanatizmust, amelynek „apaságát” a zsidókereszténységnek tulajdonította. „A keresztények a férfiasabb és józanabb tulajdonságok rovására dicsőítették a gyermeki és rabszolga-erényeket; zárt és kedélytelen ártatlanságuk mögött megsejtettem a szektás ember ádáz türelmetlenségét az élet és gondolkodás tőle idegen formáival szemben, a pimasz gőgöt, melynek alapján többre tartja magát embertársainál, s azt, hogy szándékosan szemellenzővel néz mindent”, adja Marguerite Yourcenar Hadrianus császár szájába e sajátságos keresztény fanatizmusról alkotott véleményét (32). Nietzsche a maga részéről a fanatizmus pszichés okaira ad magyarázatot: „A fanatizmus az egyetlen ’akaraterő’, amely a gyöngékben és bizonytalanokban is megszülethet; mivel tulajdonképpen az egész érzéki-értelmi rendszert hipnotizálja, egyetlen egy fogalmi és érzelmi szempont túltáplálása (hypertrophia), túltengése érdekében, amely most már uralkodó lesz - a keresztény ember ezt nevezi hitének” (33).
Talán nem lesz érdektelen, ha itt és most felelevenítjük eme fanatizmussal párosult szellemi regresszió (Határ Győző egyenesen „a történelemből való szervült és természetes kibutulásunkról” beszél) kezdeti stádiumait, egy-egy fátumszerű esemény és dátum tükrében.
A keresztény métely titkos földalatti csatornákon át ugyan már évszázadok óta beszivárgott a Római Birodalomba („In Tiberim defluxit Orontes”, panaszkodott Juvenalis, a kiapadhatatlan keleti fantázia Rómát elárasztó agyi gagyijaira célozva), és a privilegizált fogyasztórétegét jelentő kikötői söpredék és nagyvárosi lumpenproletariátus mellett – elsősorban is az asszonynép és a rabszolgák révén – elvétve még az arisztokrácia dekadens köreiben is hívekre talált, de a legalitás és ezzel együtt a dominancia kapuját mégis csak a klérus által „nagynak” titulált Constantinus császár, ez a „szegény, sötétben tapogatózó ember” (André Piganiol dixit) nyitotta meg számára, aki a római Milvius-hídnál Maxentius fölött aratott, 312. október 28-i győzelmét követően maga is felvette a keresztséget - legalábbis a keresztény legendárium szerint, amelyet azonban maga Isidorus Hispaniensis cáfol, aki elárulja, hogy a császárt majd csak halálos ágyán keresztelte meg egy Euzoiosz nevű ariánus pap (34). Bár megtérését az aulikus történetírás a csata végkimenetelét előrevetítő „isteni látomás” (in hoc signo vinces) megjelenéséhez köti, Jakob Burckhardt szerint a császár úgy döntött, mint „egy hipokrita, akit mindenekelőtt a politikai siker motivált, egy olyan géniusz, akit az önszeretet és az ambíció megfosztott minden belső nyugalomtól, aki számára (…) vallásnak vagy vallástalanságnak nem volt semmi értelme, aki csak vallás nélküli lehetett”. Akár így van, akár nem, a régi vallások híveinek üldözése már az ő uralkodása idején is jelentősen meghaladta a korábbi –az egyházi történetírók által majdan jelentősen felnagyított – keresztényüldözések intenzitását, noha paroxizmusát csak utódai, Constans, II. Constantius és legfőképpen Theodosius alatt éri el. „A 346-ban kibocsátott, majd a tíz évvel későbbi milánói ediktumokkal magnum crimennek bélyegezték a pogány templomok és a pogány istenek imádatát. Mindenkit halálra ítéltek, aki ősi áldozati szertartáson való részvételben vagy pogány bálványok imádatában bűnösnek találtatott” (35). 362. október 22-én a keresztények felgyújtják Apolló templomát Daphnéban. A régi római szellemiség, az ősidők mélyéről eredő pogány örökség megcsúfolásának gyászos műve azonban az egyház által – ennek ellenére vagy inkább éppen ezért – ugyancsak „nagynak” tartott és életében a „thesszalonikei mészárosként” aposztrofált Theodosius nevéhez fűződik, aki 392. november 8-án betilt minden pogány kultuszt, miután uralma idején „szisztematikus erőfeszítéseket tett a kormányzat a pogányság különböző formáinak elpusztítására és feloszlatására kisemmizés és kiközösítés által” (36), nyilván Szent Ágoston által inspirálva, aki szerint „az istentelenek javai jogosan az igazakat illetik”. Az ő „dicső” uralkodása alatt került sor egyébként az olimpiai játékok megszüntetésére és a fénykorában hétszázezer kötettel büszkélkedő alexandriai Serapeum felgyújtására is, A. D. 391-ben (37). Emlékezzünk Olümpiodoroszra, a filozófusra, aki fegyverrel a kézben védelmezte az „ész templomát” a keresztény hordák ellenében! (38) Carl Sagan csillagász szerint kb. ötszáz évvel vetette vissza az emberiség tudását a könyvtár elpusztítása, amely az ókor legjelesebb gondolkodóinak és tudósainak műveit őrizte. Szophoklész százhuszonhárom drámájából például csak hét maradt fenn, és akkor képzelhetjük az orvostudomány, a csillagászat, a filozófia, a matematika és a fizika területét ért pótolhatatlan veszteségeket.

Frontális támadás az antik görög-római civilizáció ellen

„Theodosius felavatja a keresztény birodalmat, vagyis azt a dolgot, amit hosszú élete során az egyház a legjobban szeretett, egy teokratikus birodalmat, amelynek ő maga lenne a lényegi kerete. És tényleg azt hitték Theodosiusszal, hogy a kereszténység célja beteljesedett”, állapítja meg Ernest Renan a Marcus Aureliusnak szentelt monográfiájában. Jól hitték. Theodosius áldatlan, ám az „igaz hit” szempontjából annál áldásosabb regnálásával telepedik rá ugyanis Európára az igazi sötét középkor, majdnem ezer évig tartó és borzalmaival a legvadabb képzeletet is felülmúló panoptikumával (nem csoda, hogy Padányi Viktor szerint a reneszánsz nem más, mint hogy az európai barbár ezer év alatt ráébredt, hogy mit rombolt le, és ezt a lerombolt, felélt ókori eszményt megpróbálta a maga számára rekonstruálni). Az a kor, amelyben az írásbeliség drasztikusan visszaszorul, és még az egyháziak többsége sem ismeri a betűvetést, nemhogy a nemesek, az egyszerű pórnépről nem is beszélve ("Európában megszüntek írásba foglalni még a legfontosabb jogi aktusokat is, és 788-tól kezdve még az urbáriumok sincsenek írásban rögzítve. Az írásbeliség csak a XII. században kezdődik újra...", írja ezzel kapcsolatban Dr. Ernst Heidenreich 1913-as Praktikus genealógiai kézikönyv c. munkájában), szemben a pogány kori Rómával, ahol a szabad polgárok (sőt a városi rabszolgák) körében csaknem ismeretlen fogalom volt az analfabetizmus. Az a kor, amelyben lehanyatlik a fürdőkultúra és vele együtt a testi higiénia, és egy Földnélküli János angol királyról feljegyezésre méltónak tartották azt a nyilván rendkívülinek számító tényt, hogy évente nyolcszor (!) fürdik, szemben a pogány kori Rómával, ahol a fürdőzés és tisztálkodás a tömegkultúra részévé vált. Az a kor, amelyben a földművelés szinte őskori szintre esik vissza, szemben a pogány kori Rómával, ahol a latifundiumokon és a kisparaszti gazdaságokban korszerű, belterjes technológiával művelték a földet. Az a kor, amelyben régi mesterségek tucatjai mennek feledésbe (a Stuttgartban 1859-ben kiadott A német katonai építészet története c. tanulmánygyűjtemény szerint "A Római Birodalom bukása után teljesen feledésbe ment az építés tudománya, és nem ismerünk egyetlen X. századot megelőző épületet sem"), szemben a pogány kori Róma kifinomult és fejlett kézművességével. Az a kor, amelyben az orvostudomány a test megvetésére buzdító keresztény tanok következtében majdhogynem tiltott tevékenységgé (és ezáltal gyakorlatilag a zsidók monopóliumává) válik, ősidők óta gyakorolt gyógymódok és orvosi beavatkozások (pl. trepanáció) törlődnek ki a kollektív emlékezetből, szemben a pogány kori Rómával, ahol még a ma számára is tanulságos orvosi szakművek születtek. Az a kor, amelyben az emberek többsége jogfosztott, röghöz kötött jobbágyként, szinte állati sorban tengeti életét (ld. Georges Duby A katedrálisok kora c. művéből való épületes szemelvényt, I. számú mellékletként csatolva), kiszolgáltatva földesurai kényének-kedvének, szemben a pogány kori Rómával, ahol nemcsak a szabad polgárok közötti érintkezést, hanem a rabszolgákkal való bánásmódot is törvények szabályozták.
Ez a „minőségi váltás” akár törvényszerűnek is mondható, hiszen „… teljesen elaltatta a római nyugat államépítő, jogi alkatú gondolkodását a keleti misztikus-transzcendentális szellemiségnek egy olyan mérhetetlen átütőerejű hulláma, amely a reális élet feladatairól elvonta az emberiséget, és az istenséggel való egyesülés problémájához bilincselte” (39). A kereszténység nagymértékben hozzájárult a (római) intézmények kimerüléséhez és kimúlásához. Megbénította a pogány vagy ateista világot, és megölte az antik civilizációt, hogy aztán több évszázados megrázkódtatás után egy másik morálon alapuló, másik civilizációt plántáljon a helyébe. Domitianus korának a katakombái a Római Birodalom alá fúrt vakondokfolyosók voltak, amelyek végül az összeomlását eredményezték (40).<!--pagebreak-->
A keresztény rémtörténet szimbolikus dátuma talán leginkább 415. március 6. lehetne, az a nap, amikor a „szent életű” Cirill alexandriai püspök az ördöggel való cimboraság vádjával agyonvereti, megnyúzatja és elégetteti az ókor egyik legokosabb asszonyát, Hüpatiát, a (nem mellékesen) csodaszép újplatonikus filozófusnőt. Jól jellemzi az akkori idők erkölcseit és közállapotait, hogy a példátlanul gyalázatos tett elkövetői büntetlenek maradtak, sőt mi több, a felbujtót az egyház szentté avatta (41). Nem is lehetett ez másként, hiszen eme rituális lincselést az akkoriban már féktelenül tomboló teokratikus államhatalom legfőbb támaszai, az úgynevezett circumcelliók követték el, ezek a csőcselék körében toborzott és fanatikusokból összeverődött fegyveres bandák, amelyek általában szerzetesek és papok vezetésével, kezükben az (igen árulkodó módon) „Izraelnek” (!) nevezett furkósbotjaikkal, tajtékos ajkukon a „Dicsérjétek az Urat!” kiáltással zavartalanul garázdálkodhattak, gyilkolva a pogányokat és pusztítva kegyhelyeiket. „Theodosziosz dekrétuma nyomán - amelyben elrendelte a pogány szentélyrombolásokat és betiltotta a társvallásokat - a szerzeteshuligánok hordái bontóvassal, réselőcsákánnyal járták a birodalmat. A szentélyek, thermák, paloták szisztematikus lerombolása századokon át tartott; a kereszténység e romboló hadjárata ha nem lett volna, a klasszikus ókor bámulatosan időálló, roppant építészeti remekei még ma is állnának…” (42), és ez nem is olyan hihetetlen, hiszen Rómában – ahogyan Horatius is írta: „exegi monumentum aere perennius” – szokás volt ércnél is maradandóbb emlékműveket emelni, és nem csak in abstracto. Csak hát a régi rómaiak nem számolhattak a kereszténységgel…
E keresztény vandalizmus pannóniai mementója a savariai (mai Szombathely) Ízisz-szentély, amelyről sokáig azt hitték (vagy amelyről azt akarták elhitetni), hogy a 456-os földrengés pusztította el, mígnem a legutóbbi régészeti kutatások kétségtelenné nem tették, hogy ez esetben is a keresztények szándékos rongálásáról van szó (43). Európa egyéb területein is hasonló volt a helyzet. Gallia evangelizálójáról, Szent Mártonról kortársa, Sulpicius Severus feljegyezte, hogy pogány kegyhelyeket rombolt le, és a romokon templomokat és monostorokat emelt. „Ez a nagy püspök, aki csak jóság volt, szelídség és kegyesség, a pogánysággal szemben ismét katonává vált, és újra megtalálta a római légionárius hevességét, aki ifjú korában volt” (44). Ez a „szelid és kegyes” ember tehát maga mutatott példát a műemlékek és szobrok lerombolásában, amelyeket csákánnyal tört porrá. Így járt el a pogány Gallia egyik legszentebb zarándokhelyének számító Beuvray-hegyi szentély esetében is, ám a feldühödött tömeg haragjától akkor – legalábbis a legenda szerint – csak szamarának „csodálatos ugrása” mentette meg (45). Gallia megtérítésének története mindenesetre arról árulkodik, hogy Szent Mártonnak számos utóda akadt a következő századok folyamán, és a jelenkori régészeti feltárások tanúsága szerint alig van olyan galliai tartomány, amelyben ne találtak volna pogány romokat a régi templomok alatt. Nyilván Európa más részein is ugyanez a gyakorlat érvényesült.
Végül azután Justinianus bizánci császár tesz elévülhetetlen szolgálatot a szemita szellemi offenzívának azzal, hogy 529-ben bezáratja az athéni Akadémiát, az autentikus európai gondolatiság szimbolikus fellegvárát és utolsó mentsvárát (egyesek ehhez a dátumhoz kötik a középkor kezdetét), valamint kötelezővé teszi a keresztelést, a kényszerkeresztelésnek ellenszegülőket pedig halállal bünteti. „Justinianus a Belzebubbal való állítólagos összeköttetése ellenére igen buzgó keresztény volt (…) és komolyan követte Jézus ironikus utasítását, amikor odanyújtotta a másik orcáját annak, aki az egyiket megütötte. (…) Igen, a gonoszokkal szemben a császár szokatlanul megbocsátó volt. De a becsületes emberekkel nem tudta mitévő legyen, mert a keresztény tanok főleg arra oktatnak ki: miképpen bánjunk bűnözőkkel, elnyomókkal, rágalmazókkal és árulókkal, de kevés útba igazítást adnak a felől, mint kell megjutalmazni a természetes erkölcsöt” (46).
Hitvallásuk igazságának kizárólagosságát deklarálva a keresztények megzavarták a kultuszok addigi harmóniáját és kölcsönhatását, megbontották az „istenek békéjét” (pax deorum) és elvetették a vallásos intolerancia máig ható magvait, ugyanakkor pedig a Tacitus Annaleseiben (I. 73) is említett korábbi felfogással szemben – amely szerint „deorum injurias diis curae” (vagyis az istenek megsértése az istenek dolga) – megteremtették az istenkáromlás (blaszfémia) mint véleménybűntett fogalmát, és ezzel együtt az eretneküldözések, a vallásháborúk és az inkvizíció alapját. „Rómában ismeretlen volt a vallásháborúk iszonyatos tébolya, ez a szörnyűség az alázat és türelem jámbor prédikátorainak kiváltsága”, írja Voltaire (47), aki szerint „minden vitatott bibliai versből egy-egy fúria rontott elő, kezében szofizmákkal és tőrrel, hogy őrültséget és kegyetlenséget plántáljon az emberek szívébe”. Már Julianus császár is a keresztények szemére vetette örökös torzsalkodásaikat és teológiai szőrszálhasogatásaikat, amelyek gyakran torkolltak kegyetlen leszámolásokba. „Ti nemcsak azokat a keresztényeket mészároljátok le, akiket az eretnek névvel illettek, mivel nézeteik némileg különböznek a többiekétől a héberek által megölt zsidót illetően. Ti csak ezeknek a hébereknek a gonoszságát és őrjöngését utánozzátok. Ugyanaz történt veletek, mint a piócákkal: a legromlottabb vért kiszívtátok s a legtisztábbat meghagytátok.” Julianus kortársa, a történetíró Ammianus Marcellinus nyilván a megfelelő „tárgyismeret” birtokában jegyzi meg, hogy „nincsenek az emberek számára olyannyira veszedelmes vadállatok, mint amilyenek a keresztények egymás számára” (Historia, XXII. 5.).

Krisztus király katonái, avagy Jahve martalócai?

Az Európát évszázadokon keresztül pusztító vallásháborúk sorából most jöjjön egy jellemző epizód: Bizánc 1204. április 12-i elfoglalása a keresztesek által. A hivatalosan a Szent Sír felszabadítására induló keresztes had félúton megállván, az ugyancsak keresztény bizánci császárság fővárosán és annak lakóin elégítette ki vérszomját. „A hódítók veszett tombolása három napon át tartott. Felbecsülhetetlen művészi értékek semmisültek meg: a barbár győztesek ledöntötték az ókori mesterek világhírű márványoszlopait, lerombolták a pompás palotákat és épületeket, porticusokat és oszlopsorokat. Csodálatos műtárgyakat törtek össze, vágtak darabokra, ha arany, drágakő-ékítésük volt …” (48). Az „Úr ösvényére” lépő keresztes vitézek hiába tettek jámborsági fogadalmat, a jelek szerint nem sokat törődtek lelki üdvükkel és az isteni igazságszolgáltatással a túlvilágon, ehelyett már az evilági „siralom völgyében” igyekeztek meglelni testre szabott fizikai üdvözülésüket. A Biblia szerint isten szeme mindent lát, a keresztesek azonban ettől cseppet sem zavartatták magukat: „betörtek a templomokba, a drága keretekből kiverték a szent ereklyéket, csatabárdjaikkal és kardjaikkal darabokra hasogatták az ezüsttel és arannyal díszített oltárokat … Rettenetes pusztítást vittek végbe a híres Hagia Sophia székesegyházban is …” (49). Nikétasz Koniatész bizánci író, a város elestének szemtanújaként kénytelen megállapítani, hogy a kereszténység leggonoszabb ellenségei, maguk a szaracénok sem követtek el soha ennyi gazságot a keresztény lakossággal szemben, mint a latin keresztesek. Mindennek a netovábbjaként III. Ince pápa utólag „isten igazságos bíráskodásának” minősítette Konstantinápoly barbár lerohanását, és ezzel isten földi helytartójaként mintegy szentesítette azt. Ha ló nincs, szamár is jó – gondolhatta a jámbor egyházfő, aki nyilván keresztényi belenyugvással vette tudomásul, hogy a muzulmánok által bitorolt Jeruzsálem helyett csupán a „szakadár” ortodox Bizánc tért vissza az igaz hitű katolikus táborba. És hogy milyen áron? Ezzel kapcsolatos aggályait – ha egyáltalán voltak neki – egy-két ima bizonyára könnyedén eloszlatta.
Abban, hogy a vallások forrásvidékén az elmebaj munkálkodik, vagy ahogy Renan fogalmaz igencsak diplomatikusan, „a vallások eredetének története nők, gyerekek, forró vagy révedező fők világába vezet bennünket” (50) – nincs semmi eredeti. Az antik bölcsektől kezdve Nietzschén és Freudon keresztül Határ Győzőig az emberi lélek rejtelmeinek kutatói közül számosan jutottak ugyanerre, és úgy tűnik, hogy tézisüket a kereszténység történelme sem cáfolja, éppen ellenkezőleg. Ahhoz képest az eszeveszett pusztításhoz képest, amelyet az évszázadok folyamán „Krisztus király” katonái vittek végbe emberéletekben a „pogányok”, a másvallásúak, a „vademberek”, a hitetlenek, isten „választott népe” vagy éppen eretnekké nyilvánított hitsorsosaik körében akár egy hiányzó vagy fölösleges „i” betű (homouszión/homoiuszión), akár egy „filioque”, akár egy nem az ízlésüknek megfelelően viselt miseing, akár egy két, illetve három ujjal vetett kereszt, akár a teomán téboly egyéb pszichopata megnyilvánulása ürügyén, a császári Róma keresztényüldözései szolid előjátéknak tűnnek az emberi kegyetlenség történetében. „A Theodosius-kódex elegendő bizonyíték számunkra azon vérengző módszerek leleplezésére, amelyeket a jámbor császárok - a keresztény püspökök bujtogatására - több mint egy évszázadon keresztül a hit terjesztése és a pogányság kiirtása végett alkalmaztak. E szent személyiségek, akik nem sokkal előbb készek voltak vértanúságot szenvedni, most, hogy a kocka fordult, legsürgősebbnek azt tekintették, hogy ők juttassanak mártírsorsra másokat. Szent vallásuk egyáltalán nem felejtette el velük azt a mostoha bánásmódot, amelyben az egyházat hajdan részesítették. Most kegyetlen bosszút álltak emiatt és sokkal igazságtalanabbul üldözték a pogányokat, mint azok valaha is a keresztényeket”, írja Holbach (51). Hogy „igazságtalanabbul” vagy sem, ez persze nézőpont kérdése. Gibbon, a nagy angol történész mindenesetre úgy véli, hogy a keresztény „mártírok száma az egész Római Birodalomban, három évszázad alatt sem érte el a kivégzett protestánsokét egyetlen uralom alatt és egyetlen hollandiai tartományban, ahol Grotius szerint V. Károly több mint százezer alattvalója pusztult el a hóhér keze által” (52). Voltaire magát a keresztényüldözés tényét is fenntartással kezeli, illetve sokkal inkább a császári hatalommal való szembefordulásukkal és a hivatalos állami kultuszokkal szembeni tiszteletlen vagy nyíltan provokatív magatartásukkal magyarázza a vértanúk sorsát, mintsem magával vallásgyakorlásuk tényével. Még a katolicizmus szenvedélyes apologétájaként fellépő Huber Lipót is kénytelen elismerni, hogy a keresztények „nemcsak megtagadták a bálványoknak való áldozást, hanem lábaikkal széttiporták, zúzták a bálványokat, és örömmel haltak meg hitökért… (…), és hogy … a vértanúság koronájának elnyerése utáni vágytól hevülve szinte a halált keresve léptek fel… (53). A jeles egyházi szerző mindezt ugyan a IV-IX. századi spanyol karakter „exkluzív sajátosságának” tartja, de nem kétséges, hogy korábban az őskeresztények körében is hasonló lelki késztetések munkálkodtak, akik egyébként is a világ közeli végében hittek, és vágytak is rá, ezért aztán teljesen „természetes” módon elfordultak a földi élet gondjaitól és kötelességeitől. Lelkileg az élet és halál határmezsgyéjén lebegve nemcsak a katonai szolgálatot tagadták meg, hanem a császári kormányzat által megkövetelt bármiféle lojalista megnyilvánulásban való részvételt is makacsul elutasították, vallásos lelkiismeretükre hivatkozva számos non possumust állítva szembe a polgári élet szokásos követelményeivel.
Véleményének alátámasztása végett Voltaire – igen „fair” módon – magukat a korabeli keresztény szerzőket idézi meg, például Tertullianust, aki Apologetikájában bevallja, hogy a keresztényeket pártütőknek tartották, mert a császárok győzelmei alkalmából szervezet örömünnepeken nem voltak hajlandók feldíszíteni házaikat; Lactantiust, aki elismeri, hogy Domitianustól egészen Deciusig az egyház zavartalanul működött; Origenészt, aki Celsus elleni könyvében kénytelen-kelletlen kiböki, hogy igen kevés vértanú volt, és mártiriumok is csak nagy ritkán estek; vagy Caesareai Eusebiust (Constantinus csacsenerét), aki maga sem tagadja, hogy a császárok sokáig kegyes jóindulatot tanúsítottak a keresztények iránt. „Figyeljük meg továbbá, hogy a vértanúk történeteiben, amelyeket maguk a keresztények meséltek el, s csakis ők, majdnem mindig egy sereg keresztény keresi fel börtönében az elítéltet, szabadon és önszántából, elkísérik a vesztőhelyre, felfogják vérét, eltemetik holttestét, csodákat tesznek ereklyéivel. Ha a vallást üldözték volna, egyedül azt, vajon nem ölik meg azokat a keresztényeket is, akik vigaszt nyújtottak elítélt testvéreiknek”, folytatja Voltaire (54) az állítólagos keresztényüldözések körüli ellentmondások boncolgatását, nem mulasztva el arra sem felhívni a figyelmet, hogy ha a rómaiak csakugyan olyan ádázul üldözték volna Jézus híveit, mint ahogyan a keresztény legendárium állítja, akkor vajon miért nem zaklatták Róma összes püspökét, és miért hagyták, hogy az első három században a krisztuskövetők nem kevesebb mint ötvenhat zsinatot tartsanak senki által sem zavartatva. Az ún. martirologiumok közül a leghíresebb, a tridenti zsinat nyomán készült Martyrologium Romanum (1598) is mindössze tizenháromezerben valószínűsíti a vértanúk számát. Hogy egy kis „összehasonlító véralgebrával” is szolgáljunk: az egyik fő „keresztényfalónak” kikiáltott Diocletianus császár uralkodása alatt az egyház mártírjainak száma alig érte el a kétezret, míg például III. Ince pápa albigensek elleni keresztes hadjáratában Béziers elfoglalása után húszezer férfit, nőt és gyermeket mészároltak le a nekivadult keresztesek, a teljes hadjárat során (1208-1226) pedig több mint százezret. Voltaire azonban állítja, hogy „nincs olyan városa Európának, ahol ne ontottak volna vért vallási viszály miatt; … hogy az emberi faj ezáltal érezhetően megfogyatkozott, mert nemcsak a férfiakat öldösték le, hanem az asszonyokat és a leányokat is; … hogy Európa másfélszer olyan népes volna, mint jelenleg, ha nincsenek teológiai viták” (55).

A valláskárosodás mániás/mazochista megnyilvánulásai

A vértanúság járványának helyébe rövidesen a szerzetesség tébolya lépett. Mivel mások részéről már nem fenyegette veszély a keresztényeket, ők maguk kezdték el kínozni önmagukat. „Az ájtatosság apja a bánat, anyja pedig a tudatlanság”, fogalmazott Holbach, és valóban: a korszak pszicho-analitikusaiként (is) ténykedő papok mint lelki kuruzslók számára kiapadhatatlan vizsgálati terepet jelentett a legváltozatosabb pszichés és mentális defektusokat mutató valláskárosultak feltartóztathatatlanul növekvő biomasszája. A magukat eksztatikus, sőt egyenesen epileptoid állapotba hergelőkről, a karizmatikus, vagyis „lélektől sugallt” prófétákról, a transzszerű állapotba eső, egzaltált mániákusokról (enthuziaszták), a tagolatlan beszédű, értelmetlen mormolású, „nyelveken” hadoválókról maga Saul is megemlékezett (I. Korinthoszi levél 12, 10; 12, 28; 14, 23-33), és akkor még nem szóltunk az önostorozókról (flagellánsok), az „üvöltő dervisekről”, a tömeghisztéria és a kollektív extázis akkoriban szinte általános kitöréseiről, az istenhit extrém vadhajtásairól. „A házasság természetellenes dolog, mivelhogy születéskor mindenki nőtlen”, érvelt például tipikus őskeresztényi logikával Szent Ambrus, és nyomában az eustathiánusok elvetették a házasság intézményét. Az enkratiták a „se hús, se bor, se asszony” elvét vallották, és Tatianus hitvédő példáját követve gyakran egészen az öngyilkosságig fokozták az önsanyargatást. Velük szemben a libertinusok a korlátlan nemi élet, az adamiták pedig a teljes vagyon- és nőközösség pártján álltak. „Vannak eunuchok, akik önmagukat herélik ki (se ipsos castraverunt) a mennyek országáért” (Máté 19, 12), olvasható a Bibliában (56), miközben az akkori szeretetlakomák (agapék) gyakran váltak alkoholmámoros tivornyákká, amelyek során az ifjak a nővéreikkel háltak („adolescentes tui cum sororibus dormiunt”) – ha hihetünk Tertullianusnak (De ieiuniis 17.), és adott esetben semmi okunk sincs a kételkedésre (57).
A hiábavaló messiásvárásba, a beígért végítélet (eszkaton) elmaradásába és hasonló rögeszméikbe beleőrült fanatikusokat (legtöbbször szerzeteseket) a VI. századtól kezdve Jeruzsálemben külön kórházban ápolták (58). Elsősorban az aszkéták és remeték voltak kitéve az efféle „foglalkozási ártalomnak”: az ún. styliták vagy oszlopos szentek, akik egész életüket egy oszlop tetején töltötték, a reclusi (vagy inclusi), vagyis a magukat szűk cellába vagy barlangba falazók, a hajukat kopaszra nyíró, toprongyos, önmegbilincselt tántorgók. Egyesek még koszos rongyaikat is fölösleges fényűzésnek tartották, és csupán hajukkal és szakállukkal fedték be magukat (nazariták), miközben életüket szó szerint legeléssel (!) tengették. A Krisztus legelszántabb követői körében dívó öltözködési norma szerint „a szerzetes hordjon olyan ruhát, hogy ha azt kidobja a cellája elé három napra, akkor se vigye el senki” (Pambo apát, Apopht. Isaac 12 PG 65:228 A). Lassanként annyira elharapóztak a hitélet ilyesféle abnormális megnyilvánulásai, hogy a klérus végül szükségét érezte a velük szembeni erőszakos fellépésnek, és jellemző módon az első kivégzett eretnekek 385-ben a szigorú aszkézist hirdető Priscillianus és hívei voltak.
A pogány vallások isteneik mintájára az emberek világát is organikus hierarchiákban fogták fel. Az őket felváltó és „ragályos betegségként” (Julianus) terjedő új hit skizofrén mivoltát ellenben mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a „természetes” emberi egyenlőséget prédikáló biblikus üzenettől eltérően az őskeresztény dogmatika valójában kriptorasszista elemeket is tartalmazott. Az őskeresztény egyház élcsapatának számító remeték életét a démonok elleni mindennapos küzdelem töltötte ki (ld. Szent Antal élete), akik sokféle alakban megkörnyékezhették őket, gyakran például „fekete fiú” vagy „etióp lány” alakjában (Vita Antonii 6 PG 26:849 A-B stb.). Szent Jeromos pedig kendőzetlen őszinteséggel arra bíztatta a híveket, hogy „ne ítéljük el az olyan tévedést, amely a zsidók ellen táplált gyűlölet és a hitbeli ájtatosság következménye”. Mindezek a kimondott vagy sugalmazott hitigazságok azután alapot fognak szolgáltatni a különböző „elhajlások”, eretnekségek és „pogányságok” elleni erőszakos fellépéshez, és mindenekelőtt az erőszakos hittérítéshez, amelyhez a Biblia nyílt felhatalmazást adott: „…Menj ki az országutakra és a sövények mentére, és kényszeríts mindenkit, jöjjön el, hadd teljen meg a házam” (Lukács 14, 23)- és egyúttal az „erszényem is” ugyebár…

Harc a „lélek üdvéért”, avagy a keresztényi farizeuskodás iskolapéldája

A java azonban majd csak a keresztény hitvédelem terrorszervezete és egyben minden idők legbrutálisabb tömeggyilkos gépezete, a „szent inkvizíció” felállítása után következik, amely „a civilizáció egész történetének legrafináltabb, legszélesebb körű és legtartósabb barbárságáért” (G. G. Couthon) felelős, és amelynek létrejöttével Európában szó szerint is elszabadul a pokol. Íme néhány demonstratív tény az állítás bizonyítására. Torquemadának, Spanyolhon rettegett lelki diktátorának 15 év alatt (1483-98) 114 ezer áldozata volt, közülük 10.220-an máglyán fejezték be életüket. II. Fülöp, „Véres” Mária angol királynő férjének uralkodása idején az inkvizíció több áldozatot követelt, mint a keresztényüldözés a római császárok alatt. Franciaországban Jeanne d’Arc-ot, az „Orléans-i Szüzet” a katolikus egyház áldásával ítélték el boszorkányként (hogy azután majd „vigasztalásul” a XX. században kanonizálják), hiszen az, aki a legyőzhetetlen angolokat megtépázta, nyilvánvalóan az ördöggel cimborál: máglyára hát vele! Ez volt a történelem első háborús bűnös-pere. Egyébként Anglia, az igazság (ön)felkent bajnoka több boszorkányt küldött a halálba I. Erzsébet 41 éves uralkodása során, mint a spanyol inkvizíció három évszázad alatt. És hogy mindebben hol van az egyház és papjai felelőssége?
IV. Ince „Ad extirpendam” kezdetű bullája engedélyezi a kínvallatást. II. Pál pápa bevezeti a gondolati eretnekség fogalmát, azon az alapon, hogy aki nem ért egyet az apostoli szentszékkel, az kétségtelenül eretnek. VIII. Ince „Summis desiderantes affectibus” kezdetű bullája megerősíti azt az akkoriban általánosnak számító hiedelmet, hogy boszorkányok márpedig vannak, és ez alapján beindul üldözésük, amelynek a becslések szerint közel kilencmillió asszony esett áldozatául (59). Mindehhez a tridenti zsinat (1545-63) teremtett „jogi alapot”, amely az asszonyt a „pokol kapujának, skorpió csípésének, ártalmas nemnek” (janua diaboli, scorpionis percussio, nocivum genus) nyilvánította. A középkori ember az egyházi útmutatás alapján ugyanúgy hitt az isten, az angyalok és a szentek létében, mint az ördög, a démonok és a boszorkányok valóságában. Jellemző, hogy Aquinói Tamás, a korszak legnagyobb egyházi tekintélye szerint például a hunok a démonoktól származnak. (Hun-magyar rokonság?) A földöntúli ártó hatalmak és földi szövetségeseik elleni fellépésben az egyház a Biblia által javasolt eljárást tartotta követendőnek, miszerint „Varázsló asszonyt ne hagyj életben!” (Mózes II. 22, 18). Heinrich Kramer és Jakob Sprenger: Malleus Maleficarum (Boszorkányok pörölye) című 1486-os „szakmunkája”, amely a boszorkányok és démonok leleplezésére született, a történészek szerint több nyomorúságot és halált okozott, mint bármely más könyv a világon – eltekintve persze a Bibliától és a Korántól. „Az európai boszorkányhajsza következtében állítólag több ember halt meg (ráadásul szinte mindőjük kínos, nehéz halállal, hosszabb-rövidebb tortúra után), mint az első világháború összes nagy csatájában. Védekezésre pedig nemigen volt mód. Akit egyszer megvádoltak, aligha menekült; a kínvallatás során a vádlott mindig mindent bevallott”, ecseteli a szent őrjöngés pokoli eredményét Száraz Miklós György (60) „egy tiszta fejű, racionális jezsuita”, a hosszabb ideig „boszorkánygyóntatóként” ténykedő Friedrich von Spee tanúságtételére hivatkozva, aki szerint gyakorlatilag nem volt menekvés az egyházilag szentesített és ráadásul vérlázítóan képmutató (61) szadizmus fékevesztett tobzódása elől. „Ha valaki templomba járó, istenfélő, az az ördöggel kötött szövetségét palástolja, s a kínpadon előbb mindent bevall, majd megnevezi sosemvolt társait, akik szintúgy elfogatnak, csigáztatnak, égettetnek, tüzes fogókkal tépetnek, mire mindent beismernek, s megnevezik társaikat is” (62). És hogy még „szebb” legyen a dolog, minderre a szerencsétlen áldozat lelki üdvének védelmében kerül sor, mint ahogy arra is, hogy „egyetlen ember feljelentése alapján letartóztassák, még ha az a személy rovott múltú bűnöző volna is; hogy védelmére ne fogadhasson ügyvédet; hogy ne is ismerje vádlója nevét; hogy az inkvizítor előbb ígérjen kegyelmet, majd ítélje el; hogy ötféle kínvallatásnak vettessék alá, azután korbácsolják meg, vagy küldjék gályapadra, vagy szertartásosan vessék máglyára” (63). A Boszorkányok pörölyének „tudós” szerzői a boszorkányok létezésében való kételkedést üldözendő eretnekségnek minősítették, a feljelentések elősegítése érdekében pedig szükségesnek vélték az érdekeltek tudomására hozni, hogy akkor sem fenyegeti őket törvényi retorzió, ha vádjukat semmiféle bizonyítékkal nem tudják alátámasztani. Akkoriban sehol senki nem érezhette magát biztonságban, és ez az „akkoriban” több évszázadot jelentett. „Sír szélén tántorgó aggokat, nyolc-tíz éves gyermekeket küldtek a máglyákra. A würzburgi inkvizíciós bíróság sok száz áldozata közt polgármesternék, tanácsnokfeleségek, aranymívesnék, varrónők, mosónők, ’a Bebel leány, a város legszebb hajadona’, ’egy vak leányka’, diákok, nemes apródok és nyolcesztendős polgárlánykák egyaránt voltak…” (64). És hogy mi szolgáltatott alapos gyanúokot a boszorkányként való perbe fogáshoz? Gyakorlatilag bármi, és a feljelentők fantáziája gyakorlatilag kimeríthetetlennek bizonyult. „Ha egy lány különösen szép volt, könnyen ráfogták: boszorkány. De ugyanígy történhetett, ha különösen csúf volt. Feltűnő eszesség, együgyűség szintén maga után vonta ezt a vádat. Betegség vagy szívós egészség egyaránt okul szolgálhatott. Ha egy asszony közelében gyíkot vagy teknősbékát láttak, biztosra vették, hogy boszorkány. Akkor is, ha több tejet adott a tehene, mint a szomszédé; ha ritkán ment templomba, vagy ha túlságosan sűrűn. Ha a kutya vagy a macska erősen ragaszkodott valakihez, az boszorkány. Gyakran azokat a tudósokat is, akik tudásukkal túlszárnyalták koruk színvonalát, varázslóknak, boszorkányoknak tekintették” (65). Az utolsó boszorkányper Angliában 1701-ben zajlott; az utolsó kivégzésekre Skóciában 1722-ben, Spanyolországban 1782-ben, Lengyelországban 1793-ban, Peruban 1888-ban került sor. A halottak száma a különböző becslések szerint százezertől több millióig terjed (66). <!--pagebreak-->
Nehogy azt képzeljük azonban, hogy „csupán” közemberek estek az inkvizíció áldozatául, és hogy a vallási gyűlölködés kizárólag a katolikusok sajátossága lett volna. Szó sincs róla. Az üldözött protestáns szekták, miután egyes helyeken többségbe és uralomra kerültek, módszereikben egyáltalán nem különböztek a „pápistáktól” (67). Luther mélységesen hitt az ördögben, dicsekedett is vele, hogy szembekerült vele, és bátran hozzávágta a tintatartóját. Németalföldön egy megszállott protestáns teológus, Gomar predesztinációról tartott hagymázas prédikációi következtében lenyakazzák a „másként gondolkodó” 72 éves miniszterelnököt, Barneveldtet. Angliában a presbiteriánusok és az episzkopalisták között zajló liturgikus perlekedés vérpadra juttat egy királyt, I. Károlyt. Az inkvizíció elől Genfbe menekülő Szervet Mihályt Kálvin adja hóhérkézre, olyan vádak alapján, amelyeket akár az inkvizíció is megfogalmazhatott volna, Descartes-nak pedig az akkoriban fölöttébb toleránsnak számító Hollandiából kellett „meglépnie”, hacsak nem akarta, hogy „ateizmusa” miatt hasonló elbánásban részesüljön. Rómában a középkor egyik legnagyobb lángelméjét, Giordano Brunót a pápa kifejezett óhajára küldték máglyára 1600. február 17-én (68). Skóciában, a „kálvinista barbárság hazájában” (Határ Győző) 1697. január 8-án akasztották fel a blaszfémiával vádolt Thomas Aikenheadet, az edinburghi egyetem 19 éves hallgatóját, a katolikus Franciaországban pedig még 1766-ban is lenyakazhattak egy nemesurat, De La Barre lovagot, mert elmulasztotta levenni kalapját a körmenet előtt. Magyarországon az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt, de majd csak 12 évvel később tiltja be végleg Mária Terézia. Paradox módon az egyház számára semmi sem volt „szent”, legkevésbé a magánélet. XVI. Gergely, ez a „korlátolt és részeges lator” (Herzen dixit) uralkodása idején (1831-1846) a pápai államban „az egyházközségek plébánosainak jogukban állt éjjel-nappal bármikor behatolni az otthonokba, hogy meggyőződjenek róla, nem sértik-e meg a jámborság törvényeit és az egyházi előírásokat… A vallási szertartások ellátásának ellenőrzése ürügyén a lelkészek házkutatásokat tartottak és letartóztatásokhoz folyamodtak” (69), és akkoriban a többi katolikus vagy protestáns országban is hasonló jogosítványai voltak a hitvédelmi apparátusnak.

Mentegetni a menthetetlent: az inkvizíció prókátorai

Ezek után talán ki lehet jelenteni, hogy az inkvizíció volt a legkegyetlenebb és legirgalmatlanabb intézmény, amelyet valaha is ismert a világ, és igazat adhatunk Rollo Ahmednek, aki szerint „a borzalmak, amelyeket az inkvizíció elkövetett, a vallástörténet legistenkáromlóbb iróniáját jelenítik meg és bemocskolják a római katolikus egyházat az ártatlan áldozatok halálával, akiket azért égettek el, hogy megcáfolják azt az állítást, miszerint az egyház soha nem ontott vért (ecclesia non nocit sanguinem)”. Annál inkább tombolt viszont az általa szentesített pirománia. „Ha saját apám eretnek lenne, személyesen szedném össze a fát, hogy elégessem”, demonstrálta a fiúi szeretet „megható” példáját IV. Pál pápa, akinek a nevéhez ezen kívül a tiltott könyvek indexének a bevezetése fűződik, amelyre azon nyomban rá is tették - többek között - Erasmus, Rabelais és Boccaccio műveit. „Az egyháznak, Madrid szívében éppúgy, mint Amerika legeldugottabb részein, óriási befolyása volt. Az emberek még hangosan beszélni sem mertek, féltek, hogy feljelentik őket. Az osztrák királyok sohasem láttak kegyeletesebb műveletet és józanabb ünnepet, mint amilyen az eretnekek máglyára küldése” (70). Mi sem jellemzi jobban a „Szent” Hivatal működésének észbontó abszurditását és morbid embertelenségét, mint hogy esetenként még az exhumált hullákat vagy a halottak képmását is elítélte. Sőt, mintha csak nem lett volna elég ember, akin kiélhette szadizmusát, az állatokra is elkezdett fenekedni. A korábban kedvelt és megbecsült macskákra a középkorban cudar világ köszöntött, mivel az egyház brevi manu a sátán cinkosainak nyilvánította őket. „Százezer-számra végezték ki a nőket azzal a váddal, hogy a macskájukon keresztül kapcsolatban állnak az ördöggel, ezért velük égtek a macskák is. Jó néhány európai országban szokásossá vált, hogy János napján… ’macskaszerdát’ tartottak: százával, ezrével összefogták a macskákat és kihajították őket a templomtoronyból, máglyán elégették. … nem csak macskákat ítéltek el. (…) Legtöbbször disznókat állítottak a vádlottak padjára, de ítélkeztek ’bűnös’ lovak, kutyák, macskák, egerek felett is” (71). Ennek ellenére Huber Lipóttól csak arra a kenetteljes meghatározásra telik, miszerint az „egyházi inkvizíció az Egyháznak az eretnekekkel szemben a keresztény tan tisztasága és egysége fölött őrködő intézménye, hogy a vallási egység és egyházfegyelem felforgatóinak üzelmeit leleplezze, a megtévedteket a félrevezetéstől óvja” (72), az esetleges és sajnálatos kilengésekért pedig úgymond nem az egyházat, hanem a kort kell felelőssé tennünk. Eme cinikus megállapítás alátámasztása végett a Katolikus Lexikont idézi: „… nem szabad felednünk azt sem, hogy a hitegység és a keresztény társadalmi rend fenntartása a felforgató elemekkel, közveszélyes rajongókkal és tudatos gonosztevőkkel szemben a nyers korban kemény és hatékony eljárást követel; azok az eretnekségek, amelyek az (egyházi) inkvizíciót életbe hívták, magát a családot, az államot, a házasságot, a magántulajdont és a társadalom alapjait is fenyegették s ha ők győznek, megsemmisül a kultúra, és az emberiség az Egyház 600 éves áldozatos munkája után a barbárságba süllyedt volna vissza” (73). Az persze fel sem ötlött a lexikon-szerkesztők monomániás agyában, hogy az említett kor „nyers” mivolta nem kis mértékben éppen az általuk mentegetett intézménynek volt köszönhető. Ha a téma nem lenne ilyen tragikus, akkor egyenesen nevetségesnek tekinthetnénk azt az érvelést, amellyel Huber Lipót a katolicizmus védelmében előhozakodik. Szerinte ugyanis „mi a spanyol inkvizíció a protestáns türelmetlenség vértanúival összehasonlítva!? A protestánsok nyomozó törvényszékeinek és vértörvényszékeinek borzalmai mellett a spanyol inkvizíció még ártatlan dolog volt…” (74). Van annál tragikomikusabb látvány, amikor két briganti azon perlekedik, hogy melyikük a bűnösebb?
Huber Lipót igazából akkor válik teljesen hiteltelenné, amikor szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy „az Egyház sohasem térített, és nem is térít erőszakosan”, majd két sorral később maga is bevallja, hogy „nem is váltak az Egyház dicsőségére sem a nyugati gótok uralma alatt, sem az utóbbi korokban kényszerrel megkereszteltek” (75). Az alábbi gondolatmenetét pedig csak egy pszichopatológus tudná analizálni: „A középkori nagy, véres s szinte megrázóan embertelen zsidóüldözéseket és zsidó pogromokat rossz emberek, legtöbbször pedig a nép legalsóbb rétege, a tömeg salakja, a csőcselék követte el, amelynek a pogányságból visszamaradt eredeti barbár vadságát, durva lelkületét a keresztény vallás szelídítő s nemesítő szelleme még nem hatotta át és nem alakította át kellően” (76).
A huberi szemforgatás azonban iskolát teremtett, és a „tanítványok” még manapság sem átallják magyarázni az inkvizíció bizonyítványát - amely bizony hitvány. „Az eretnekségek létezésével és káros tevékenységével szemben az Egyház nem maradt közömbös. A jó példa, az érvekkel való meggyőzés, végső esetben a kényszerítés fegyverét használva állandó harcot folytatott a téveszmék ellen. (…) A téves eszmék és eretnekmozgalmak ugyanis nem csak az Egyház hitét, egységét, szervezetét ásták alá, hanem nemritkán fel akarták forgatni a társadalmi rendet is. A középkorban ezért a kléruson kívül a világi hívek is szükségszerű, sőt köteles önvédelemnek tekintették az eretnekek elleni küzdelmet, melynek során kötelességüknek vélték az államhatalom igénybe vételét”, a küzdelem módszerei mindazonáltal
„viszonylag enyhék” voltak, mert a pápák jobbára tiltakoztak a világi hatalom túlkapásai ellen, és egyébként is a spanyol inkvizíció 300 éve alatt a kivégzettek száma mindössze négyezerre tehető, bagatelizált például az egyik „éltanuló”, Eőry Zsolt – hol másutt, mint Malgot István ószövetségi ihletésű „kacsamagazinjában” (77).
E szánalmas revíziós kísérletben nyilván az osztály legjobb tanulója címre pályázó Krómer István – ha lehet – még tovább fokozza a „stréberséget”, midőn arról lamentál, hogy egy olyannyira „szelíd” vallásalapító követői, mint amilyen szerinte Jézus volt, hogyan válhattak „több történelmi korszakban, sok felekezet mezében és a világ számos pontján” háborúk és vérengzések kirobbantóivá. Végül arra az önámító és tipikusan farizeus következtetésre jut, hogy „alighanem arról lehetett szó, hogy nem a keresztény vallás hódította meg a népek és uralkodók szívét, hanem azok facsarták a saját hajlamaikhoz Jézus tanítását”. Miután ily módon a Biblia szó szerinti és világos tanúskodása ellenére felmenti a „Mestert” minden felelősség alól, arcpirulás nélkül kijelenti, hogy „a kereszténység még így is hihetetlen civilizatorikus (sic!), szelídítő (resic!) hatással volt a népvándorlás korának barbár népeire. Nem árt emlékeztetni arra is, hogy csak a kereszténység felvilágosodás kori visszaszorításától fogva történhettek meg az emberi történelem olyan méretű kataklizmái, mint a francia forradalom, a lenini-sztálini genocídiumok vagy a holokauszt, amelyhez képest az inkvizíció néhány ezer áldozatának száma még a hibahatárt (sic!) sem éri el” (78).
E malaszttal leöntött történelemhamisítás ellenére valójában az inkvizíció(k) által végrehajtott nagy eretnek- illetve boszorkányüldözés ártatlan emberek tömeges meggyilkolásának felülmúlhatatlan példája, egy olyan bürokrácia által végrehajtva, amely korábban ismeretlen vagy elutasított, végül azonban már maguktól értetődő igazságokként felfogott hiedelmekkel egyetértésben működött. Ez a példa fényesen illusztrálja az emberi képzelet sztereotípia-gyártó képességét éppúgy, mint az attól való viszolygását, hogy kérdésessé tegye a sztereotípia érvényességét, miután az egyetemessé vált. „Az egyetemes tévedés szentnek számított; az államférfiak, akik levehették volna a hályogot az emberek szeméről, nem törődtek a dolgokkal; (…) féltek az előítélet hatalmától; látták, hogy a fanatizmus magának a vallásnak a keblén született; nem mertek lesújtani az elfajzott fiúra, nehogy megsértsék az anyát” (79). Summa summarum, Grotiussal szólva megállapíthatjuk, hogy „aki csak az egyháztörténetet olvassa, nem találhat benne mást, mint a püspökök bűneit”, és minden további nélkül egyetértünk Lord Actonnal, aki szerint „a pápák nemcsak nagystílű gyilkosok voltak, hanem a gyilkosságot ezenfelül a keresztény egyház és a lelki üdvösség alapjává tették”.

(Fel)támad a múlt?

Nagyfokú naivitás, sőt felelőtlenség volna azonban azt képzelni, hogy mindez már a múltté, mert hiszen a szellem világossága immáron végleg beköltözött az emberi lélekbe, ahonnét a babona és az obskurantizmus egyszer s mindenkorra kiűzetett. Sajnos távolról sem ez a helyzet, és éppenséggel a vallási fanatizmus világméretű fellobbanásának lehetünk a tanúi. Az Egyesült Államokban egy mindenre elszánt keresztény cionista klikk ragadta magához a hatalmat, amelyet a Biblia szó szerinti olvasatából táplálkozó messianisztikus küldetéstudat hevít. Az egyik amerikai lap szerint a „dominionista” irányzat célja egyenesen a fegyveres hatalomátvétel és egy teokratikus kormány létrehozása, amely a parúziáig, vagyis Jézus (remélt) visszatéréséig uralkodna (80). Az iszlám világ lényegében teokratikus társadalmak halmaza, amelynek ez idáig elmaradt a maga
„felvilágosodása”, és amelynek a mélyén roppant energiák fortyognak a Föld valamennyi népének megtérését eredményező „nagy kitörésre” várva, ahogyan azt a Korán előírja. Mindeközben a saját ősi (vagyis a krisztianizáció előtti!) örökségéhez visszatalálni képtelen Európa fejvesztve téblábol, egyre több engedményt téve az agresszív monoteizmusoknak, és – történelmében nem először, ám abból nem okulva – önmaga is a köztük előbb-utóbb ismét elkerülhetetlenné váló összecsapás terepévé válva. Ilyen körülmények között a nietzschei értelemben vett „jó európaiak” számára nemcsak szánalmas, de egyenesen szégyenletes is arról lamentálni, hogy megemlíttessék-e a zsidókereszténység vagy isten az EU alkotmányában, amit Yves Mény, a firenzei Európa Intézet elnöke egyenesen "idegen, abszurd és veszélyes" elképzelésnek minősített.
Éppen ezért nemcsak álnaiv, de utópisztikus és nonszensz is Jürgen Habermasnak, napjaink „hivatalos” német filozófusának az úgynevezett „szekuláris vallásosságról” szóló ötlete, amely a vallás, mindenekelőtt pedig a monoteista vallások alaptermészetének nem ismeréséről vagy inkább teljes figyelmen kívül hagyásáról árulkodik. A monoteizmusok ugyanis lényegüknél fogva éppen azt a hármas posztulátumot tagadják, amelytől Habermas a vallások modernizálódását reméli, vagyis más vallások létének tudati feldolgozását, a tudományok mint a világról való tudás monopóliumának elfogadását, valamint a profán morálon alapuló alkotmányos állam elvének elismerését. Kétségtelen persze, hogy – mint azt Burckhardt nyomán Karl Lövith megfogalmazta – a modern ember számára a kereszténység már nem botránykő, mint egykor a zsidók számára, és nem is balgaság, ahogy a görögök vélekedtek róla, hanem a „világi civilizáció egy jótékony eleme”, a habermasi gondolatkísérlet mindazonáltal nem teszi semmissé mindazt, amit egyfelől az ész és a tudás, másfelől pedig a hit és a vallás alapvető ellentétéről mondott többek között Spinoza, Diderot, Holbach, Kant, Feuerbach, Marx, Nietzsche és Heidegger… Ez persze nem zavarja a lukácsista óvoda élő kövületének számító és Marx eltemetése után (egyik legutóbbi könyvében) a „zsidó Jézus feltámasztásán” ügyködő Heller Ágnest abban, hogy a maga részéről ugyancsak a pogányságban találja meg maga a „bete noir”-ját, amelyet egyenesen a nácizmussal társít: „A nácizmus specialitása a zsidók szervezett kiirtása, amit a mitológia, az Antikrisztus, a pogányság szintjére emeltek. A nácik a zsidókkal együtt a kereszténységet is ki akarták irtani. ’Ha kiirtják a zsidókat, nincsenek többé tanúk arról, hogy Krisztus élt.’ (sic!) (…) A holokausztnak volt egy mitológiai célja: megsemmisíteni Isten kiválasztott népét. (Így, idézőjel nélkül!) Borzalmasan hangzik, de a nácik Isten ellen viseltek háborút…” (81). Ehhez a pretenciózus paranoiához igazán nem szükséges kommentár…
Az az álságos érv, amelyet gyakran hallani az emberi hiszékenység vámszedői részéről, hogy ti. a vallások jobbá, békésebbé és törvénytisztelőbbé teszik az embereket, nem állja ki a történelmi és általános emberi tapasztalat próbakövét. Éppen ellenkezőleg: a monoteizmusok csak súlyosbítják és szaporítják az emberek közötti egyenetlenség és gyűlölködés okait, és nemhogy mérsékelnék, de egyenesen fokozzák, sőt szakralizálják a vérszomjat. „Éppen isten miatt és nevében volt minden megengedve és igazolva, különösen a legrosszabb, különösen a legrettenetesebb és a legkegyetlenebb”, írta José Saramago, a vallásokat nevezve az emberi találmányok legbűnösebbikének. (Jóval előtte már Lucretius is kimondta: „Tantum religio potuit suadere malorum”.) A portugálok Nobel-díjas írója a New Yorkot ért iszlamista terrortámadás után fejtette ki álláspontját (82), amelyet a dolog aktualitása miatt elsősorban nyilván az iszlám inspirált, de most nézzünk inkább kissé az „áldozat” körmére.
Köztudomású, hogy a nyugati kultúrkör népei közül manapság az amerikai a legistenesebb, legájtatoskodóbb és legbuzgóbb templomba járó. Ennek ellenére a fejlett ipari országok közül az Egyesült Államokban a legnagyobb a bűnözés és a szociális gondozásban nem részesülők aránya. Hol van hát a vallás léleknemesítő hatása, és hol marad a keresztényi karitász? Ennek a mélyen istenfélő népnek a pionírjai, a kegyes zarándok atyák vezényletével, a Bibliával a kezükben és isten nevében kiirtották az általuk fegyverrel és csalárdsággal megszerzett ország csaknem teljes őslakosságát, a maradékot pedig deportálták és rezervátumokba zárták. Ennek a mélyen istenfélő népnek a kormánya adott parancsot a világtörténelem legborzalmasabb tömegpusztító fegyverének, az atombombának a bevetésére. Ennek a mélyen istenfélő népnek a légiereje Vietnamban több millió polgári lakost pusztított el napalmos szőnyegbombázással, Irakban pedig az első Öböl-háború során kétszázezer honvédő katonát temetett el élve az intelligens bombázóival. Ennyit az istenhit jótékony hatásáról az amerikai vezetők erkölcseire és emberségére nézve…
Megdöbbentő, hogy miközben a különböző ideológiák és „-izmusok” előbb-utóbb kimerülnek, elveszítik hitelüket és híveiket, addig az istenhit mint par excellence esztelenség folyamatosan újratermeli fanatikusait, akik hitükért mindenre készek, nemcsak önmagukat, hanem másokat is könnyűszerrel feláldozva fantázialényük oltárán. Az argentin írófejedelem, Jorge Luis Borges a teológiát egyenesen a „fantázia-irodalom egyik vállfajának” tartotta. És bár Freud azt mondta Hofmannstahlnak, hogy a vallás csupán a gyermek és az „ifjú ember” gyötrő segítségigényéből fakad, míg Kant szerint isten nem szubsztancia, hanem csupán bennünk meglevő morális viszony, Feuerbach pedig istent a véges ember végtelenbe való kivetítéseként definiálta, mindezen tudományos magyarázatok nyilván aligha szolgáltak vigaszul azok számára, akik mások fixa ideáinak estek az áldozataivá, és valószínűleg inkább Pope-nak adtak volna igazat, aki szerint a legrosszabb őrültség éppen a szent őrültség. „Az elmúlt két évezred történelme azt mutatja, hogy olyan emberek tették idegenné a világot az ember számára, akik idegenkedtek a világtól. Elveszítvén a világot, az ember elveszítette önmagát”, írja Alain de Benoist (83), nyilván az őskeresztények körében általánosan elterjedt vélekedést megfogalmazó Tertullianus ama adhortatiójára célozva, miszerint „a keresztény zarándok a Földön s nincs fontosabb érdeke, mint igen hamar távozni innen”. A gond csak az, hogy hosszú időn keresztül másokat is magukkal vittek a túlvilágra, ahelyett hogy „angolosan” távoztak volna oda…
Wittgensteinnel ellentétben, aki szerint a vallások végső lényege életformáló mivoltukban rejlik, a princetoni gnosztikusok pusztán ideológiai agitációnak tekintik azokat, amelyek alig váltottak ki egyebet, mint kataklizmákat és katasztrófákat, ami nem is csoda, hiszen „vallásokban és szerelmi szokásokban a legőrültebb káoszt találjuk, a legabszurdabb ellentéteket és tomboló önellentmondásokat” (Szentkuthy Miklós). Azt is látni kell persze, hogy ártalmasságát tekintve különleges helyet foglal el közülük a monoteizmus, mint „a legelső, a legradikálisabb, a legzsarnokibb és a legvéresebb valamennyi totalitarizmus között” (84), amely a zsidók egyistenhitében gyökerezett. „Annyira szerettük Istenünket, hogy az ő nevében megátkoztuk a környező népek összes istenségeit, lázadóknak nyilvánítva őket. A köznép azt a tanulságot vonta le ebből, hogy végül minden nép a zsarnok alattvalója lesz”, mondja Ezékiel próféta, ami az alábbi keserű, ám igencsak pertinens megállapításra késztette Blake-et a Menny és Pokol házassága c. művében: „És mint minden szilárd hit, ez is beteljesedett. Mert minden nemzet a zsidók törvénykönyvében hisz és a zsidók istenét imádja. Lehet-e ennél nagyobb alávetettség?”
A kérdés jogos, és mint a példa mutatja, nem kell hozzá egy Nietzschének lenni, hogy a gondolkodó európaiak számára felvetődjön. Annál is inkább, mert maguk a zsidók sem igen tagadják a dolog lényegét, hogy ti. a kereszténység valójában a pogányok számára készült judaizmus. Jean-Marie Lustiger bíboros Párizs érsekeként igyekezett pozíciójához illően – azaz kenetteljesen fogalmazni –, amikor azt mondta, hogy „Európát olyan népek és nemzetek alkotják, amelyek abban a kiváltságban részesültek, hogy megkapták a biblikus szó üzenetét, az evangéliumot”. Disraeli egykori brit miniszterelnök azonban, aki szintén kikeresztelkedett zsidó volt, nem csinált belőle titkot, hogy szerinte „a kereszténység a tökéletesített zsidóság, vagy pedig semmi; a kereszténység a zsidóság nélkül érthetetlen, ahogy a zsidóság a kereszténység nélkül tökéletlen” (85).

Az európai lelki újjászületésért

Nesze neked európai méltóság, nesze neked európai önbecsülés! Mert elsősorban is méltóság és önbecsülés kérdése, hogy az európaiak, oly hosszú peregrináció után, végre valahára visszataláljanak ősi gyökereikhez, visszanyerjék saját lelki énjüket, visszahódítsák szellemi örökségüket. A kérdés súlyát és imperatív jellegét még a zsidóság legjobbjai is felismerték, köztük Karl Lövith, amikor megállapítja, hogy „a keresztény hit és a görög gondolkodás összeegyeztethetőségének vagy összeegyeztethetetlenségének kérdése - teológiai vonatkozásán túl - ma is Európa szellemi fennmaradásának kérdése, ha ugyan nem a döntő kérdése” (86).
Igen, ez a döntő kérdés. Különösen most, amikor egy csaknem kétszáz éves defenzíva után a monoteizmusok ismét offenzívába lendültek minden fronton, és kihasználva a modern jóléti társadalmak ernyedtségét, léhaságát és általános engedékenységét éppúgy, mint a nagy társadalommozgósító teóriák kimerülését és diszkreditálódását, igyekeznek visszaszerezni elvesztett hadállásaikat – mindenekelőtt az emberi felelőtlenségre, figyelmetlenségre és feledékenységre apellálva. Az egyházak ismét előbújnak a katakombákból, ahová a felvilágosodás, a szekularizáció, a liberalizmus, a nácizmus, a kommunizmus kényszerítette őket, és mintha nem telt volna el két évszázad, ott akarják folytatni, ahol egykor kénytelenek voltak abbahagyni. És hogy mi történik, ha a józan ész, a szabad szellem vagy éppen az ősök hagyománya nevében valaki szóvá meri tenni újbóli virulenciájukat? „A megrögzött kirekesztők, a vallási másság gyűlölői és üldözői tüstént kirekesztésről kezdenek harsogni, mihelyt úgy vélik, jogtalan előjogaikat veszély fenyegeti s csorbítja valami. Korlátlanul akarnak ráterpeszkedni továbbra is a magyar lelkekre, noha idegen eredetüket és idegen voltukat hangoztatják még a nevükben is” (87). Emlékezetes az az országos csinnadratta, amelyet Nagy-Bandó András egyik könyve körül csaptak, akinek az volt a „bűne”, hogy benne a keresztény teológiai tanításoktól némileg eltérő nézeteket hangoztatott. Egy bizonyos Katolikus Polgári Egyesület „közösség elleni izgatás” miatt egyenesen büntetőeljárással fenyegette, mert szerintük „vallásos magyar emberek milliói felháborodással tiltakoznak Nagybandó (sic!) ateista fércműve ellen, mely mélyen sérti a hívő emberek hitbeli meggyőződését”. Noha Alkotmányunk szerint tilos a faji, vallási és világnézeti alapon történő megkülönböztetés, az egyre szaporodó vallási ünnepek idején egyre gyakrabban hallani jámbor egyházi és neofita politikai személyiségektől olyasféle kitételeket, hogy „tisztességes hívő emberek”, „becsületes vallásos emberek” és így tovább, nyíltan azt sugallva, hogy aki nem vallásos, az már nem is lehet tisztességes. Egyes egyháziak még ószövetségi átkok emlegetésétől sem riadnak vissza annak érdekében, hogy jobb belátásra bírják a „sötétben tévelygőket”, ahogy azt például dr. Kiss György nyugalmazott bakonyszentlászlói plébános, a Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával c. könyv szerzője is tette (88). Az akkor 87 éves prédikátor, aki miután szomorúságának adott hangot a miatt, hogy már csak a magyar lakosság alig tíz százaléka érdeklődik az „általunk meghirdetett evangélium” iránt, Jézus intelmeit idézve átokkal és pusztítással riogatta azokat, akik elfordulnak tőle. Jellemző a mai viszonyokra, hogy ez a gyakori bibliai idézetekkel tarkított hosszú litánia nem máshol, mint a Népszabadságban látott napvilágot.
Hovatovább szitokszóvá válik az „ateista” szó, és az embernek szinte már szégyellnie kell magát, ha nem hisz a zsidók/keresztények/muzulmánok istenében. Ismét gőzerővel folyik a hittérítés, a köztereket agresszív vallási jelképek lepik el, a közszolgálati médiumokban egymást érik az igehirdetések. A vallástalanoknak (ateistáknak, antiteistáknak, agnosztikusoknak, szkeptikusoknak, racionalistáknak stb.) ugyanakkor alig van megszólalási lehetőségük, nincsenek propaganda-eszközeik, nyomásgyakorló lobbijaik, érdekvédelmi szervezeteik, és nem részesülhetnek különböző jogcímeken az állami költségvetésből. A történelem tanúsága szerint az egyház mindig csak azt tűrte el, amit képtelen volt semlegesíteni, vagy amire momentán szüksége volt. Ne legyenek illúzióink a jelenleg általa reklámozott ökumenizmussal kapcsolatban sem. Hogyan is mondhatja magát őszintén ökumenikusnak, amikor az egyedüli igazság birtokosának vallja magát, amelyet évszázadokon át tűzzel-vassal kényszerített másokra? Hogyan is lehetne hinni egy olyan intézmény őszinteségében, amely mindig és mindenhol kiszolgálta az összes politikai hatalmat, még a legelvetemültebbeket is, hogy azután alkalmas időben meakulpázzon miatta? "Talány számomra, hogy amikor Szent István örökségére, és ezzel a zsidó-keresztény értékrend Kárpát-medencei, féltett jelenlétére bátorkodunk utalni, igazából milyen érzékenységet sértünk", mondja ezek után tettetett naivitással vagy inkább tipikusan keresztényi farizeuskodással Veres András püspök (89). Az az állítás sem állja meg a helyét, hogy az erőszakos hittérítés manapság már csak az iszlám sajátossága, miközben a kereszténység időközben leszokott róla. Ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalja - mások mellett - Sem Keroba, az Indonéziától való elszakadásért és a nemzeti függetlenség kivívásáért küzdő Pápuai Felszabadítási Szervezet európai koordinátora, aki szerint „1969 óta gyilkolnak bennünket és bombázzák falvainkat. Nem ellenőrizzük a saját oktatásunkat és betiltották a nyelvünket. Házainkat lerombolják. Kultúránkat megvetik, mert hagyományos vallásunk alapján a fákban, az erdőkben, a folyókban hiszünk. A bányatársaságok azt mondják nekünk, hogy az egyetlen istenben kell hinnünk és nem a természet istenségeiben” (90). A monoteizmusok ökumenizmusában érdekelt amerikai (keresztény) bányatársaságok a területet megszállva tartó (muzulmán) Indonéziával együttműködve évtizedek óta tonnaszám szórják szét a vegyi hulladékot és károsítják a természetet a pápuák földjén, környezeti katasztrófát okozva, és elüldözve az őslakosságot lakhelyéről. Mindezt nyilván a legnagyobb lelki nyugalommal teszik, elvégre az istenük, úgy képzelik, velük van…
„Kérdés és válasz - Mit vesznek át ma elsőként a vad népek Európától? A pálinkát és a kereszténységet, ezeket az európai narkotikumokat. És mitől mennek tönkre a leggyorsabban? Az európai narkotikumoktól”, írta egykor Nietzsche, az európai lélek betegségeinek legjobb terapeutájaként (91), és ebben sem tudott tévedni, még ha az általa említett narkotikumok átvétele nem is mindig önkéntes alapon történik. Sőt az is előfordul, hogy a „kábítottak” visszaadják azokat a „kábítóknak”, mint az az öreg indián, aki II. János Pál Amerika felfedezésének 500. évfordulója alkalmából tett újvilági látogatásakor teátrálisan átnyújtotta a Biblia egy példányát a katolikus egyházfőnek, arra emlékeztetve őt ezzel, hogy az őseit megkínzó, kirabló és legyilkoló keresztényeknek bizonyára nagyobb szükségük van rá, mint nekik, „vadaknak”. Mindezek fényében értelmezhető csak igazán az a nietzschei szentencia, miszerint
„pogányok mindazok, akik igent mondanak az életre”.
Ugyanígy érezhetett az önmagát a „krisztusok mártírjának” tekintő Ady Endre is:
„Paraszt Apollónak termettem, / Ki dalos, erős és pogány, / Ki szeretkezve és dalolva / Dől el az élet alkonyán. / Pogány erőtől, daltól, vágytól / A lelkem immár nem buzog, / Megöltek az evangelisták, / Az életbölcsek, krisztusok.”

Ezek után nem marad más hátra, mint feltenni a szónoki kérdést: valóban a kereszténység a „magasabbrendű” és a pogányság a „sötét”, ahogyan azt a "nagytudású" Márfi és Révész urak kinyilatkoztatni méltóztattak? A válasz, mint már mondtuk, az európai ember méltóságán és önbecsülésén múlik. Feltéve persze, hogy maradt még neki.
A döntéshez mindazonáltal jó lesz szem előtt tartani, hogy „van olyan pillanat az életben, amikor annak tudatának a kérdése, hogy gondolkodhatunk-e másként, mint ahogyan gondolkodunk és felfoghatunk-e másként, mint ahogyan látunk, elengedhetetlen ahhoz, hogy továbbra is lássunk és gondolkodjunk” (92).

Ha ez az írás közelebb vitte az olvasót ehhez a pillanathoz, akkor maradéktalanul betöltötte célját.

Jegyzetek

1.Népszabadság, 2003. augusztus 21.
2.Szentföld a Föld, Kortárs, 2000, 153. o.
3.Uo.
4.Uo. 155-156. o.
5.„Mi született 1003 évvel ezelőtt? – Ha mi eltűnünk, akkor vajon van-e, lesz-e értelme itthon európázni…”, Magyar Nemzet, 2003. augusztus 23.
6.„A mintakirály”, Népszabadság, 2003. augusztus 19.
7.„Végzetes kihatás”, Magyarok Vasárnapja, 1999. szeptember
8.„A nemzeti ősvallás jelentősége”, in Őskutatásunk I., Kompilátor Kiadó, 2000, 74-75. o. Lényegében ugyanezt mondja az egészen más "intellektuális fundamentumon" álló Komoróczy Géza is: "A Kárpát-medencét meghódító magyar törzsszövetségnek a népvándorlás korába visszanyúló hagyományait, ha voltak, a keresztény térítők kipusztították. Anonymus Ménrótot a Bibliából vette (Nimród), Kézai a hun-hagyományt a nyugat-európai történetírásból", ("Vallások Európában és Magyarországon: történeti szempontok a jelenhez", ÉS, 2004. október 1. Egyéb részleteket az írásból ld: SAULIZMUS rovat). További forrásként megemlíthető a Vitéz András rozsnyói kanonok, Gömös és Kishont vármegyék táblabírája által a Szilassy család levéltárában 1816-ban fellelt oklevél. "István király tanácsbelijeivel aláíratott és törvénnyé lett rendelet, amelynek értelme szerint Domokos esztergomi érsek  azt a magyar keresztény egyháznál keresztülviteti és egyúttal általa Szilveszter pápával közölteti, hogy Szilveszter pápa tanácsolása folytán elhatároztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról-balra pogány írás megszüntetődjék és helyébe a latin betűk használtassanak. Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék és a pogány írástól, valamint tanításától papi állásának elvesztése és 20 arany pensas büntetés fizetés mellett eltiltassék. Továbbá, hogy az egyházban található pogány betűkkeli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinnal felcseréltessenek. Valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat beadnak, 1-től 10 denarig kapjanak jutalmat. A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszűnjenek."
II. Szilveszter pápának a pogány viking rovásírás elpusztítására vonatkozó követelését James Reston jr. amerikai történetíró is megerősíti.
9.„Krisztus és Egyháza a történelemben. A magyarok megtérése”, Szövetség, 2003. szeptember 5.
10.„Szent István szellemi öröksége ma is aktuális”, Magyar Nemzet, 2003. augusztus 19.
11.Bors vezér megtérése, 42. o.
12.Homoki Nagy Mária, in Dialógus, SZTE, Szeged 2000.
13.Homonnay Ottó: A rideg valóság, H. T. S., Toronto 1979.
14.„Jel, amelynek ellene mondanak”, Magyar Demokrata, 2003. december 4.
15.Ifjúkori görög tárgyú írások, Európa, 2000, 195. o.
16.Határ Győző: A fény megistenülése, Terebess Kiadó, 1998, 79. o.
17.„Szent István király”, in Emlékkönyv, MTA, Budapest 1938, II. kötet
18.Kulcsár Árpád: „Átcsalogatott nagyasszony”, Hetek, 2001. augusztus 18.
19.P.H. Holbach: Szentek képtára, Kossuth, 1966, 30. o.
20.Cicero már idejekorán figyelmeztetett: Superstitio instat et urget, et quocumque te verteris, persequitur („Ha beengeditek házatokba a babonát, mindenütt üldözni fog benneteket, percnyi nyugtotok sem lesz tőle”), in De divinatione II. 72.
21.Homonnay: Id. mű, 165. o.
22.Ernest Renan: Marc-Aurele, Párizs 1886.
23.Antikrisztus, Ictus, 1990, 71. o.
24.Filozófiai levelek, in Válogatott filozófiai írásai, Akadémiai, 1991, 78. o.
25.Intra Muros, Pannon Könyvkiadó, 1991, 87. o.
26.Uo., 88. o.
27.Gondolatok a vallásról és a kereszténységről, Kossuth, 1996, 41. o.
28.A vidám tudomány, Holnap Kiadó, 1997, 156. o.
29.„A Megváltó egy olyan eszelős, aki szégyentelenül hisz önmagában.” (Cioran)
30.Pensées, 361. o.
31.„Az örökség skalpja”, Magyar Nemzet, 2002. szeptember 21. A szerző máskor is visszatér a témára, mégpedig hasonló szellemben: "Nos, itt Európában vagy kétezer éve a monoteizmus hajótöröttjei vagyunk. A szellemirtás, a nagy bálványdöntögetés, a metafizikai léptékű primer természetpusztítás, a paradicsomból való kiűzetés traumája öntudatlanul még mindig ott motoz bennünk. A pogányság, ha kiteszed az ajtón, visszaszökik az ablakon, kuvikolva benéz. Szent István király megvakíttatta Koppányt, és ezer évre rá egy vak ember bekéredzkedik a köztársasági elnökhöz, mondván: a jussomért jöttem. A monoteizmus óta az Isten és az ember közti tér - üres: nincs hely benne manóknak, driádoknak, szellemeknek, félisteneknek és isteneknek, mi több, hadd kockáztassam meg, ugyanígy és ugyanezért az állatok és az emberek, a természet és az amber közti tér is hasonlóképp üres, hisz ne feledjük, az ember fölötti természetfölötti valaha sokszor épp természetbeni volt, az egyiptomi, görög vagy indián mítoszok istenei gyakorta állatistenek voltak. Az archaikus ember vérfertőző közelségben élt a szellemvilággal és az állatvilággal, s miként őt magát e kettőtől, e kettőt egymástól sem volt hajlamos megkülönböztetni. Ez a világ egyidejűleg volt rettentő és otthonszerű. A rá következő világkép, világ megnyugtatóbb, de nem otthonos. Isten, az ember és természet benne a helyére került, illő távolságra egymástól. Az ember pedig azóta is folyvást megpróbálja beültetni az Isten és ember, illetve a természet és ember közötti sivatagot, próbálja újjászervezni, újra megteremteni a közöttük valaha fennálló kapcsolatot." ("Sztárkultusz", MN, 2005. május 7.) Sebeők János az állami ünnepek - így az augusztus 20-i "ájtatoskodás" - alapvetően konformista jellegéről is lerántja a leplet: "Szent Istvánt alkotmányünneppé ojtották a legvidámabb barakk magyar Patyomkinjai, de az államalapítás mint esemény eredeti természetét tekintve is 'konformista': letelepedés, lenyugvás, a koppányi magyarság megtagadása, kompromisszum. Belenyugvás a korabeli globalizáció - a kereszténység - realitásába. (...) A szubkulturális magyar ősellenzék eretnek módon olykor emlékeztet is erre, a Szent István-i modell árnyoldalára - például a rovásírás és a törzsi magyar hiedelemkincs elvesztésére, mely kétségkívül feláldoztatott az akkori unió oltárán. (...) A 'méltóságteljes ünneplés' minden politikai rendszerben a szervilizmus, a konformizmus jól dekodólható allegóriája." ("Méltóság és aktuálpolitika", MN, 2007. március 24.)
32.Hadrianus emlékezései, Európa, 1984, 287. o.
33.A vidám tudomány, 261. o.
34.Határ Győző: Alapigazságaink, Szabad Föld, 2003, 91. o.
35.Tomislav Sunic: „Marx, Mózes és a pogányok a Nyitott Városban”, Pannon Front, 5. évf. 1. szám.
36.Charles N. Cochrane: Christianity and Classical Culture, University Press, York 1957, 254. o.
37.A keresztények mindig is imádtak a tűzzel játszani. Több mint ezer éven át hódoltak az istenük által szentesített piromániának. Előbb „csak” a könyveket égették, utóbb áttértek az emberekre. Ernest Renan a L’Antéchrist című művében azon hipotézisének ad hangot, hogy a Nero második felesége, Poppea környezetében befolyásos zsidók vádolták meg a keresztényeket Róma felgyújtásával, mivel szektás fanatizmusukban mindent felhasználtak vallási riválisaik tönkre tételére (és vice versa). Gerhard Baudy német történész szerint azonban a bűntett elkövetőit valóban a korabeli Krisztus-követők között kell keresni. A nevezetes napon ugyanis, i. sz. 64. július 19-én, röviddel napfelkelte előtt láthatóvá vált az égbolton a Szíriusz csillag, amely az ókori hagyomány szerint az új kezdetét jelképezte. A keresztények égi jelként értelmezték ezt, mint amely a gyűlölt birodalom bukását vetítette előre, és a maguk módján – az „Örök Város” felgyújtásával – segítettek valóra váltani a jóslatot. Rómát ugyanis a „babiloni szajhával”, „a Föld utálatos kicsapongóinak anyjával” azonosították (vö. Jelenések könyve 17, 5).
38.A barbár pusztításért felelős Theophilosz püspök ténykedésére aztán – Ábrahám révén – „testvére”, Al-asz Amru tábornok teszi fel a koronát, aki 642-ben Omar kalifa parancsára hat hónap alatt a város közfürdőinek fűtésére tűzre vetteti a keresztény „kultúrérát” is szerencsésen átvészelt könyveket. „Minthogy a Korán tartalmazza az egyetemes tudást, ezek a könyvek vagy megfelelnek a Koránnak és akkor fölöslegesek, vagy pedig ellentmondanak neki, és akkor veszélyesek”, hangzott az eszement tett indoklása. Elég az hozzá, hogy a „pogány” bölcsesség elleni zsigeri gyűlöletben egymás potenciális szövetségeseiként ténykedő monoteista barbárok „jóvoltából” az ókori kultúra felbecsülhetetlen értékű és pótolhatatlan emlékei mentek veszendőbe.
39.Alföldi András: Magyarország népei és a római birodalom, Attraktor Kiadó, 30. o.
40.Theodosius uralkodása alatt bontakozik ki azonban a Quintus Aurelius Symmachus római prefektus és Nicomachus Flavianus szenátor által fémjelzett „pogány reneszánsz” is, amelyhez a frank Arbogast biztosítja a fegyverek erejét, aki II. Valentinianus (valószínű) öngyilkossága után Eugenius rétor személyében 392. augusztus 22-én ismét a régi istenek hívét emeli a császári trónra. A Frigidus-folyónál 394. szeptember 5-én árulás miatt bekövetkezett csatavesztés azután egyszer s mindenkorra pontot tesz a pogány restaurációs törekvések végére. Theodosius mindenesetre nem sokáig élvezhette győzelme gyümölcsét. Alig négy hónappal később ugyanis magához szólította a teremtője.
41.Ahogyan később Giordano Bruno porkolábját és kínzóját, Robert Bellarmin bíborost is.
42.Határ Győző: Alapigazságaink, 238-239. o.
43.Barta Boglárka: „Végleg feltárul az Ízisz-szentély”, Magyar Demokrata, 2002. november 21.
44.Émile Male: La fin du paganisme en Gaule, Flammarion, Párizs.
45.Később azonban méreg végzett vele, hasztalanul könyörgött életéért Istenéhez.
46.Robert Graves: A vitéz Belizár, Gondolat, 1967, 446-447. o.
47.Id. mű, 56. o.
48.A. P. Kazsdan – G. G. Litvarin: Bizánc rövid története, Gondolat, 1961, 218. o.
49.Uo., 208-209. o.
50.Jézus élete, Európa, 1991, 21. o.
51.Id. mű, 199. o.
52.Louis Rougier: Celse contre les chrétiens, Copernic, Párizs 1977.
53.Zsidóság és kereszténység Krisztustól a középkor végéig, Kalocsa 1936, 75. o.
54.Id. mű, 292. o.
55.Uo., 371. o.
56.Ugyanez a passzus a Szent István Társulat 1996-os kiadásában így hangzik: „Végül van, aki a mennyek országáért önként lemond a házasságról”, ismét csak ékesen bizonyítva az állítólag „Isten által sugalmazott” szöveg folyamatos és gátlástalan
„kozmetikázását”.
57.A prófétizmus, a millenarizmus és a montanisták aszkétikus egzaltáltsága által elcsábíttatva Tertullianus 213-ban szakít a karthagói katolikusokkal, bejelentve, hogy „elindul a szentlélek védelmére”.
58.Artner Edgár: Ókeresztény egyház- és dogmatörténet I. Budapest 1946, 219. o.
59.Vö. A Discovery Channel Rémmesék eredete c. sorozata. Ez az adat nagyságrendileg megegyezik a Voltaire által az Istenek és emberek c. művében valószínűsített tízmilliónyi áldozattal, bár ő mindenütt leszállította a számokat csaknem a felére, elkerülendő a túlzás látszatát.
60.„Égetőné öröme – Pokoljárók az európai művelődéstörténetben”, Magyar Nemzet, 2003. szeptember 16.
61.Az irányadó egyházi előírás szerint a bűnöst úgymond ut quam clementissime et citra sanguinis effusionem puniretur („a legkönyörületesebben, vére ontása nélkül büntessék”), ami az inkvizíció nyelvén elevenen történő megégetést jelentett.   
62.„Égetőné öröme…”, Id. cikk.
63.Voltaire: Id. mű, 333. o.
64.Száraz M. György: Id. cikk.
65.Fazekas Anett: „Vesd ki a gonoszt közüled”, Belvedere, Szeged 2005. február-március, 87. o.
66.Encyclopaedia Britannica, II. kiadás, XXVIII. kötet, 757. o.
67.James Joyce Ifjúkori önarcképének a Dedalus figurája arra a kérdésre, hogy áttér-e a protestáns hitre, kérdéssel válaszol: „Ugyan miféle felszabadulás volna az, hogy egy logikus és összefüggő abszurditást felcseréljek egy logikátlan és összefüggéstelen abszurditásra?”
68.Maiore forsitan cum timore sententiam in me fertis quam ego accipiam! („Nagyobb félelemmel hoztátok ti ezt az ítéletet, mint amilyennel én fogadom”), mondta bíráinak.
69.Domenico Demarco: Il tramonto dello Stato pontifico. Il papato di Gregorio XVI., Torino 1947, 97. o.
70.Germán Arciniegas: A karibi világ életrajza, Európa, 1997.
71.Fazekas Anett: Id. cikk, 91. o.
72.Id. mű, 131. o.
73.II. kötet, Budapest 1931, 363. o.
74.Huber, 138. o.
75.Uo. 138.
76.Uo. 179.
77.„Krisztus és Egyháza a történelemben”, Szövetség, 2004. január 9.
78.„Kólabarátok. Lehet-e békében élni az iszlám civilizációval?”, Magyar Nemzet, 2005. február 5. Ami a kereszténység állítólagos „barbár-szelídítő” hatását illeti, a szerző nyilvánvalóan nem akarja tudomásul venni, hogy Rómát az időközben civilizálttá tett és megszelídített, vagyis kereszténnyé tett germánok gyújtották fel és rabolták ki – pápájával és keresztény hitsorsosaikkal együtt.
79.Voltaire: Id. mű, 366. o.
80.Rolling Stone, 2005. április
81.„Nincs két egyforma totális rendszer”, Népszabadság, 2002. november 15.
82.„A legbűnösebb találmány”, Le Monde, 2001. szeptember 22. Ld. II. Melléklet.
83.Derniere Année, L’Age d’Homme, Lausanne 2001,32. o.
84.Bernard Oudin: La foi qui tue, Laffont, Párizs 1980, 221. o.
85.Idézi Julius Evola: Pogány imperializmus, Nemzetek Európája, 2003, 141.
86.Lövith: Világtörténelem és üdvtörténet. A történelemfilozófia teológiai gyökerei, Atlantisz,  2001, 57. o.
87.Kolozsvári Grandpierre Endre: Id. cikk, uo., 86. o.
88.„A Krisztus-követés ’közbeszéde’”, Népszabadság, 2001. december 3.
89."Szent István a jövőnek épített", Joó István interjúja Veres Andrással, MN, 2005. augusztus 19.
90.Damien Faure: „La guérilla oubliée des Papous”, Le Monde diplomatique, 2002. augusztus
91.Vidám tudomány, 164. o.
92.Michel Foucault: L'Usage des plaisirs, Gallimard, Párizs 1984, 14. o.

Melléklet

I. "Elvétve egy-egy ember - nyugat felé, észak felé, kelet felé húzódó hatalmas , mindent elborító pusztaságok... - hellyel-közzel egy-egy irtás, ezúttal már meghódított, de csak félig-meddig megzabolázott föld; sovány, nevetséges barázdák, amelyeket csenevész ökrök vonta faekék hasítottak a makrancos földbe; nagy, még üres foltok e tápláló térségben azok a táblák, amelyeket parlagon hagytak egy évre, olykor tíz évre is, hogy a pihenésben természetes módon nyerják vissza termékenységüket - kőből, sárból vagy vesszőből összerótt, egy bokorba bújt, tüskés gallyakból fönt sövénnyel és kertekkel övezett kunyhók - a védelmet nyújtó palánkok gyűrűjében imitt-amott egy-egy főember lakóháza, fapajta, csűrök, szín a rabszolgáknak, és kissé távolabb a tűzhely és a konyhák - nagy ritkán egy-egy település, nem több mint egy római város maradványa, melynek kifehérült csontvázás befonta a természet vegetációja... Bár a lakosság gyér, valójában túlságosan is nagyszámú. Majdhogynem csupasz kézzel viaskodik a rakoncátlan természettel, amelynek törvényei gúzsba kötik, és a terméketlen, rosszul leigázott földdel. Nincsen olyan paraszt, aki egy szem búzamagot elvetvén három magnál nagyobb hozamra számíthatna - feltéve, ha nem rendkívül rossz az év, húsvétig süthet így kenyeret. Utána aztán fűvel, gyökerekkel kell beérnie, azzal az alkalmi táplálékkal, amit az erdőben vagy a folyók meredek partján a földből tép ki magának. A nagy nyári munkák idején a kiéhezett parasztok a betakarításig kiszikkadnak a fáradtságtól. Amikor az időjárás kedvezőtlen - s ez a leggyakoribb -, sokkalta hamarabb elfogy a gabona, és a püspököknek fel kell oldaniuk az egyházi tilalmat, meg kell bontaniuk a szertartások rendjét, meg kell engedniük, hogy a nagyböjt alatt húst egyenek az emberek. Nemegyszer, amidőn a földet feláztató mértéktelen esőzések megzavarták az őszi munkák rendjét, amidőn viharok dúlták fel és tették tönkre a termést, a megszokott éhezéseket nagy éhínségek váltották fel, halálozások. A korabeli krónikaírók szívesen írnak róluk:
'Ember embert üldöz és felfalják egymást, megölik felebarátaikat, s farkasok módján emberhússal táplálkoznak.' Túloztak volna, felidézvén a csontházakban felhalmozott hullákat, az éhezők hordáit, akik földet ettek, és néha még a halottat is kiásták? Ezek az írók valamennyien egyházi emberek voltak. És azért mondják el oly nagy gonddal a sok nyomorúságot, a járványokat, amelyek amúgy észrevétlenül megtizedelték a gyönge népességet, és hirtelen fellobbanva erősen megnövelték a halandóságot, mert az ő szemükben az efféle csapások egyszerre jelentették az ember nyomorúságát és isten lesújtó kezét. Egész évben jóllakni mértéktelen kiváltságnak tetszett akkortájt, néhány nemesúr, néhány pap, néhány szerzetes privilégiumának. Az éhség rabszolgája volt mindenki más. Az emberi sors sajátságos állapotaként élték át az éhezést. Úgy vélték, az ember természetétől fogva szenved. Pőre és nincstelen, halál, bajok, rettegés prédája. Azért, mert bűnös. Ádám bűnbeesése óta marcangolja az éhség, és senki nem mondhatja el magáról - már csak az eredendő bűn miatt sem -, hogy őt megkíméli. Félelemben élt ez a világ, és elsősorban saját gyöngeségétől félt."   

II.„… Az ember valamibe mindig bele fog halni, de fogalmunk sincs arról, hogy az emberi lények mi mindent találtak fel azért, hogy elvegyék más emberi lények életét. Közülük az egyik találmány, a legbűnösebb, a legabszurdabb, amely a legáltalánosabb emberi észbe ütközik, az az, amely az idők és a civilizáció kezdete óta az isten nevében történő gyilkolásra ad parancsot. Elmondták már, hogy a vallások, kivétel nélkül mindannyian, sohasem szolgáltak arra, hogy az embereket közelebb hozzák egymáshoz és kibékítsék egymással, éppen ellenkezőleg: eddig is és továbbra elmondhatatlan szenvedések, mészárlások, rettenetes fizikai és lelki erőszaktételek okozói, olyanoké, amelyek a nyomorúságos emberi történelem egyik legsötétebb fejezetét alkotják. Már csak az élet iránti tiszteletből is elegendő bátorsággal kellene rendelkeznünk ahhoz, hogy minden körülmények között kimondjuk ezt a nyilvánvaló és bizonyítható igazságot. A hívők többsége azonban, függetlenül a vallásuktól, nemcsak hogy úgy tesz, mintha nem tudná ezt, de dühösen és türelmetlenül kifakad azok ellen, akiknek isten csak egy név és semmi más, egy olyan név, amelyet halálfélelemből adtak neki egy napon, és aki azért jönne el, hogy meggátolja egy új emberiség kialakulását. Cserébe paradicsomot ígértek és pokollal fenyegettek, amelyek egyformán hamisak, sértések az intelligenciával és a jó érzékkel szemben, amelyeket olyan nehezen tudtunk kifejleszteni. Nietzsche azt mondta, hogy ha isten nem létezne, minden meg lenne engedve, és én azt válaszolom, hogy éppen isten miatt és nevében volt minden megengedve és igazolva, különösen a legrosszabb, a legborzasztóbb és a legkegyetlenebb. Évszázadok során az inkvizíció, amely – mint a mai tálibok –  egy terrorista szervezet volt, és a szent szövegeket, amelyeknek éppen azok tiszteletét kellene kiérdemelniük, akik állítólag hisznek bennük, makacsul a vallás és az állam közötti szörnyűséges házassági szerződéssé silányította, a lelkiismereti szabadság és a legemberibb jog  ellen, amely a ’nem-et’ mondás joga, az eretnekséghez való jog, a választás joga, vagyis mindaz, amit az eretnekség szó jelent. Isten azonban ártatlan. Ártatlan mint olyasvalami, ami nem létezik, amely nem létezett és soha nem is fog létezni, ártatlan a világegyetem megteremtésében, hogy olyan lényekkel népesítse be azt, akik képesek elkövetni a legnagyobb bűnöket és azonnal azzal mentegetőzni, hogy ezek a bűnök az isteni hatalom és dicsőség megünneplései, miközben sokasodnak a halottak, a New York-i ikertornyok halottai és mindazok, akik az emberek akarata és cselekedete által gyilkossá tett isten nevében újra és újra terrorral és vérrel borítják a történelem lapjait. Az istenek, úgy hiszem, csak az emberi agyban léteznek, magán azon az univerzumon belül prosperálnak és pusztulnak el, amely feltalálta őket, de az ’isten-tényező’ jelen van az életben, mintha ténylegesen az ura és parancsolója lenne annak. Nem egy isten, hanem az ’isten-tényező’ mutogatja magát a papírdolláron és feszít a plakátokon, amelyek az isteni áldást kérik Amerikára (az Egyesült Államokra, nem a másikra…). És az ’isten-tényezőn’ keresztül testesült meg az iszlám isten. Ő hajszolta a Világkereskedelmi Központ tornyainak a lázadás repülőgépeit a megvetés ellen és a bosszú repülőgépeit a megaláztatások ellen. Azt fogják mondani, hogy az egyik isten szelet vetett, egy másik pedig vihart aratott. Lehet, sőt biztos is. De nem ők, szegény istenek voltak a bűnösök, hanem az ’isten-tényező’, amely ugyanaz minden emberi lénynél, bárhol is legyen, és függetlenül minden hiedelemtől, amely megmérgezte a gondolatot és ajtót nyitott a legrútabb intoleranciáknak, amely csak azt tiszteli, amit hinni parancsol, amely miután állítólag emberré tette az állatot, végül állattá tette az embert. A hívő olvasótól (bármi is legyen a vallása), akinek sikerült legyőznie undorát, amelyet ezek a szavak válthattak ki belőle, nem azt kérem, hogy legyen ateista, mint aki ezeket írta. Egyszerűen csak arra kérem, hogy értse meg, legalább az érzelem révén, ha már az értelem révén képtelen is rá, hogy ha isten létezik, akkor egyedülálló és a vele való kapcsolatában az számít a legkevésbé, hogy milyen nevet adtak neki. Legyen tehát bizalmatlan az ’isten-tényezővel’ szemben. Az emberi szellem nem szűkölködik az ellenségekben, de ez az egyik legmakacsabb és legpusztítóbb. Ahogyan ez már bebizonyosodott, és ahogyan, sajnos, nyilván újra be fog bizonyosodni.”