Mondák, versek

Rege a Csodaszarvasról
 
(Arany János: Buda halála)

 

Ahogy a madár száll ágról ágra, úgy száll szájról szájra a magyarok származásának mondája. Az apa elmeséli fiának, az később az ő fiának. Egyszer majd ti is elmesélitek utódaitoknak, honnan jöttünk, hogyan kerültünk ide ebbe a szép országba.
Hallgassátok meg!
Hol volt, hol nem volt, messze napkelet felé volt egyszer egy híres-nevezetes fejedelem, akit Nimródnak hívtak. Száz gulyása, ezer csikósa, tömérdek nyája, ménese volt ennek a fejedelemnek. De ő nem azokra volt büszke, hanem két fiára. Hunornak hívták az öregebbiket, Magyarnak a fiatalabbikat. Egyformán derék, jó növésű legény volt mind a kettő. Sas a szemük, villám a kezük.
Nagy vadászember volt Nimród, s akármerre űzte-kergette a vadat, mindenfelé elkísérte a két fia.
Mondta is neki a felesége, Enéh királynő: - Nem jó vége lesz annak, uram királyom, ha te úgy rákapatod a gyerekeket a vadászatra.
- Ahogy az isten akarja - felelt mosolyogva az öreg fejedelem. - Én már csak annak örülök, hogy nem kell már azokat félteni a vadállattól se, mert azzal is elbánnak.
Később a fiúk apjuk nélkül is elmentek vadászni.
Egyszer éppen apjuk országának a határán vadászgattak kíséretükkel. Ötven deli levente kísérte Hunort, ötven nyalka legény Magyart. Sok madarat halomra nyilaztak, dárdájuk számtalan vadat leterített.
A két testvér már éppen hazafelé készülődött, mikor hirtelen egy gímszarvas bukkant fel előttük. De olyan ám, amilyent még sohase láttak. Fehér a szőre, mint a hó, ragyog a szeme, mint a gyémánt, ágas-bogas két szarva pedig egymásba fonódva olyan, mint a koszorú.
- Ezt már csak nem hagyjuk itt! - kiáltott Hunor, lovára pattanva.
- Legjobb volna elevenen elfogni, és hazavinni édesanyánknak! - Azzal felszökött paripájára Magyar is. Hajrá, száz vitézükkel utána a csodaszarvasnak! Árkon-bokron keresztül, hegyről le, hegyre fel, sűrűből tisztásra, mezőről berekbe.
Reggeltől napszállatig nyomában voltak, de csak nem érték el a szarvast. Mikor már úgy volt, hogy mindjárt elfogják, nagyot szökkent a gyönyörű állat, s egy locsogós, mocsaras ingoványban végképp elveszett a szemük elől.
A daliák egymásra néztek.
- Szeretném tudni, bátyám, hová kerültünk - szólalt meg Magyar.
Körülnéztek, s csudaszép tájékot láttak maguk körül. Selyem a füve a legelőknek, mézes a gyümölcse a fáknak, az erdőben seregestül az őz, nyüzsög a folyóban a hal.
- Hej, öcsém, szeretnék én itt sátrat verni! - sóhajtott Hunor.
- De megszakadna apánk, anyánk szíve, ha többé nem látnának bennünket - felelte Magyar.
- De látnak ám! - fordította hazafelé Hunor a lova fejét.
- Szüleinkhez hazatérünk, szándékunkra áldást kérünk!
Haza is ment a két testvér az öregekhez. Nimród fejedelem helyben is hagyta szándékukat, csak Enéh királyné sopánkodott:
- Jaj, édes gyerekeim, mi lesz belőletek azon a vadon helyen? Ki főz nektek ebédet, ki mossa ki gyolcsruhátokat?
- Majd csak ád az isten arra is valakit - bíztatta az öreg fejedelem a feleségét. Csakugyan adott is. Mire a fejedelem fiai a száz vitézzel visszatértek a szigetre, már messziről vidám muzsikaszó és ének fogadta őket. Egy szomszéd fejedelemnek, Dul királynak a két lánya mulatott, mind a kettő ötven-ötven lánypajtásával. Táncoltak, bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, mint liliomvirágok a szélben.
Hunor és Magyar összenéztek a vitézekkel.
- No, fiúk, lesz már, aki főzzön, mosson ránk! Ebből lesz csak nagy lakodalom!
Úgy is lett! Közibük vágtattak, minden legény a nyergébe kapott egy lányt, és azt mondta neki:
- Én az urad leszek, te a feleségem. Ásó-kapa válasszon el bennünket egymástól.
Hunornak és Magyarnak a két királylány jutott. A helyet pedig megfelezték egymással. Napnyugati fele jutott Hunor népének, s azok voltak a hunok. A keleti fele jutott Magyar leventének, s ezeknek utódjait nevezték magyaroknak. Az országot Szittyaországnak. Ez a szép monda pedig szálljon tovább is szájról szájra.
 
 
A Hunok hazát keresnek
 
 
Sok-sok esztendeig békességben éltek Szittyaországban Hunor és Magyar ivadékai. Úgy elszaporodtak, mint fűszál a réten, s alig fértek el egymástól. Ha a hun halász ki akarta vetni hálóját a folyóba, rátámadt a magyar halász:
- Ez az én folyóm, keress magadnak halat máshol!
Máskor meg a hun pásztor kergette el a magyar pásztor barmát a legelőről:
- Itt az én marhámnak terem a fű, szedd fel innét a sátorfádat!
Egyszer aztán azt mondták a hunok vezérei a magyarok vezéreinek:
- Az itt a hiba, testvérek, hogy kicsiny már Szittyaország két ilyen nagy népnek. Gyertek, keressünk közösen más hazát, ahol jobban elférünk.
- Nem úgy lesz az! - felelték a magyarok. - Ha megint közös hazában telepszünk meg, megint csak nem férünk el egymástól. Hanem ha ti itt hagytok bennünket, és kerestek magatoknak új hazát, akkor nekünk, magyaroknak elég nagy lesz Szittyaország.
- Igazatok van - mondták a hunok, és fölszedve sátraikat, elbúcsúztak a magyar testvérektől. Megígérték nekik, hogy ha olyan hazára találnak, amely őket is be tudja fogadni, akkor hírt adnak magukról.
Volt a hunoknak egy szentnek tartott sasféle madaruk, a turulmadár. Az röpködött előttük, az utat mutatva, mikor megindultak új hazát keresni napnyugat felé.
Sok országot bejártak, sok népet legyőztek a hunok, míg elértek a Duna mellé, a mai Magyarországra. Itt a római nép volt az úr, mégpedig igen nagy úr. A világ egyik szélétől a másikig ért a római császár hatalma.
Nem is nagyon ijedt meg a római császár, mikor meghallotta, hogy jönnek a hunok.
- Legalább egy néppel több lesz, aki engem szolgál - mondta kevélyen, s megüzente a hunok királyának, hogy aranyban fizesse neki az adót.
A hunok királya pedig azt üzente vissza:
- Én az adót nem arannyal fizetem, hanem vassal. Küldeni se küldöm, hanem magam viszem.
S amit ígért, állta is. Úgy zúdult a hun lovasok förgetege a római császár hadinépére, hogy lehetetlen volt előttük megállni. Futott a római, győzött a hun, s véres csaták után megdobbantotta a hunok királya lábával a földet:
- Ez a föld pedig most már az én fajtámé marad a világ végezetéig!
Ezt a hun királyt, aki népének új hazát szerzett a Duna-Tisza mentén, Attilának hívták.
 

 

Az Isten kardja 

 
 
Attila már az új hazában volt, mikor egyszer különöset álmodott. Azt álmodta, hogy meghasadt az ég, leszállt belőle egy ősz öregember, s egy kardot kötött a király oldalára. De nagyon különös kard volt az. Arany a markolata, s az volt a legkülönösebb, hogy amint a kardot kezébe vette, egyszerre maga előtt látta az egész világot, rengeteg erdőket, végtelen tengereket, fényes városokat, rettentő hadseregeket. S ahogy megsuhogtatta a kardot a világ négy tája felé, hát az erdők meghajoltak, a tengerek meghasadtak, a városok lánggal égtek, a hadseregek földre hulltak.
- No, ez különös álom volt. Ugyan mit jelenthet? - tűnődött a király, s magához parancsolta tanácsadó papjait, a táltosokat, hogy fejtsék meg álmát.
- Nem nehéz ezt megfejteni, nagyúr - mondja a legöregebb táltos. - Azt jelenti ez, hogy Isten a maga kardjának mását adja neked, s te azzal hatalmad alá hajtod az egész világot.
Abban a szempillantásban suhog az ajtófüggöny, s az őrt álló vitézek egy pásztorfiút vezetnek a király elébe. Különös kard volt a fiú kezében, aranymarkolatú. Odanyújtotta a királynak.
- Hol vetted ezt, te fiú? - kérdi ámulva Attila.
Leborul a pásztorgyerek a földre, szava akadozik.
- Ahogy ma hajnalban nyájamat terelgettem, uram királyom, észreveszem, hogy sántít a fehér üsző, és véres nyomot hagy a lába. Körülnézek, mi szúrhatta meg ezen a selyemfüvön? Hát ennek a kardnak a hegye állt ki a földből. Odamegyek, ki akarom húzni, láng csap ki belőle. Ijedtemben elszaladtam, és csak messziről néztem, hogy lobog lánggal a kard. Egyszerre aztán ellobbant a láng, s mire odaértem, már kint volt a földből az egész kard, ott feküdt a füvön. Fölemeltem, és elhoztam neked, nagyúr, mert téged illet!
- Ez az Isten kardja! - kiáltották a táltosok.
Attila pedig felnézett az égre, suhintott a karddal keletre, nyugatra, észak felé, délnek, és ezt mondta hozzá:
 
 
A hadak útja
 
 
Ha a fej meghal, utána vész a test is. Attila után széthullott roppant birodalma. A meghódított népek fellázadtak, a hun utódok egymás ellen fordították a fegyvert. Véres csatákban elhullottak Attila fiai. Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb, legkedvesebb: Csaba vezér. Mikor a felszabadult rab népek megosztoztak Attila országán, Csaba vezér összegyűjtötte a megmaradt hunokat, és azt mondta nekik:
- Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország földjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Ha akarjátok, elvezetlek oda, s együtt jövünk vissza, újra elfoglalni Attila apánk országát.
Föl is kerekedett erre a hun sereg, mindössze néhány ezer vitéz asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas hegyeinél nem jutottak tovább. Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba megfelezte a hun csapatokat.
- Egyik fele velem jön Szittyaországba, hírt vinni a testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek közt, és visszavár bennünket.
Azokat, akik ott maradtak, megtanította kőből, fából házat építeni a sátor helyett, s azt mondta nekik:
És lett e nép neve székely. S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni, megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha azt üzenik, hogy bajban vannak.
- Üzenhettek tűzzel, vízzel, hírmondótok lehet a levegő vagy akár maga földanyánk is.
Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentő szél zúgatta körülöttük az erdőt, hozta az üzenetet a levegő:
- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Rögtön visszafordultak a hunok, s mind levágták az ellenséget.
Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon: megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet:
- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Harmadszorra már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tűz hozott üzenetet.
Visszafordultak, megint megmentették a székely véreiket az ellenségtől. Azután már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba.
A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket. Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila örökéről, és végre azt mondták nekik:
- Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget. Sokasodnunk kell még arra. Maradjatok nálunk addig, azután majd együtt induljunk!
Le is telepedtek Csabáék a magyarok közt. Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették őket szép zöld hantok alá, lovastul, kardostul.
Ott aludtak aztán száz meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta körül a székelyeket Erdélyben. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelőtt. Egy álló hétig harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség!
Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, s a székelyek öregjei sóhajtoztak:
- Hej, Csaba apánk, most már te sem segítsz meg bennünket!
Bizony, most is megsegítette.
Székely lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt.
- Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely!
Abban a pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton. Zabla csörgött, kard csattogott, Csaba vezér ragyogó lovasai tűntek föl az égen a csillagok között.
- Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élőt! - Új erőre kaptak a székelyek.
Az ellenséget pedig megvette a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?
A székelyek megszabadultak. Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken jöttek. Az a fényes fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is Hadak útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá.
 
 
A magyarok útra kelnek
 
 
Ötszáz esztendeje volt már, hogy a hunok elváltak a magyaroktól, és elindultak új hazát keresni. Ötszáz esztendő alatt a magyarok is megszaporodtak Szittyaországban, és elég erősnek érezték magukat arra, hogy Attila örökét meghódítsák.
Mielőtt elindultak volna a nagy útra, a nép öregjei, vezérei, táltosai összeültek tanácsot tartani.
Hét törzsből állt akkor a magyarság. Mindegyiknek megvolt a maga külön vezére, és egyik se avatkozott a másik dolgába. Bizony, ez nem volt jó olyan nemzetnek, amely harccal, háborúval akart új hazát szerezni.
A darumadarak is vezért választanak maguknak, mikor útra kelnek, mondták a nép bölcsei, nekünk is egy fejedelem kell, akinek mindenki szót fogadjon. - A hét törzs hét vezére közül Álmost választották meg a magyarok fejének, aki legöregebb és legbölcsebb volt köztük. A hét vezér aztán megvágta karját, és vérét egy serlegbe folyatta, annak jeléül, hogy amit fogadnak, vérükkel, életükkel is megvédelmezik.
Álmos aztán öregsége miatt fiára, Árpádra bízta a főhatalmat. Elindultak, s el is jutottak hegyeken, vizeken, ellenséges országokon keresztül, egészen addig a földig, amely Attiláé volt valaha. Lassú és sokáig tartó út volt ez. Elöl lovagoltak a fegyveres vitézek, utánuk következtek a négykerekű ökrös szekereken a nők és a gyermekek. Ezek között terelgették a szolgák az óriási nyájakat, marhákat, juhokat, amelyek tejjel és hússal látták el a vándorló népet.
Amely ország népe barátságosan fogadta őket, azon békességgel haladtak át, ahol ellenük szegültek, ott karddal nyitottak utat maguknak.
Így értek el a sok harc és hosszú pihenők közt a Vereckei-szorosig.
A rege szerint, mikor odáig értek, seregestül csaptak le rájuk a táborukat kísérő turulmadarak, s karmaikkal, csőrükkel vagdalkozva kényszerítették őket, hogy ne kanyarodjanak észak felé, hanem a hegyszoroson át nyomuljanak be mai hazájukba. Árpád seregei Munkács váránál ereszkedtek le a síkra, ott tartottak pihenőt. Álmos itt meghalt, eltemették, Árpád fejedelem pedig megkezdte a honfoglalás nagy munkáját. Rendbe szedte seregét és népét, erről nevezték a helyet Munkácsnak.
 
 
Pereszka futása
 
 
Abban az időben, mikor Árpád fejedelem a hazát kereső magyarokkal eljutott a Tisza partjáig, a Tisza még nem volt olyan jámbor folyó, mint amilyen ma. Most már, hogy a tudós vízi mérnökök összevissza méricskélték, töltések közé szorították, hol meglassították, hol meggyorsították, most már olyan kényelmesen ballag a Tisza, mint valami öregember.
Akkor még, ezer esztendővel ezelőtt, rakoncátlan folyó volt. Néhol úgy kicsapott a medréből, hogy a közepéig se lehetett látni a szélétől. Máshol meg úgy összeszorult, hogy a tót pásztorgyerekek parittya nélkül is áthajították a gömbölyű kavicsokat egyik partról a másikra. (Mert a tótok lakták akkor a Duna-Tisza síkját.) Hanem ahol keskeny volt, ott kipótolta mélységben. Olyan örvényeket vetett, hogy az is elszédült, aki messziről nézte.
Árpád tábora éppen ezért már a harmadik napja türelmetlenkedett Alpárnál a Tisza-parton. Csónak nem volt annyi, hogy átvihesse a töméntelen sokaságot, lovastul átúszni pedig nem lehetett az örvények sötét torkán keresztül. Gázlót meg nem találtak, olyan sekély vizet, amit átlábolhatnának a lovak.
Árpád vezér kedvetlenül töprenkedett a sátrában, mikor az emberei két tót parasztot vittek elébe. Az egyik fehér hajú, dacos nézésű öregember volt, a másik hosszú nyakú, hosszú lábú, alázatos legény. Ott fogták el őket valahol a Tisza partján.
- Emberek - mondta nekik Árpád -, melyiktek tudna valami alkalmas gázlót a Tiszán, ahol átmehetnénk a másik partra a népemmel? Aki kisegít a bajból, annak akármilyen kívánságát megadom.
Az öreg tót összeszorította a száját, csak a fejével integetett, hogy ő azt se tudja, mit kérdeznek tőle. Hanem a hosszú lábú térdre borult Árpád előtt.
- Uram, hatalmas fejedelem, átvezetlek én minden népestül, úgy, hogy még a leghitványabb csikónak sem esik baja.
A fehér hajú öregember kékült-zöldült dühében.
- Ne higgyetek Pereszkának, magyarok! Szellő a hite, pénz a mindene ennek a nyomorultnak!
Árpádnak tetszett az öregember bátorsága, szabadon is bocsátotta minden bántás nélkül. Még lovat is adatott neki, hogy gyorsabban menekülhessen, mert olyan veszedelem lesz itt, amilyet még nem értek a tótok.
El is indult az öreg, de még futtában is azt kiabálta vissza:
- Hej, Pereszka, Pereszka, akkor is verjen meg az Isten, mikor meg akar áldani!
Pereszka csak mosolygott, s nekiindult a Tisza gázlójának. Nyomában a magyar tábor. Alkonyatra már a túlsó parton voltak, másnap délre már az alpári csatának is vége volt.
Úgy szétszórták a magyarok Zalán király tótjait, bolgárjait, mint a szél a polyvát.
Mindjárt a csata után odaállt Pereszka Árpád elé.
- Az ígéret szép szó, nagy fejedelem! Kérem a jutalmam.
- Beszélj!
- Minden ivadékomat szeretném boldoggá tenni, uram. Pénz elfogy, föld megmarad. Adj nekem annyi földet, amennyit naplementig be bírok szaladni.
- Amit mondtam, állom. Kezdheted, Pereszka!
A hosszú nyakú nem kérette magát. Nagyot fohászkodott, és elkezdett szaladni, keresztül a véres csatamezőn. Nem is futott: repült, mint a kilőtt nyíl. Nemsokára eltűnt szem elől.
A magyarok fejcsóválva mondogatták Árpádnak:
- Estélig fél országot beszalad a gólyalábával. A mai csatában Pereszkának lesz a legtöbb nyeresége.
Mire a nap áldozóban volt, akkorra visszafelé futott már Pereszka. Nem volt már akkor semmi emberi formája a telhetetlennek. Az arca mint a főtt rák, még a szeme fehérje is véres volt a kimerültségtől. A szája akkorára tátva, hogy majd elnyelte a fejét, mégiscsak az orrán keresztül bírt még egy kis lélegzetet venni. Egész teste remegett, mint az agyonnyargalt lóé, de azért nem állt meg, mert a napnak egy keskeny karaja még a föld színe fölött piroslott.
A magyarok integettek, kiabáltak neki:
- Elég lesz már, te boldogtalan!
De akkor már se hallott, se látott. Mikor a nap utolsó csíkja is lecsúszott az égről, akkorra Pereszka is megállt, de úgy, hogy meg se mozdult többé. Holtan bukott Árpád lábához, megölte a fáradtság és a kapzsiság.
Alpár búzatermő mezőin egy nagy darab földnek még ma is az a neve: Pereszka futása.
 
 
Árpád, a honalapító
 
 
Sokféle nép lakta a magyar földet ezer esztendővel ezelőtt, mikor honfoglaló őseink ideértek. Legtöbbet számított köztük a morva nép meg a bolgár.
Azt mondja a rege, hogy Árpád fejedelem aranyos nyerget, gyémántos fékű paripát küldött ajándékba a morva királynak. Nagyon megörült a morva király az ajándéknak, és azt mondta Árpád követének:
- Tisztelem gazdádat, mondd meg neki, hogy jó szívvel vettem ajándékát. Azt látom belőle, hogy engedelmes szolgám akar lenni.
- Megmondom, uram - mosolygott a követ. Hamarosan azonban megint visszatért.
- Mit hoztál már megint? - kíváncsiskodott a morva király.
- Üzenetet hoztam a magyarok fejedelmétől. Azt üzeni, hogy most már tisztulj az országodból, ha eladtad nekünk.
- Hogy adtam volna el?
- Bizony eladtad. Megvettük tőled az aranyos nyergű, gyémántos fékű fehér paripán.
Felingerült erre a morva király, és azt felelte:
- A fehér lovat agyonüttetem, aranyos nyergét vízbe vettetem, a gyémántos féket fűbe rejtetem.
- Nem tesz semmit - legyintett a követ. - Az agyonütött ló húsát a mi kutyáink eszik meg, az aranyos nyerget a mi halászaink halásszák ki, a gyémántos féket a mi vitézeink találják meg.
Megfúvatta erre a kürtöt a morva király, de nem ért az semmit. Seregét úgy szétkergették a magyarok, mint a forgószél a szalmát.
Azután a bolgár királynak küldött Árpád dús ajándékokat. Az is nagyon megörült, s azt kérdezte a követtől, mit adjon ő ezért.
- Nem kíván az én uram semmit - felelte a követ -, csak egy kulacs vizet a Tiszából, egy marék földet a mezőből meg egy marék füvet a rétről.
- No, a te urad nagyon szerény ember - mondta a bolgár király -, szívesen látnám vendégül.
Csak akkor hűlt el szegény feje, mikor Árpád nagyon sokadmagával állított be vendégségbe, s a vendégek kardot, buzogányt hoztak magukkal kés, villa helyett.
- Mit akartok? - kérdezte ijedten.
A magyarok azt felelték, hogy az országot akarják, amelyből már zálogot adott víz, föld és fű képében. El is vették az országot az alpári csatában.
Ez mind csak rege, annyi igazság azonban van benne, hogy Árpád ésszel és karddal szerezte a hazát.

De nemcsak földet szerzett a népnek, hanem törvényt is adott nekik, amellyel megtarthatja az új hazát a világ végezetéig. Pusztaszer síkján tartották az első országgyűlést, amely érdem szerint felosztotta az országot a honfoglalók közt 

 

 

Ady Endre: Mag hó alatt


Gyötrött és tépett magamat
Régi hiteiben fürösztve
Vérből, jajból és lángból
Szedegetem össze
S elteszem, mint életes holtat.

Kell még Tegnapról hív tanú
S kell talán az én hadisarcom,
Hogy drága mementóként
Fölemeljem arcom
Egy új emberű új világra.

Vád nélkül széttekingetek
Majd vertségek és diadalmak
Földjén, hogy a káoszból
Harsos igét halljak,
Vagy harsos igét én hallassak.

Hős emberségem, várakozz,
Szép álmokat aludj, lefénylett
Jós és jó magyarságom,
Hívni fog az Élet
S föltámadások örök Rendje.

Most tél van s szegény mag-magam
Megnémítva és behavazva
Rendeltetés hitével
Őrzöm meg tavaszra,
Igazimnak sarjadásáig.

 

 Ady Endre: A krisztusok mártírja

 

Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.
Forgott körültem zagyva módon,
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-egyre
Valami nagy Harmóniát.

Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.
Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek, krisztusok.

 

 

 

 Ady Endre: Az eltévedt lovas

 

Vak ügetését hallani 
Eltévedt, hajdani lovasnak, 
Volt erdők és ó-nádasok 
Láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt-amott 
Ős sűrűből bozót rekedt meg, 
Most hirtelen téli mesék 
Rémei kielevenednek.

Itt van a sűrű, a bozót, 
Itt van a régi, tompa nóta, 
Mely a süket ködben lapult 
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kísértetes nálunk az Ősz 
S fogyatkozott számú az ember: 
S a dombkerítéses sikon 
Köd-gubában jár a November.

Erdővel, náddal pőre sík 
Benőtteti hirtelen, újra 
Novemberes, ködös magát 
Mult századok ködébe bújva.

Csupa vérzés, csupa titok, 
Csupa nyomások, csupa ősök, 
Csupa erdők és nádasok, 
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas 
Vág neki új hináru utnak, 
De nincsen fény, nincs lámpa-láng 
És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk, 
Multat álmodván dideregve 
S a köd-bozótból kirohan 
Ordas, bölény s nagymérgü medve.

Vak ügetését hallani 
Hajdani, eltévedt lovasnak, 
Volt erdők és ó-nádasok 
Láncolt lelkei riadoznak.

Arany János: János pap országa

Büszke, harcos, kalandor nép
Volt a magyar nemzet,
Kétélű kard, mely ha moccant,
Jobbra-balra sebzett;
S jobbra-balra, merre fordult,
A fegyvernek éle,
Puszta lett a népes ország
És üvöltött rajta végig
Farkasok zenéje.

Kin a német, minthogy őrá
Járt a rud legjobban,
Megfélemlék, megbusúla,
Cselt szövött titokban:
Nem birván az oroszlánnal,
Annak vermet ása,
Takarónak a veremre,
Mint egyéb gazságra, jó lesz
Krisztus szent vallása.

"Ázsiának sáska-féle
Kóborló pogánya,
Isten a te lelkedet bár
Mind pokolra hányja!
Ne legyen az idvességben
Soha semmi részed:
Lelked üdvösségeért nem;
De saját bőrünk javáért
Megtéritünk téged."

Így beszélt a német papság
És a pénzbe markolt,
(A papok nagytorku zsákja
Már akkor is megvolt);
Bor, tulok lett a dulásig,
A pénzt nem kimélte,
Tudta, nem vész kárba semmi,
Húzni fogja firól-fira
Az uzsorát érte.

Lett is aztán dinom-dánom,
Keresztyén tivornya.
Hirdeté az istenígét
Papok bora, bornya.
Kocsma lett az istenháza,
Melyben ittak-ettek, -
S egy-két szentnek a nevét ha
Elgagyogták részeg fővel,
Mindent megfizettek.

Kiváltképen egy pap, neve
Iván, azaz János,
Többi közt legjobban értett
Ehhez a munkához.
Udvarán örökké tombolt
A lakzi, kaláka,
Hét mérföldre érzett a szag
S úgy hítták ezt a vidéket:
János pap országa.

Kedves ország volt ez a táj
Minden naplopónak,
Kasza-kapa-kerülőnek,
Éhen kóborlónak;
Kujtorgó ebek lakoztak
A jó sült szagával,
Kujtorgó magyar nép dőzsölt
- Ha tudott keresztet hányni -
Jánossal magával.

Sült ökör hevert szanaszét
János udvarában,
Két szarván boros csobányok,
Kés az oldalában.
Akinek tetszett, odament,
Az ökörből vágott,
S jót ivott rá a csobányból,
Nem is könnyen hagyta aztán
Ezt a jó országot.

Alig futott ennek híre
A népség között el,
Aki nem jött a szagára,
A hirére jött el,
Nem, hogy jól lakjék, hanem csak
Hogy valamit lásson, -
S addig nézte, addig nézte,
Hogy maga is megkivánta,
Kívül a palánkon.

S aki egyszer megkivánta,
Azt be is bocsáták,
Pogány fővel el nem hagyta
Többé a kalákát:
Megtaníták kulacs-szónál
A Krisztus hitére...
Vagy nem is a hitre, hanem
A vallást elundokító
Sok mindenfélére.

Első ága volt a hitnek
(Elmondom a nagyját):
Hogy minden termék tizedét
A papoknak adják,
Bort és búzát és baromfit,
Földeket is mellé
S faluszámra jobbágy-népet,
Aki a kövér pusztákat
Ingyen megmívelné.

Másik ága volt a hitnek,
Hogy: ne kapj a kincsen,
Mennyországban a gazdagnak
Semmi helye nincsen.
Ne rabold el a némettől,
Ami neki termett,
Sőt ha ingedet lehúzza,
Azt se bánd, mert Isten úgy ad
Lelkednek kegyelmet.

Harmadik volt: országodat
Pap kezére bízzad,
Ő ráér tanácsot adni,
Míg más ember izzad.
Ő mindent végez helyetted,
Kell-e több jó annál?
Bízd rá, ami gondba jőne;
Csak a pásztor legyen ébren,
Hadd aludjék a nyáj.

Negyedik hitágazatja:
Házasodjál össze,
Gyenge a magyar, ha minden
Nemzet nincsen közte;
Hozz lakót, minél többfélét,
Ültesd a nyakadra,
S béketüréssel fogadjad,
Ha tulajdon eszterhéjad
Alól kizaklatna.

Ötödik... mit én tudom mi?
Az is ilyenféle
Rágalom s káromkodás a
Megváltó nevére,
Melyeken a jó magyarság
Gyönyörűen épült:
Idegen kalandoroktól
Ki hagyá magát pusztítni
Csaknem mindenéből.

Legott a királyi székre
Német ember hágott,
Aki fogta, másnak adta
Titkon az országot.
S amiatt, hogy másnak adta
S a magyart megrontá,
Iszonyú belháborúban
Magyar a magyarnak vérét
Esztendőkig ontá.

Attól kezdve többször is volt
János pap országa.
Sült galamb, borral folyó ér
És ingyen-kaláka;
Melyekért a jó magyar nép
Mindenét od'adta,
S tett olyat részeg fejével
Hogy, mikor kijózanodott,
Százszor megsiratta.

Most is vannak, akik ilyen
Hizlalóba vágynak:
Lomhán a gyomornak élni
És élni az ágynak;
Kik előtt, a hashoz mérve,
A haza sem drága,
S midőn ez küzdésre készti,
Felsohajtnak: jöjj el, jöjj el
János pap országa.

Csoóri Sándor: Róma fiatal apácái

 

 

Róma fiatal apácáit látom
távolodni a Tiberis felé.
Kékvászon szoknyaruhájuk,
mint ökölcsapás megkékült helye asszonyi szem alatt,
föl-fölsajog a délelőttben.
A szökőkút nedves pereméről
lepkék szegődnek a nyomukba lustán
s az Angyalvár tövéből sóhajgó századok.
Uram, Uram, motyogom magamban én is
a megrepedezett betont nézve:
micsoda édenkerti térdek
és irgalommal megáldott mellek
múlnak el a világból céltalanul.

 

 

 

 

 

József Attila: Pogányos hitvallás magyarul


Hol vagy erős pogány sereg,
Hős Vata, bálványos berek?
Hol alszol bátor Bocskay?
Kossuth dicső csapatjai?!

A bősz magyar vér nem buzog?
Mint gyáva, hitvány koldusok
Könyörgünk már az életér?
Hadúr öszvérként mendegél?

Ó nem, ilyet ne higgyetek -
Hadúr itt van közöttetek,
Hadúr a roppant őspogány
Üget sötétpej vadlován.

Szegődjünk hát nyomába mi
A gyávaságot irtani,
Álljuk helyünket emberül -
Ki küzd megél, más elmerül.
Megáll Isten meg a világ,
Gyönyörrel bámul ily csudát,
Hogy vasököllel ha akar
Szabad s egész lesz a magyar.



József Attila: Rövid óda a kelő Naphoz


Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas

Antik istenség, örökifjú Élet!

Fellobog most dús ereimben orcád,

Zendül a vérem.

Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,

Rég-pogányosan dalolok Neked most,

Égfelé tartott tenyerekkel, arccal

Állok előtted.

Őseink, ó ládd, Neked áldozának,

Miért hagyod hát el megesett Hazámat?

Adj erőt e bús magyarokba, Élet!

Élni meg élni!

Ősapámnak bús fia lettem én is.

Rám örökségnek csak a Név maradt

már,

S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre

Friss-vizű kancsóm.


Juhász Gyula: Emese álma

 Ázsiai sátor mélyén

Ázsiai éjek éjén,

Hulló csillag fénye mellett

Álmodott Don vize mellett.

Szépanyánk volt, sorsok anyja,

Álmodott föl-fölriadva,

Megborzongott babonázva,

Ázsiai éjszakába.

Szíve táján a jövendő,

Lelke mélyén ősi erdő,

Napnyugatra terjedendő,

Melynek méhe sohse meddő.

Álmodott és látta kéjjel,

Ágyékából messze, széjjel

Hódító folyam dagadva

Mint rohan borús Nyugatra.

Népek útján büszke haddal

Söpri gátját diadallal,

És föléje vén turulnak

Védő szárnyai borulnak.

És az álom egyre mélyebb,

Mélyebb, szörnyebb és sötétebb,

Ősi folyam vérrel árad

S égig nyúlnak szolgagátak!

Álom, álom, terhes álom,

Messze ázsiai tájon,

Mikor érsz már boldog véget

Anyaálma Emesének?

 

Juhász Gyula: Thonuzoba

Megyek meghalni, párom, jer velem,

A német Isten nem lesz Istenem.

Az öreg Istent hittem eddig én,

Ki mennydörög a magas ég ívén.

Az öreg Istent, akinek szeme

Arany nyilával tűz e földre le.

A német Isten komoly és szelíd,

De vasba önti harcos híveit.

Keresztje kard, oltára félhomály,

Mennykő helyett a sípja orgonál.

A német Isten szőke idegen,

Az öreg Isten jó uram nekem.

Ha magyar földön híve nem marad,

Megyek pihenni magyar föld alatt.

Megyek meghalni, párom, jer velem,

Föld ősanyánk ölébe csendesen.

Juhász Gyula: Tonuzóba sírja felett

Abádi rév táján ha jártok
Tarajos felhőrom alatt,
Mondjatok valami fohászt ott, hogy lenn nyugodjanak!
Ez a fohász oly mélyből jöjjön,
Mint ezer esztendő maga,
Lélekből, mely borong örökkön,
Mert leszállt csillaga.

Lélekből, amely egy velük,
Kik párosan ott alszanak,
Tonuzóba, a gőgös ük
S felesége alant.

Mert ősi hitükért vesztek ők,
Mely öreg, mint e kehes világ,
Vén, mint őserdők, legelők
És az örök csírák.

Abádi rév táján ha jártok,
Mondjátok el az ősi fohászt,
A fohászt, amely nem búg homályban,
Mint ódon orgonák.

A fohászt, amely lélekből buggyan,
Mely süvölt, harsog és dadog,
Melyre Kelet taníta hajdan,
Néhai magyarok!

 

Juhász Gyula: Áldott végzetem

Magyarnak szült a bús végzetszerűség,

Mert általam legszebben így dalol,

Meddő kelethez köt a puszta hűség

S termő jövendőt várok a föld alól.

Megölt pogány hitem napos malasztja

Még vágyamat hevíti boldogan

És új hitek, új kétségek salakja

Bennem száz színben új lángot fogan.

Bennem a hinduk bölcsessége szunnyad,

Bennem a hellén aranykor ragyog,

Bennem Párizs beteg tüzei gyúlnak

S pirulnak eljövendő holnapok!

Tavasszal jöttem, köröttem borús ősz,

De én Apollónak érzem magam

S lelkemben Dionízoszt költ e dús ősz

És a jövő vagyok; jós és magyar!

Komjáthy Jenő: Pogány vagyok


Pogány vagyok. Nincs bennem semmi
Alázatos, tömjénszagú;
Zsolozsma, zsoltár, istenesdni
Nem ejti lelkemet rabul.

Nem verem én bűnbánva mellem,
Nem mondok szánom-bánomot,
Olcsó dicséretét se zengem
Annak, ki - majmot alkotott.

Nem ejt meg engem semmi földi,
Se földöntúli hatalom;
Az eget ostrommal bevenni,
Nem lekoldulni akarom.

Nem járok templomaitokba,
Miket a hízelgés emelt,
Bálványotok előtt a porba
Lelkem sohase térdepelt.

A földön úr szolgái vagytok,
S urat imádtok mennyben is;
A szív, a szolgaságba hajtott,
Csupán a zsarnokokba hisz.

Szeretek én, s ti hízelegtek,
Csúsztok ti, míg repülök én!
Imátok lenn a porba reszket,
Fönnszárnyaló enyém.
Arcotokon a kegy malasztja;
Fő vágyatok a nyugalom:
Én nem születtem hódolatra;
Szívem örök forradalom.

Pogány vagyok. Dac ül szememben,
Gúny és harag rezg ajkimon;
Pusztító tűz feszíti mellem,
A harcok élvét áhitom.

A gyűlöletnek óceánja
Csap olykor át a szívemen;
A viharok orgonája
Játszik most benne rémesen.

Mert gyűlölöm sivár világtok,
Amelynek neve: unalom;
Ásító kéje nekem átok,
Rothadt nyugalmát eldobom.

És gyűlölöm a lomha szörnyet,
Gyűlölöm arcod, rút Közöny!
Rég fekszi tetemed a földet,
Gőzébe hal milljó öröm.

S gyűlöllek téged, korcs Alázat,
Törpék álarca, pórerény!
Hiszen te adtál kúszni lábat
A Gyávaságnak, látom én.

És gyűlölöm a Szolgaságot,
A bűnök bűnét mindfölött;
Haragtól reszketek, ha látok
Egy elnyomót vagy görnyedőt. -
Pogány vagyok. Merész szememben
A szép Igazság szomja ég,
Istennő az; ha fátyla lebben,
Gyönyörbe tör a föld, az ég.

A szeretetnek óceánja
Csap akkor át a szívemen;
A teremtésnek orgonája
Szól mostan oly fönségesen.

Megzendül a szférák zenéje;
Az égi gömbök szózata,
Zokogva, zengve hull beléje
Az örök fájdalom maga.

Megnyílik a világ körülöttem,
A légi kárpit széthasad,
Lebegni szigorú körökben
Látok csodás, nagy tárgyakat.

Nem tárgyak ők, dicső személyek;
A régi istenek talán:
A lelkük test, a testük lélek,
Tapintom s mégis látomány.

Alattam a föld is kitárul,
A por rajong, a kő beszél,
Jelt ád a némaság magárul,
És fölragyog a titkos éj.

A mélység mély szívét kitárja,
Leveti lepleit az Ég.
Úgy érzem, egy világ királya,
Úgy érzem, egy isten levék,
Természet! Élő templomodban
A tárgyak lelkét szíhatom;
Szent falaid közt égre lobban
Minden leláncolt hatalom.

Határtalan nagy templomodban
Az isten testét érzem;
Szívem szívével összedobban,
Szemébe néz ihletett szemem.

Világok teste lett a testem,
Amit látok, az mind enyém;
Átcsapnak a lángok felettem:
Égek, de el nem égek én!

A lelkek lelke lett e lélek
A szívek szíve lett e szív,
Az ember bennem istenné lett,
Olimp dicső követje hív!

 

Komjáthy Jenő: Az ősige


És szólt az Ősúr:


Én vagyok a világ,

A nyilvános titok;

Számtalan személyben

Egyetlen egy vagyok.


Az egyetlen törvény

Vagyok én, az élet;

A világos örvény

Én vagyok a lélek.


Mert én vagyok az ész,

A teremtő elme;

Én az üdv, a szellem

Szertelen szerelme.


Én vagyok az álló

S a száguldó jelen;

Egyetlen érzésben

Örvénylő értelem.


Végtelen végekben

A középpont vagyok;

Az időben nyugszom,

A térben rohanok.


Világokat nemző,

Mindeneket látó;

Az örök körökben

Én vagyok az átló.


Ki vagyok örökké

És mindenütt minden

Én vagyok az Ige,

Én vagyok az Isten.


Kosztolányi Dezső: Marcus Aurelius


Sárgán hever itt a középkori Róma,

de lángol az alkony,

mint véres oroszlán

s te fönn lovagolsz még

a Capitolium õsi tetõjén,

Marcus Aurelius.

Bronzfejü cézár,

aranyszakállu,

vak ragyogásu szoborszemeiddel

õrködve vigyázol

s én állok elõtted.

Császári felség,

emberi nagyság,

roppant pogányság

örök igazza,

bamba tömegtõl visszahuzódó,

trón magasában egyedül élõ,

koldus imperátor.

Nem kancsal apostol,

nem zagyva keletnek elmebetegje,

fönséges irótárs,

együtt a sziv és fõ,

fájdalom és bölcs messzetekintés,

elhagyatott e sanyaru földön,

az, aki él és az, aki fél és

látja a törvényt reszketve, de higgadt

lépttel megy a sirhoz, az értelem égõ

lámpája kezében,

megvetve a barbárt,

mindazt, mi hazugság.

Semmi, ami barbár

nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyu.

Nem kellenek õk se, kik titkon az éggel

rádión beszélnek, a jósok, a boncok,

a ferde vajákos, ki cifra regéknek

gõzébe botorkál, csürhe-silányok,

kik csalva-csalatva egy jelre lehullnak

s ugy fintorog arcuk,

mint a bolondé.

Csak a bátor, a büszke az kell nekem, õ kell,

õt szeretem, ki érzi a földet,

tapintja merészen a görcsös, a szörnyü

Medusa-valóság kõ-iszonyatját

s szól: «ez van», «ez nincsen»,

«ez itt az igazság», «ez itt a hamisság»,

s végül odadobja férgeknek a testét.

Hõs kell nekem, õ, ki

déli verõben nézi a rémet,

hull könnye a fényben

és koszorúja

izzó szomoruság.

Messze vagyok már, messze röpültem,

messze az olcsó, hig dudaszótól,

dél és nyugat között csapong az én lelkem,

mindig szabadabban.

Álarcomat itten elvetem, aztán

ujra felöltöm

s járok mosolyogva,

tanulva a türést,

a hosszu alázat gõgös erényét,

szenvedve a mocskot, rejtve riadtan

rongyokra szakitott, császári palástom.

Hadd emelem föl,

hadd emelem hát tiszta, hitetlen,

kétkedve-cikázó, emberi pára-

lelkem tefeléd most,

ki jöttem a pannon

halmok alól s élek a barna Dunának,

a szõke Tiszának partjai közt. Jaj,

hadd emelem föl mégegyszer a szívem

testvéri szivedhez,

Marcus Aurelius.



Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhitat


Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,

ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,

most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya

s szemembõl az önkívület kicsap,

emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,

halál fölé, a régi romokon,

segíts nekem, szeptember, ne eressz el,

testvéri õsz, forrón-égõ rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez

hideglelõs és reszketõ imát,

mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,

pogány igazság, roppant napvilág.

Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,

még sok hivõ száj büszkén emleget,

vérembe nõnek a termékeny álmok

s nõk sem vihognak a hátam megett.

Nem is kivánok egy pincét kiinni,

vagy egy cukrászdát, vendéglõt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni

s a semmiség elõtt még újra lenni.

Ki érleled a tõkén a gerezdet,

én pártfogóm és császárom vezess,

az életem a sors kezébe reszket,

de lelkem és gerincem egyenes.

Uralkodásra a karom erõs még,

adj kortyaidból nékem, végtelen

s te aranyozd, aki vagy a dicsõség,

még most se rút, nem-õszülõ fejem.

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,

fehér fogától villog vörös inye,

kövér virágba bújik a darázs ma,

a hosszu út után selymes garage-ba,

méztõl dagadva megreped a szõlõ

s a boldogságtól elnémul a szóló.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,

Minthogyha a perc szárnyakon osonna,

el-nem-múló vendégség van köröttünk,

hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.

Húgom virágokat kötöz a kertbe,

aranytálban mosakszik reggelente

s ha visszatér az erdõn alkonyatkor,

a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.

A felnõttek érthetetlenül beszélnek

egymás között, minden nesz oly goromba,

estente búgó hangja van a szélnek,

tán megriadt lenn egy sötét falombtól

s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,

hogy a napot árnyékok temetik,

a zongorán, mint hajdan a vidéken,

örvénylik a Sonata pathétique,

bukdácsol a billentyûn tompa búban

az édes elmebeteg, árva Schumann

s mert nem lehet már jobban sírnia,

száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,

a fák között mondhatatlan suttogás,

a fák fölött szallag, beszegve kancsal

fénnyel, lilába lángoló naranccsal,

az alkonyat csókot hajit a ködnek

és rózsaszín hullámokon fürödnek.

Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,

miféle régen elsüllyedt menyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,

a fájdalom, a koldusgúnya is,

jaj hadd mutassam e kis templomot,

mely déli tûzben csöndesen lobog.

Imádkozó lány, száján néma sóhaj,

mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,

vakok meresztik égre szemüket,

Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba

kis mûhelyébe dolgozik a varga,

csöpp láng elõtt, szegényen és hiába,

mint régi képen, ódon bibliába.

Most az esõ zuhog le feketén,

most a sötétbe valami ragyog,

mint bûvös négyszögön a mese-fény,

fekete esõn arany-ablakok.

Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,

benn villanyfénynél õszi takarítás,

a készülõdés télre, az igéret

s az ámulattól szinte égig érek.

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak

s mint a kisíkált sárgaréz-edények

a konyha délutánján mért ragyognak?

Mit akar tõlem ez a titkos élet?

Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?

Ki fényesít eget és hegyeket?

Mily pantheizmus játszik egyre vélem,

hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?

Miért hogy mindent lanyha pára mos?

Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?

Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,

cél nélkül, éjen és homályon át.

Állj meg, te óra és dõlj össze naptár,

te rothadó gondoktól régi magtár.

Ifjúságom zászlói úszva, lassan

röpüljetek az ünnepi magasban.


Kosztolányi Dezső: Ének a semmiről


Amit ma tartok, azt elejtem,

amit ma tudtam, elfelejtem,

az arcomat kezembe rejtem,

s elnyúlok az üres sötétben,

a mélyen-áramló delejben.

Annál mi van, a semmi ősebb,

még énnekem is ismerősebb,

rossz sem lehet, mivel erősebb

és tartósabb is, mint az élet,

mely vérrel ázott és merő seb.

Szokatlan-új itt ez a köntös,

pár évre szóló, szűk, de göncös,

rossz gúnya, melyet a könny öntöz,

beh otthonos lesz majd a régi,

a végtelen, a bő, közömbös.

Én is öröktől ebbe voltam,

a semmiségre ráomoltan,

míg nem javultam és romoltam,

tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:

eltűnni és feküdni holtan.

Ha félsz, a másvilágba írj át,

verd a halottak néma sírját,

tudd meg konok nyugalmuk írját,

de nem felelnek, úgy felelnek,

bírjuk mi is, ha ők kibírják.

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:

Mi volt a mi bajunk korábban,

hogy nem jártunk a föld porában?

Mi fájt szívednek és szívemnek

Caesar, Napoleon korában?


Kosztolányi Dezső: Ének a tavasz elé


Kelj bársonylombú, halk lehelletű,

borús tavasz a völgyön és hegyen,

hogy majd ha eljön az idő, legyen

a sebre fű.

Tavaszi erdő, jó szorosra fond

sűrű, sötét lombod hálózatát,

hogy majd ha éjjel elbúvunk alád,

födjön a lomb.

Kegyes Természet, szánd meg a magyart,

adj néki ágyat, sátoros vadont,

nőjön a sebre ír, a búra lomb,

s a sírra hant...


Kosztolányi Dezső: Vörös hervadás


Erdő,

dércsípte lombod ájultan vonaglik.

Meghalsz,

reád lehellt a vörös hervadás.

De mért e vidám pompa? Mért

öltözködöl halál előtt a fényes

bíbornokoknak, részeg szeretőknek,

ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak

harsány színébe?

Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni

lármás kirándulókat és rigókat,

vizek zaját,

az élet édes-olcsó csengetyűit?

Olyan jó nem élni?

Örülsz?



Reményik Sándor: Vérszerződés

Jertek, akik még itt maradtatok
Nagy esküt tegyetek
Sötétzengésű, ős-pogány igékkel,
Mik Etelközből maradtak reánk,
S letűnt századok bíboros ködén át
Kondulnak felénk.
Jertek, akik még itt maradtatok:
Vérszerződést kötünk.
De előbb fehér lovat áldozunk,
Feláldozzuk az átkos paripát;
A vágyat, amely innen messze űz.
Ha meghalt balga vágyunk táltosa,
Amelynek szárnyán annyin elröpültek,
Ha ez a bús mén feláldoztatott,
Akkor esküdhetünk
Sötétzengésű ős-pogány igékkel,
Csorgatván vérünk egy közös tülökbe.

Hadd tartsa egy vércsöpp a másikat,
Egyik lélek a másikat kötözze:
Ne szállhasson el innen senki többé!!