Történelem


Tisztelt Látogató!

 
 

Ezen menüpont alatt olyan történelmi tárgyú írások találhatóak, melyek szorosan kapcsolódnak egyházunk profiljához. Bízunk benne, a tanulmányokból minden érdeklődő számára egyértelműen kiderül majd, hogy gyönyörűen megfogalmazott, meseszerű mondáink, hitregéink mögött bizony valós történelmi események rejtőznek! Minden egyes iromány megalkotásánál a történelmi precizitás és szakszerűség kritériuma lebegett szemünk előtt. Mindamellett tartózkodtunk az akadémiai jellegű szőrszálhasogatástól, amely véleményünk szerint tudálékoskodó jellegű viták parttalan tömegét zúdítaná fejünkre. Legalább ennyire kerülni szándékoztuk a másik oldal tudománytalan, butaságokat szajkózó, dilettáns fantazmagóriáit is. Nem kívánunk ugyanis beállni azok sorába, akik nemzetünk őstörténetét mindenféle történeti forrást nélkülözve, a régészet és a nyelvészet tudományos eredményeit elferdítve, figyelembe nem véve, vezetik vissza az etruszkokig, sumérokig, esetleg a hajdanvolt atlantiszi civilizációig vagy egyenesen a Szíriusz bolygóig.

A tanulmányok mindegyikénél figyelembe vettük a téma legmérvadóbb kutatóinak tudományos eredményeit, de a legtöbb esetben saját belátásunk és ítélőképességünk alapján döntöttük el, hogy kiknek a véleményét és elméletét helyezzük előtérbe, fogadjuk el. Ez nem azt jelenti, hogy a többieket negligáljuk vagy egyenesen rossznak kiáltjuk ki, csupán azt, hogy tudományos munkásságukat tiszteletben tartva kisebb súllyal esnek latba elméleteik nálunk, mint az általunk elfogadott kutatóké. Az objektivitás és precizitás tőlünk is megköveteli, hogy minden egyes munkánk végén korrekt bibliográfiát adjunk meg a téma iránt érdeklődőknek.

Mindezek után kellemes és élvezetes olvasgatást kívánunk mindannyiuk számára! 

  
 
A rovásírás tegnap és ma

„A kultúra még valami más is lehet, mint az élet dekorációja” Nietzsche

 

Az Európai Unió 27 tagállamaközül csak egy, a görög használ saját írást; a többi az anyanyelvére húzottkényszerzubbony, a latin betűk segítségével fejezi ki magát nyomtatottformában. Kényszerzubbony ez, hiszen a nyelvek sokkal több hangot használnak,mint ahány betűt a latin ábécé kínál: kényszermegoldásként ékezetes, áthúzott,megkettőzött betűkkel próbálják e nyelvek tágítani a kényelmetlen gúnyát, amibebújtatták őket (gondoljunk csak a gyerekkorunk Csehszlovák rajzfilmjeibenfelbukkant kampós betűkre!). Nem jelenti azonban ez azt, hogy ne lenne többnemzetnek is saját írásmódja. A legnagyobb kultúrnépek régmúltjának lenyomatáta sajátos jelrendszereik is őrzik: a germán és viking rúnák, valamint a mirovásírásunk is ilyen, régi idők megkövesedett emlékét őrző lenyomatok.

Az írás kialakulása, eredete a múlt homályába vész. A hivatalos, ám kissé kopottas elmélet szerint Mezopotámia volt e nagy szellemi vívmány bölcsője, ám a legújabb régészeti eredmények (pl. a Tatárlakán talált leletek) igencsak megingatják ezt a kényelmes teóriát. Akárhogy is, az írás kialakult és fejlődni kezdett; a kaukazoid ember által lakott területeken pedig igazi színkavalkádja alakult ki az egyes írásoknak: a föníciai írásból, mely az első teljes betűírás, tucatnyi vonalas írásmód fejlődött ki. Valamennyi kultúrnép kialakította saját rúnatípusú írását a hellenisztikus kultúra és a sztyeppei kultúrák virágzásának idejére.

Kevéssé ismert, de eleinknek is volt saját írásuk, az úgynevezett rovásírás. Mikor harcos őseink megjelentek a Kárpát-medencében és rárontottak a zsákutcába jutott Európára, hozták magukkal a rovásírást is, melyet, akárcsak a pogány műveltséget, a 907-es pozsonyi csatának köszönhetően még majd egy évszázadig nem fenyegetett komolyabb veszély. A kontinens nyugati felén berendezkedett keresztény-feudális rendszer azonban ekkorra már elhalásra ítélte a pogány kultúrát és ezzel együtt a rúnaírásokat is. Az államalapításnak nevezett folyamat 1000-től nálunk is megpecsételte a rovásírás sorsát: mint a pogány hagyomány élő emlékét nem tűrte meg a nyugatról importált „modern” berendezkedés.

Két nagy tévedés tartja magát a rovásírással kapcsolatban a tudományos életben. Az egyik, hogy a rovásírás kizárólag székely, mely nem volt soha általánosan használt írás. Ez a hatalmas tévedés azért alakulhatott ki, mert a keresztény állam megalapítása után a tűzzel-vassal üldözött „pogány írás” Erdélyben, a kiváltságokat élvező székely határőrterületeken talált menedéket és tartotta magát a legtovább. Ide kevésbé ért el az új rend keze (e sajátos helyzet az oka, hogy még a csíksomlyói búcsú is ősi pogány elemeket őriz), a feudalizmus is sajátos félmegoldásokat szült, a rovásírás roppant szerencséjére. Ezért, vagyis egyszerű földrajzi-történelmi okokból a középkori rovásírásos nyelvemlékek nagy része, kb. 80%-ka valóban Erdélyben maradt fenn. Azonban, mint egy Konstantinápolyban 1515-ben öt foglyul ejtett magyar királyi követ által készített „graffiti” tanúsítja, nem csak székelyek ismerték az írást: tökéletes és virtuóz módon alkalmazták még ekkor előkelő magyarok is.

Nem igaz tehát, hogy a rovásírás ne lett volna eredetileg általánosan használt írás a magyarok körében. Azért sem, mert éppen az elnyomott, írástudatlanságra ítélt népréteg használatában maradt meg generálisan a rovásírás, akkor, amikor például Rómában az irástudók aránya az i.sz. 300 körüli 70-80%-kos arányról 3-5%-ra zuhant! Ugyanebben a sötét korszakban, amikor még egyes uralkodók is analfabéták voltak, az egyszerű magyar (székely) földművesek, falusi emberek írtak-olvastak, igaz, a saját jeleikkel. Ez csak úgy lehetséges, ha a visszaszorított pogány írás annakidején éppen hogy mindenki által használt és ismert volt: ha csak egy kiváltságos réteg ismerte volna azt, akkor a társadalmi rétegek mozgásával-lesüllyedésével egyidőben pár emberöltő alatt el kellett volna, hogy tűnjön a történelem színpadáról, ismerőivel egyetemben.

A másik nagy tévedés, hogy a magyar rovásírás valójában átvétel más népektől. E nyilvánvaló képtelenséget azok állítják, akik maguk nem tudnak róni. Aki elsajátítja ezt az írást, az meggyőződik arról, hogy a rovásírás sokkal jobban illeszkedik a nyelvünkhöz, mint a ma használt latin betűs írásunk. A rovásírásban ugyanis pontosan annyi betű van, ahány hang a nyelvünkben: ezért nincs szükség ékezetes betűkre (á, é, ű), két betűből összetákolt új betűkre (cs, sz, zs). A latin betűs írásnak ezer évre és nagy nyelvújító géniuszokra volt szüksége ahhoz, hogy még jelenleg sem tökéletesen (ld. pl. az egészség szót leírva) ugyan, de nagyjából vissza tudja adni a szóban kifejezett gondolatot magyarul. A rovásírásban nincs semmilyen kifejezési nehézség, egyszerűen azért, mert az együtt fejlődött a nyelvvel: ha átvételről lett volna szó, legalább akkora értelmi kuszaság kellene, hogy tükröződjön a fennmaradt rovásemlékeinkben, mint amit a latin betűs emlékek (tihanyi apátság alapítólevelének szórványemlékei, Ómagyar Mária siralom) esetében látunk.

Jogos a kérdés, hogy mi a jelentősége mindennek? Kit érdekel ma már, hogy hajdanán volt-e saját írásunk?

Korunk nagy identitásválságában a rovásírás, a rúna típusú írások maguk is segítenek abban, hogy elhelyezzük magunkat az emberiség nagy koordináta-rendszerében. A fent kifejtettek alapján világos, hogy őseink nemhogy a kultúramegtartó, de kifejezetten a kultúrateremtő népek közé tartoztak, hiszen saját maguk által alkotott és a nyelvükkel együtt érlelt, alakított írásuk is volt, ez pedig a legnagyobb kultúrnépek az „értékes kevesek” közé emel bennünket. A rovásírás tehát nem egy értéktelen régi kacat, hanem éppen egy olyan értékes iránytű, amely segít visszatalálnunk a gyökerekhez, és – az igazi műveltséghez, kultúrához. Segít megérteni a saját múltunkat, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a jelenünket értsük. Ezért a magyar vallás felemelkedésével, a régi REND újra megtalálásával, azzal, hogy tekintetünket ismét a Nap felé fordítjuk, együtt jár a törekvésünk, hogy a rovásírást újra ismerté és elismerté váljon, együtt tanulva ezen ősi betűvetés tudományát. Igazi kultúrmisszió ez, de élő kultúrmisszió: a rovásírás ugyanis valóban a kultúránk legnemesebb és legsajátosabb rétegét képezi, olyan rétegét, mely nem megfakult freskók, régi szobor-torzók halott lehelletét idézi. A rovásírás a kultúra élő, élővé tehető rétege, mely nem múzeumi darab: több, más, mint egyszerűen az élet életidegen dekorációja. Nincs szégyenkeznivalónk, az európai népek nagy családjának méltó tagjai vagyunk. Ahhoz, hogy erről meggyőződjünk: vissza a gyökerekhez!

_______________________________________________ 
 
A magyar szakrális fejedelemség

Álmos származásának és nemzetségének vizsgálata után most rátérünk arra a kérdésre, miféle hatalomhoz is jutott Árpád apja a magyarok felett? A magyarság őstörténetével kapcsolatban forrásaink ─ szokás szerint ─ ellentmondásosak. Ez nincs másképpen honfoglaló eleink törzsszövetségi rendszerével, a szakrális fejedelemséggel kapcsolatban sem. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár feljegyzései szerint a türkök, vagyis a magyarok első fejedelme Árpád volt, aki előtt csupán „valamiféle vajdák voltak felettük”. Ezzel szemben több arab író (Ibn Ruszta, Gardízi, Al Bakri) arról számolt be, hogy a magyaroknak két királya volt. A magasabb méltóságú kende/kündü csupán névlegesen uralkodott, míg a gyula a hadak főparancsnoka volt és gyakorlati, tényleges hatalommal bírt.

Konstantin császár híradását témánkat illetően azért kell figyelmen kívül hagynunk, mert annak a Bulcsúnak az elmondásán alapszik, aki a honfoglaló magyar törzsek és Álmos szerepének lekicsinylésére törekedett. Bulcsú ugyanis kabar származású lévén saját népének vitézségét szerette volna kidomborítani a bizánci uralkodó előtt. A kabarokat, mint rangban és vitézségben elöl járókat mutatta be a steppei nomád népek társadalmi és hadi felépítésében járatlan Konstantin császár előtt. A kabar törzseket hódoltató Álmost természetszerűleg kívánta háttérbe szorítani, s helyette Árpádot tette meg a magyarok első fejedelmének. Bulcsú horka Álmos-ellenes tendenciájára Dümmerth Dezső mutat rá kellő pontossággal, alapossággal.

Az arab írók, akik kereskedelmi összeköttetéseik révén a magyarokat maguk is ismerhették, a kende/kündü méltóság viselőjének hatalmát egyöntetűen formálisnak, névlegesnek tartották. Ebből kiindulva történészeink jelentős hányada úgy véli, a kende/kündü a magyarok szakrális uralkodója volt. A névleges uralkodásnak a szakralitással való egybefűzése ugyanis elterjedt, általános gyakorlat történészi körökben, a nemzetközi szakirodalomban. Valóban számos példát ismerünk arra, hogy a legfőbb uralkodót a vallásos jellegű tisztelet olyan magasságba és visszavonultságba emelte, hogy minden gyakorlati hatalmától megfosztva a melléje rendelt „alkirály” ─ aki rendszerint a hadak főparancsnoka volt ─ rendelkezett helyette. Viszont ellenpélda is van elegendő, gondoljunk csak Attilára, aki magát „Isten ostorának” tartva nem ismert el urat maga fölött. Mégis, miközben kevélyen őrködött méltóságán, saját maga kezében tartotta az ügyek intézését. Ebből is látszik, hogy óvatosabban kell kezelnünk a szakrális uralkodók hatalmával kapcsolatos adatainkat. A gyakorlati hatalmából kiszorított szakrális uralkodó valószínűleg csak a hanyatló fázisát képviselte az „istenkirályság” korszakának. A tetterős, birodalmat szervező szakrális uralkodók azonban a legfőbb hatalmat nem adták ki a kezükből. Lássuk tehát, milyen uralkodó is lehetett Álmos fejedelem?

 

Az arab Ibn Ruszta, Gardízi és Al Bakri híradásait hiba lenne a IX. század végi magyar törzsszövetségre vonatkozóan pontosnak és elfogadhatónak tekinteni. Ők ugyanis a IX. század elején élt Al Dzsarmit másolták. Így híradásaik révén olyan adatokat adnak meg a IX. század második felére vonatkozóan, melyek bizonyíthatóan a 827. év előtti időkből valók. Sőt, a Szent László korában élő Al Bakri, tudomást nem véve a magyarok keresztény királyságáról, még mindig a kende/kündü és a gyula méltóságot emlegette. Tehát ezen arab írók feljegyzései inkább a IX. század első évtizedeinek állapotát tükrözik vissza. Ezt alátámasztják az ugyancsak arab Ibn Fadlan adatai, aki a IX. század elején személyesen utazott Kazária vidékén. Szerinte a kazároknál a kende/kündü tisztség csupán a harmadik méltóság, s általában a hódoltatott, vagy csatlakozott segédnépek vezetői viselték. Ezt kiegészíti az a történelmi tény, hogy nincs tudomásunk arról, hogy bármelyik steppei nép kendének/kündünek nevezte volna főkirályát. Az arab írók sem állítják a magyar kendéről/kündüről, hogy szakrális tiszteletben állt volna, csak annyit írnak, hogy uralma névleges. Ezek ismeretében egyértelműnek tűnik, hogy feljegyzéseik a magyar törzsszövetségnek a kazár birodalmon belüli hódoltatott, esetleg csatlakozott segédnépi állapotát ismertetik velünk, s maga a kende/kündü sem volt más, mint a kazár kagán által a legjelentősebb segédnép, vagyis a magyarság élére állított vezetőt megillető méltóság.

Vizsgálódásainkat tovább folytatva, több történeti forrás is alátámasztja annak gyakorlatát, hogy amennyiben egy nép megszabadul függő helyzetéből, szakrális hatalommal rendelkező főkirályt választ magának. Elképzelhetetlen tehát, hogy a kazár uralom alól függetlenedő magyar törzsszövetség vezetője a kazár méltóságrendben a harmadik tisztet jelentő kende/kündü címet viselte volna. Ellenkezőleg, pont e kazár helytartói méltóság névlegessé válásával, eljelentéktelenedésével fejezhették ki legfrappánsabban a magyar törzsszövetség erejét, függetlenségét. Ezt alátámasztja a bajor évkönyvek azon adata is, miszerint Kurszán kendét/kündüt 904-ben külföldön, egy lakomán tőrbe csalva gyilkolták meg a németek. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy a kende/kündü nem lehetett a magyarság szakrális vezetője. Egy szakrális fejedelem ugyanis még alattvalói körében sem alacsonyította le magát közös „lakomára”, nemhogy engedett volna alacsonyabb rangú idegenek meghívásának, ráadásul messze saját székhelyétől. A szakrális uralkodó sohasem haladt a seregek élén, hanem teljes visszavonultságban tartózkodott személyének értéke miatt.

A magyar törzsszövetség kormányformája, miután fejedelmet választottak, nem kettős, hanem hármas tagozódású volt. Erre mind bizánci források, mind a régi türk példák rendelkezésünkre állnak. Maga Bulcsú is az ország harmadik fejedelmének mondta magát Bizáncban, s valóban a harmadik legmagasabb méltóságot, a hódoltatott kabar törzsek vezetőjének kijáró horka tisztséget viselte. A kazár birodalomtól elszakadt magyar törzsszövetségben azonban a tényleges hatalmat maga a szakrális fejedelem gyakorolta. Erre fontos történelmi forrásunk Bölcs Leó bizánci császárnak a honfoglalás idejében íródott „Taktika” című műve, melyben többször is kihangsúlyozza a bizánci uralkodó, hogy a magyarok „egy főnek az uralma alatt állnak”. Többek között ennek a ténynek tudja be, hogy a magyarok nagyobb erejükkel, és fejlettebb hadi technikájukkal kiválnak a többi lovasnomád nép közül. Érdekes adalék lehet témánkhoz kapcsolódóan az orosz Nesztor-krónika egy adata Kievről, az ott található „magyar hegyről” és a városban levő „Olma udvaráról”. Több kutató szerint is arra vallanak a krónika adatai, hogy Álmos fejedelem hódoltatta Kievet, s ott alakította ki nyári udvarát. Ezt a nézetet a „magyar hegyen” végzett régészeti ásatások is alátámasztani látszanak.

Összegezve tehát az eddig vizsgáltakat kijelenthetjük, hogy a kazár méltóságrendben a harmadik legjelentősebb tisztséget jelentő kende/kündü cím viselőjének hatalma akkor szűnt meg, amikor a kazár függés formálisan is véget ért, s mikor a magyar gyula méltóság viselője, Álmos átvette a hatalmat az egész törzsszövetség felett. Van olyan elképzelés is, mely szerint a gyula (dsula) méltóság a Dulo-dinasztia nevéből ered, mely egyértelműen Attila hagyományra utalna vissza. Ez azonban nem kellőképpen megalapozott, és bizonyított ma még. A magyar szakrális fejedelemségben a gyula méltóság azonban nem formálódott át központi hatalommá, hanem megmaradt alattvalói tisztségnek, s egy másik nemzetség kezébe került át. A magyarság tényleges vezére a főhatalmat birtokló Turul-dinasztia képviselője lett.

Bibliográfia

Dümmerth Dezső: Álmos, az áldozat. Panoráma, Budapest, 1986.

 

Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában. Panoráma, Budapest, 1977.

Fodor István:           Magyarország története I. Őstörténet és honfoglalás. Kossuth Kiadó, Budapest, 2009.

______________________________________________

 

Történelmi kontinuitás aTurul-dinasztia égisze alatt

 

Jelen írásunkban a magyarőstörténet egyik leginkább vitatott kérdését, a honfoglaló Árpád-ház, valamintaz Isten ostorának tartott Attila hun nagykirály közötti genealógiát, vérségikapcsolatot vesszük górcső alá. Történelmi forrásaink, krónikáink mindmegemlékeznek Attiláról, mint a Turul-dinasztiának nevezett Árpád-házősatyjáról. Ezzel szemben modern történetkutatásunk jelentős része mind a mainapig nem tud mit kezdeni az efféle információkkal, s azokat hízelgő udvaroncokutólag kitalált gyanús meséinek tartja, melyek egyetlen célja az volt, hogy akésőbbi Árpád-házi uralkodóknak minél csodásabb és előkelőbb eredetet ésleszármazást kreáljon. Szerencsénkre azonban volt és van néhány kutató, akiktudományos igényességgel közelítenek a témához anélkül, hogy eleve elvetnék alehetőségét annak, hogy mondáink, krónikáink valós történelmi eseményeketrejthetnek. Az ő munkásságuk nyomán próbáljuk meg ehelyütt mi is rekonstruálnia mítoszaink mögött megbúvó történelmi valóság magvát.

Az Attila─Álmos/Árpád genealógiát elsősorban az a racionalista gondolkodásmód kérdőjelezi meg, amely eleve szkeptikusan tekint minden, a mitikus ősködbe visszanyúló tradícióra. Ez hatványozottan érvényesül a kollektív emlékezetben valamely „félistenre” visszavezethető eredethagyományra.  A racionális gondolkodású modern kutatók az ilyen típusú genealógiákat eleve gyanúsnak tartják, s csupán tetterős, új emberek felemelkedésének a legitimációs eszközét látják bennük. Pedig már maga az a tény is, hogy egyáltalán szükség lehetett ilyenfajta ravaszkodásra, mutatja a hagyomány mély gyökereit és valóságos meggyőződésének szívósságát. Attila, Álmos és Árpád esetében viszont szóba sem jöhet legitimációjuk ilyenféle magyarázata. Mindhárman tetterős, szakrális uralkodók voltak, akiknek hatalmát senki, soha sem vonta kétségbe.

Lássuk tehát, mire is alapozzuk az Attila─Álmos/Árpád családfa valóságát. Szerencsénkre krónikásaink feljegyzésein túl van még egy kapaszkodó, amin elindulhatunk vizsgálódásaink során. Az úgynevezett óbolgár királylajstrom, amely részben megőrizte Attila nemzetségének alakulását, természetesen nem egy modern alaposságú családfa, amely annak minden tagját megőrizte volna az utókor számára. Inkább egy totemisztikus jellegű ősfaként kell rá tekintenünk, melynek szerepe a steppei nomád nemzetségek elágazásainak számon tartása volt, hogy annak tagjai el tudjanak igazodni az egymáshoz való rokonságban. Ez az óbolgár királylajstrom is csupán vázlatosan tartalmaz egy-egy nevet hosszú nemzedéksorok kihagyásával. Az időrendben az időszámításunk előtti harmadik évszázadig nyúlik vissza, ahol Attila nemzetségének ősatyjának Mao-tun nagykirályt adja meg, aki i.e. 207-ben megalapította a hatalmas ázsiai hun birodalmat. Őt a listán háromszázötven esztendő kihagyásával az európai hun (Dulo) dinasztia ősatyjának tartott Avitochol követi i.sz. 153-ból. A következő uralkodó, aki szerepel a nemzetséglistán az az Irnik, akiről jól tudjuk, hogy Attila nagykirály legifjabb fiúgyermeke volt. Az a tény, hogy maga Attila nem is szerepel a lajstromban, csupán azt bizonyítja, hogy annak célja kizárólagosan az óbolgár királyi ház elágazásainak a rögzítése volt. Attila halála után birodalma bomlásnak indult, idősebb fiai (Ellák és Dengezik) visszaszorultak keletre, s nyomtalanul elnyelte őket a történelem viharos tengere. Velük ellentétben Irnik a kaukázusi óbolgár birodalom alapítójává vált. Ezt a birodalmat hódították meg 568 körül az ekkor erejük teljében lévő avarok. Területét elfoglalták, s az avar birodalom részévé tették, mely többek között a Kárpát-medencét is magában foglalta. Így átmenetileg Irnik utódainak uralkodása is megszűnt. Ám 635-ben Kovrat a Dulo-dinasztiából (vagyis Attila családjából) felszabadította népét az avar kagán idegen uralma alól, s létrehozta a hun eredetre utaló onogur-bolgár birodalmat. Kovrat onogur birodalma azonban halála után újabb hódítóknak, a nyugati türkük népéből kibontakozó kazároknak a hatalmába került. Kovrat legidősebb fia, Batbaján kénytelen volt elismerni a kazár kagán főségét, s népével együtt betagozódni annak birodalmába. Az onogurok népe a kazár főség alatt a szabirokkal szövetségben egyesült. Ez a történelmi tény jelenti az első bizonyságot arra nézve, hogy Batbaján az Árpád-ház egyik őse lehet. A Konstantin bizánci császár előtti magyar követség a X. század közepén ugyanis elárulta, hogy az ő népük régi neve hajdan „erős szabir” (szavartü aszfalü) volt. Mivel nagyon jól tudjuk, hogy ezt a népet ─ még a kazárok uralma alatt ─ magyar néven a Turul-dinasztia tagjai szervezték meg, nem lehet kétséges számunkra, hogy a dinasztia egyik őse Kovrat legidősebb fia, Batbaján lehetett.

 

Elméletünket egy másik oldalról Emese álma, vagyis a Turul-monda támasztja alá. Ez Emese fiának, vagyis Álmos dinasztiájának felemelkedését és dicsőséges uralkodását jövendölte meg. Hasonló jóslatot örökítettek meg Attila legkisebb fiának, Irniknek születése kapcsán is, mely szerint a hun nagykirály dinasztiáját, ivadékait egyedül ez a fia fogja fenntartani és dicsőségben, további generációkban folytatni. A két jövendölés között már csupán azért is kapcsolatot kell feltételeznünk, mert mindkettő végeredményben Attilát tartotta ősének. 

A székely nép emlékezetében fennmaradt Csaba-monda jelenti a harmadik tartópillérét annak a feltevésünknek, hogy Attila hun nagykirály és a honfoglaló Turul-dinasztia ténylegesen is vérségi kapcsolatban állottak egymással. Ennek részletes kifejtését egy másik tanulmány keretében fogjuk közreadni. Addig is legyen elégséges részünkről az a feltevés, hogy a mondabeli Csaba királyfi nem Attilának, hanem a Dulo-dinasztiához tartozó Kovrat onogur uralkodónak volt Kuber néven a negyedik fia. Kuber a történeti források tanúsága szerint népét 670 tájékán Pannóniába vezette, ahol az avar kagán helytartója lett. Ám egy belső hatalmi harc folyományaként népe egy részével Görögországba, Thesszaloniké környékére volt kénytelen visszavonulni, amit szintén hiteles történelmi források támasztanak alá. A történeti forrásokat esetünkben a régészet is igazolni látszik, ami 670 tájékán új népet határozott meg a kárpát-medencei avar birodalom keretein belül. Ezt régész szaknyelven a griffes-indások népének hívják. Nincs okunk hát komolyan kételkedni abban, hogy ez a griffes-indások népe tulajdonképpen az Attila családjába tartozó Kuber onogurjait takarhatja. A görög földre távozó Kubert oda már nem követő, hanem a Kárpát-medencében letelepedő székelység a népemlékezet útján megőrizte egykori uralkodója emlékét Csaba királyfi legendájában. Forrásaink egyértelműen utalnak Árpád-házi dinasztiánk és Csaba királyfi, vagyis Kuber rokoni kapcsolatára. Amennyiben ez tényleg így volt, akkor Álmos és Árpád nem származhatott mástól, mint az Attila családjába tartozó Kovrat onogur nagyfejedelem Batbaján nevű fiától, aki Szkítiában maradva kazár uralom alá került, de akinek utódai sikeresen lerázták magukról ezt az igát, s nagy birodalmat, a történelmi Magyarországot hozták létre dicső királyaik vezetésével.

A történeti források gyér volta és töredékes természete nem teszi lehetővé, hogy feltevésünket kétséget kizáróan bizonyítottnak tekintsük, viszont azok nem is mondanak ellent neki. Ez pedig őstörténetünket tekintve, már magában nagy szónak számít. Mivel a Dulo-dinasztia és az Árpád-ház közötti rokoni kapcsolatot három, egymástól független forrással is alá támasztottnak tartjuk, a magunk részéről elfogadjuk honfoglaló dinasztiánk és az Attila hun nagykirály közötti történeti kontinuitást.

Bibliográfia

Dümmerth Dezső: Álmos, az áldozat. Panoráma, Budapest, 1986.

Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában. Panoráma, Budapest, 1977.

 
 DÜMMERTH 1980: 28-32. old.
 

Mireisz László: A magyar vallás


Bevezető


Sokan úgy tekintenek a magyarság eredetének és hitvilágának témájára, mintha ez mára már teljesen tisztázott lenne, holott többek között a Kö­zépkori magyar inkvizíció címen kiad ott inkvizíciós perek kapcsán is ta­lálunk fontos bizonyítékokat arra, hogy érdemes újragondolni a magyar­ság eredetére és hitvilágára vonatkozó elképzeléseket. Nem csak a magyarság esetében van aktualitása az ősi hitvilág feléledésének és újra­értékelésének, hanem éppen napjainkban lehetünk szemtanúi annak, hogy a globalizálódás ellensúlyozása végett hogyan élednek fel az egyes nemzeti hagyományok rég elfeledett ősi elemei. Jó példák erre a nap­jainkban világszerte sikert arató "meseregények" és a belőlük készült filmek, mint például a Harry Potter, vagy A gyűrűk ura, melyek mesesze­rűen a kelta-druida hitvilágot elevenítik fel.

Az elmúlt ezer év alatt csak ritka pillanatok voltak azok, amikor a magyarság ősi eszméi megnyilvánulhattak. A vallási és politikai konstel­lációk nem kedveztek a régi hit megjelenésének. Már ezer évvel ezelőtt, a fejedelmek idején, Taksony és Géza korában is erős "geopolitikai" nyo­más nehezedett a hunokra, hogy hagyjanak fel magyar vallásukkal, s bár a kényszer hatására Géza felvette a kereszténységet, de azt vallotta, hogy "elég nagy úr vagyok ahhoz, hogy két istennek áldozzak". Ez is, továbbá az, hogy a hunoknak és magyaroknak a kereszténységre térítése súlyos harcok árán ment csak végbe, azt jelzi, hogy azt megelőzően egységes vallási és eszmerendszer fogta össze eggyé ezeket és a hozzájuk tartozó népeket. Nem igazolt az a gyakran hangoztatott feltevés, hogy a honfoglalás kori magyarságnál a világi hatalom és a vallási ha­talom egybeesett, mert ha ez így lett volna, akkor sokkal simáb­ban ment volna végbe az új vallás felvétele. Jó okunk van felté­telezni, hogy a kettős fejedelemség intézménye éppen a világi és a vallási hatalom különállóságát jelzi, amint erre számos pél­dát találunk az ókori népek esetében (ksatrija-bráhmana, kelta-druida, stb.). Az is biztosnak tűnik, hogy a régi pogány vallásgyakorla­tot sokan úgy tartották átmenthetőnek, ha a bizánci, görög-keleti kereszténységet veszik fel, és így próbálnak szembeszállni az őket egyre jobban ellenőrizni és befolyásolni akaró római egyház és az általa támo­gatott egységesülő központi királyi hatalom törekvéseivel. Ennek szelle­mében keresztelkedett meg bizánci rítus szerint Somogyország ura, Kop­pány, az erdélyi Gyulák nemzetsége, Ajtony, a Maros mente és Dél-Erdély ura, valamint Géza fejedelem öccse, Mihály, továbbá az István ellen összeesküvő Vászoly (Vazul), sőt an­nak fia, a későbbi 1. Endre király is.

Géza fia István (Vajk) a keresz­ténység zászlaja alatt és erős né­met segítséggel legyőzte Koppányt (Cuppan, Kupa), Somogy urát (ezt a küzdelmet később a németek és magyarok harcának nevezték), majd Gyulát, Erdély urát, s ezzel a régi vallást erősen visszaszorította. István idejéből nem is hallunk róluk. Azonban csakhamar kiderül, hogy István utóda, Péter nem kell a magyaroknak és a pogányság visszaállítá­sának érdekében a megvakított Vászoly fiait, Leventét, Endrét és Bélát hívták vissza a trónra. Ez az ún. első pogánylázadás ideje. Levente mint "koronázatlan fejedelem" a pogányok vezetőjével, a Békés várából szár­mazó Vatával tíz hónapig irányította az országot, utána ismeretlen okok miatt átadta a hatalmat Endrének, majd váratlanul meghalt. Amint kró­nikáink mondják: "Ha tovább élt volna és elnyeri az ország felett a hatalmat, kétségkívül megrontotta volna egész Hungáriát a pogány bálvá­nyozással".

Levente halála után Endre foglalta el a trónt és (már 1047-ben) ren­deletet hozott, melyről a nagyobbik Gellért legenda is beszámol: "András főbenjáró büntetés terhe alatt egész népének elrendelte, hogy a korábban en­gedélyezett pogány vallással Otthagyván Krisztus igaz hitére térjenek vissza és n1Índenben ama törvények szerint éljenek, melyekre Szent István király ta­nította őket." Endrének később fia született. Őrá, Salamonra készült hagy­ni az országot, ezért öccsét, Bélát próbára tette: Várkonyba hivatta, koro­nát és kardot tétetett eléje, hogy lássa, melyiket választja. Miklós, a palotaőrök ispánja előre figyelmeztette Bélát, aki ezért a hercegséget jelentő kardot választotta, s a koronát Salamonnak hagyta. Béla ezután Lengyelországba sietett, innét segítséget hozva legyőzte a németekre támaszkodó Endrét, s 1060. december 6-án elfoglalta a királyságot.

Mikor Béla Székesfehérváron magát megkoronáztatta, gyűlésre hívta össze a népek véneit. Elrendelte, hogy minden falu két-két véne jelenjen meg. EI is jöttek számosan, majd elöljárókat választottak s kö­vetelték a királytól, engedje meg, hogy őseik példáját követve pogány módon éljenek, hogy a püspököket, papokat és dézsmaszedőket elker­gessék, a templomokat lerombolják és a harangokat széttörjék. Ezután a régi pogány hit visszaállítását követelték ("ut traditio resumator paga­nisrni") és "az elöljárók magas emelvényekről istentelen énekeket mond­tak a hit ellen" ("praepositi in eminentiore residentes, praedicabant ne­fanda carmina contra fidem"). A király nem tartotta tanácsosnak a felizgatott tömeg kívánságát egyenesen megtagadni, hanem háromnapi haladékot kért. Ez alatt a pogány (talán helyesebben: magyar vagy ma­giar) papok az emelvényekről szónokoltak, a többiek meg éljenezve helyeseltek: " Úgy legyen, úgy legyen!"


A továbbiakra nézve idézzük a Képes Krónikát: "Harmadnapon pe­dig, mikor a választ várták, a király parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk, néhányukat megölték, vezetőiket az emelvényről letaszítva eltiporták, a többieket megkötözték és keményen megkorbácsolták, és egy részüket meg­ölve másokat megkötözve és megkorbácsolva nagy nehezen lecsillapították a lázadást a katonák.”

Ez volt a pogányság utolsó egységes fellépése az országban, ami­kor a régi hitre való visszatérést követelték. "Ebben a felkelésben részt vett Vata fia Javas is, aki - apja szokását követve - sok varázslót, javas­asszonyt és jóst gyűjtött maga köré, ezek varázsigéi nagyon kedvessé tet­ték őt az urak szemében. Számos papnője közül egy Rasdi nevezetűt a leg­keresztényibb Béla király elfogott és oly sokáig tartotta őt tömlöcbe zárva, míg saját lábát meg nem ette és ott meg nem halt. A magyarok történeté­ró1 szóló régi könyvekben meg van írva az is, hogy a keresztényeknek szigo­rúan tilos volt Vata és Javas rokonságából nősülniük ... " Alig három év múlva Béla alatt összeomlott a trón, amitől súlyosan megsebesült és meghalt. Sokan a pogány mágus papok átkai beteljesülésének tarthat­ták a szokatlan esetet.

Néhány kisebb, például a sárospataki és a kalocsai felkelésről és lá­zadásról tudósítanak még az inkvizíciós perek jegyzőkönyvei, melyekből az is kiderül, hogy a keresztény papoknak még a XIII. században is akadt dol­guk a régi vallás híveivel való leszámolás terén. A harmadik pogánylázadás­nak is nevezhető sárospataki lázadás pere 1268. január 28-án kezdődött és egész Bodrogközt és a Hegyalját felzaklatta. A per végéig két mágus a kínvallatásban meghalt, ketten felakasztották magukat, három mágust mág­lyára ítéltek, a többi tizenhárom vádlottnak minden vagyonát elkobozták és homlokukra égették tüzes vassal a keresztjelét, majd száműzték őket.

A kalocsai negyedik pogánylázadásnak még nagyobb visszhangja volt. A per 1269 Vízkeresztjén kezdődött és mint a jegyzőkönyv írója még egy év múlva is megjegyzi: " ... ennek az inkvizíciónak a befejezé­sét a jelenben megírni nem tudom, mert még nem ért véget". S bár a per végét nem ismerjük, de előtte azonban ez áll: "Phylpes urat még Víz­kereszt ünnepén elfogták és kínpadra vonva az inkvizíció szorgoskodása foly­tán bűntársait folytatólagosan vádolta, amíg majdnem ötvenet ezek közül felakasztottak a vesztőhelyen. Magát Phylpes urat pedig a városon kívül akasztották fel, miután az inkvizítor kihirdette felette az ítéletet és sokan vannak még a vádlottak, akiket folytatólagosan akasztanak …".

Tény, hogy e két felkelés nem volt országos méretű, de azt jól mutatja, hogy még a XIII. század második felében is forrongott az ország papjainak és vallásának elvesztése miatt. A keresztény királyok sora mindezen történésekkel párhuzamosan törvényekben tiltotta meg a régi hit gyakorlását. Ismeretes László dek­rétuma, mely szerint törvényt sért az, "aki pogány szokás szerint kutak mellett áldozik vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visz". De még négyszáz évvel később, az 1595. évi Medgyesi zsinat is törvénye­ket tett a mágusokról és jósokról, kikhez a nép folyamodott: "Akik va­rázslókhoz és jósokhoz fordulnak, hogy valamilyen betegségre éppen tó1e kér­jenek bárminemű orvosságot és enyhülést, azokat meg kell fosztani az úrvacsora élvezetétől. Ha pedig lelkipásztorok tesznek így, egy hónapon belül távolítsák el őket hivatalukból a község vénei jelenlétében és a káptalan része­sítse őket méltó büntetésben." De még később is kemény megtorlás várt elsősorban a mágusokra és jósokra, mert mint Ipolyi idézi (Magyar Mythologia, 415 o.) az 1616. év kapcsán: "Ez idő tájt Magyarországon sok varázslót és jósnőt küldtek mágiára. Az a hír járta, hogy ezek va­rázsigékkel egész Magyarországra és Erdélyre jégesőt

akartak hozni, hogy az egész gabona- és szőlőtermés tönkremenjen ".

Ilyen körülmények között a régi papok a névtelen­ség homályába vonultak vissza és "eltűntek a rengeteg­ben". Ám a régi hit, a magyarok szelleme a felszín alatt tovább élt. Például 1. Lajos király 1356-ban, a velencei­ekkel kötött frigyben azt kívánta, hogy évenként egy fe­hér lovat küldjenek hódolat jeléül ajándékba a királynak. Valamint azt is tudni, hogy Mátyás király alatt még fehér lovat áldoztak a Bakonyban Kampó táltos vezetésével. (A fehér ló pogány kultuszára még visszatérünk.)

Az árpádi honalapítás után még ezer év sem telt el és a hun-ma­gyarság behódolt a "halszagú rokon" szerepnek, amikor is a magyarsá­got nyelve alapján a finnugor népek közé sorolták. Az orosz hódoltság idején pedig érdekes módon a szibériai sámánok vallására próbálták vál­tani a pogány magyar papok ősi hitét.

De a régi pogány magyar papok szelleme tovább élt a pásztorbo­tok faragásaiban, a népmesékben, a gyógyítók, javasok, táltosok és tu­dósok tudományában, később pedig a hajdani regősök utódai, a dalnokok, költők, mint Komjáthy Jenő, Ady Endre, Szabó Lőrinc és a töb­biek verseiben, vagy Csontváry Kosztka Tivadar, Hamvas Béla, Paál Zol­tán, Wass Albert, László Gyula és mások munkáiban, akik tudva vagy ösz­tönösen hordozói voltak a pogány szellemiségnek.

Ugyanakkor, mivel alig tudunk valamit arról, hogy kik voltak ezek a hunok mellett élő és a keleti vallásosságot ápoló magyar papok, talán el­jött az ideje, hogy ennek tisztázásához néhány adalékkal hozzájáruljunk.


A magyar vallási tisztségek hierarchiája



Az ősmagyarok vallásával kapcsolatban kizárólag feltételezésekre és más vallásokkal kapcsolatos analógiákra lehet építkezni s az ezzel kapcso­latos ismereteinkből (krónikáink írott hagyománya, szájhagyomány, ré­gészeti, történeti, nyelvészeti, vallási és művészettörténeti feltárások, stb.), mint különböző színű apró darabkákból, többféle mozaik állítható össze, többféle kép nyerhető, akár úgy, hogy mindegyik hozzájárulhat az ősi állapot megismeréséhez.


Korábban már említettük, hogy a magyarok - ellentétben a hunok­kal és más körülöttük lévő népekkel, akik harcos (lovagi, nemesi, arisz­tokrata) osztályhoz tartozó népcsoportok voltak - egy olyan ősi papi osztály késői leszármazottai, akiknek elsődlegesen vallási feladata volt. Az ókori társadalmakban e két osztály egymástól jól elhatárolhatóan volt jelen, még akkor is, ha egyaránt tudunk olyan papságról, amely harcos, heroikus útra tért (bizonyos értelemben ez a magyarságra is igaz), és olyan királyokról és harcosokról, akik a bölcsek és papok útjára léptek (például Krisna, Ráma, Buddha, Mahávira = rádzsarsik, királybölcsek).


Amikor krónikáink a Hunor és Magor testvérpárról beszélnek, ak­kor ez alatt nem vér szerinti testvéreket, hanem az ősi társadalmakban jellemző szövetséget kell érteni, amikor a harcosok fejedelme vagy ki­rálya testvéri szövetséget köt a papi nemzetség elöljárójával (purohita) s ekkor a két (de például a honfoglaláskor hét) törzs eggyé lesz, de úgy, hogy a vallási kérdések kezelése végig a papi törzs feladata marad. Ha feltevésünk helyes, akkor a magyarok nem csak a hunokkal, hanem ko­rábban is számos más népcsoporttal "testvéri" viszonyban álltak, vagyis más harcos népeknek is a papjai lehettek. Ilyen szövetségekben sokszor új papi funkciók keletkeztek, vagy az adott nép bölcsei olvadtak be a ma­gyarok közé. Máskor pedig magyarok telepedtek le vagy maradtak har­cos törzsekkel, mint például a nepáli magarok, a Kazahsztánban nemrég fellelt madzsarok, Juliánusz barát magyarjai, a Kaukázusnál délre vissza­térő szavárd magyarok, vagy a turáni (tómelléki) magyarok esetében.


Korábban azt is felvetettük, hogy a Kárpát-me­dencébe érkező különböző harcos népcsoportok azért nevezték magukat magyaroknak, mert ezzel vallási hovatartozásukat fejezték ki, meg talán azért is, mert az érkezők többségét kitevő hunok nép­neve, Attila nyomán, nem örvendett nagy népszerűségnek a korabeli Európa népeinél. Más kérdés az, és ezt csak utólag tudjuk, hogy a kereszténység erőszakos terjeszkedése miatt a magyar népnév (amely egy természetmágiára épülő vallást ta­kart) szintén nem talált meleg fogadtatásra az említett időkben. Így az­után az a különös helyzet alakult ki, hogy Európa népei a mai napig is hunoknak - hungár, ungár, stb. - neveznek minket, mi azonban magun­kat magyaroknak tartjuk. Magyarnak nevezi magát a hun, az avar, a szé­kely, a kun, a jász, a palóc, a csángó, a hajdú és a többi, mert a magyar név egy olyan szellemiség és vallás hordozója, melyet ezek a népek a saját­jukénak fogadtak el. Korábban más népek is ezen a valláson lehettek, de ezeket vagy bekebelezte valamelyik más világvallás, vagy egyszerűen eltűntek a történelem színpadáról.

Említettük, hogy az ősi magyar papság szervezetére a dinamikus hierarchia volt a jellemző. Ez azt jelentette, hogy bár minden tisztség­beli tudta a maga feladatát, a maga helyét, ahová saját maga tetteivel juttatta saját magát és ennek igyekezett megfelelni, mégis, bármikor ke­rülhetett olyan helyzetbe, hogy a sajátjánál magasabb tisztséget kel­lett betöltenie. Így például gyakran előfordult, hogy a garabonc, bár nem volt mágus, mégis az adott helyzet rákényszeríthette, hogy varázsoljon. Másrész, a vallás jellegéből fakadóan jelen volt a szellemi fejlődés le­hetősége, mivel ezekben az emberekben igaz tudásként élt a létállapo­tok hierarchiája, az egymást szubtilitásban meghaladó létállapotok sora, amelyben mindenki saját tetteinek eredményeként foglal helyet, s amely­ben - éppen ezért - állandóan megvan a fejlődés lehetősége. Ez a fejlő­dés - amelynek szellemi gyümölcsét az a népcsoport aratta le, amelyik­ben a pap tevékenykedett - a személyes, spirituális fejlődést, a szenvedésteli létállapotokból való kiemelkedést, a betegség, öregség és halál birodalmából való megszabadulást és a tudatlanság sötét és zava­ros állapotából a tudás tiszta és fény téli állapotába való eljutást jelen­tette. (A fejlődés szóban a fej - mint a test legmagasabb pontja - jelzi, hogy a fejlődés az alacsonyabb állapotokból a magasabbakba emelke­dés is egyben.)

A szellemi hierarchia kívülről nem erőszakolható rá senkire sem, mert ez az emberi tudat számára annak belső útja során nyilatkozik meg s így a vallásosság kérdésköréhez tartozik. Ha egy ősi társadalomban élt a metafizikai vallásosság, akkor abban a hierarchia rendező elvként volt jelen. A vallásos befelé fordulásban tárulnak fel, ugyanis a hierarchia egyes szintjei, állapotai, lényei, a legdurvább világoktól a legszubtilisabbakig, egészen fel az Univerzum Nagy Építőjéig, az ŐS Emberig, az ŐS Mágusig, aki saját maga feláldozásával hozza létre a világok összességét.

Ez a belső szellemi út az, melynek során az ember önmaga alakítá­sával, érzelmi, gondolati és akarati folyamatainak irányításával, minden szétszórt erő összegyűjtésével és az érzékszervi világon való túl emel­kedéssel alakíthatja és megváltoztathatja önmagát, valamint maga kö­rül a világot, visszaemelkedve ez által az ősi áldozat kezdeti állapotába.

Az ősi társadalmakon belül a különböző szinten beavatott mágus­papok voltak a szellemi hierarchia őrei, a belső út ismerői és vezetői, a szellemi és anyagi világ összekötői, útmutatók és mesterek, akik nem csak kielégítették az adott népcsoport szellemi és lelki szükségleteit, hanem utat mutattak a tökéletesedéshez. Ők voltak a gyógyítók, mert tudták, hogy mely belső, lelki és szellemi rendezetlenség milyen beteg­ségeket okoz, ők voltak a tanok fenntartói és átadói, az áldozatok végrehajtói, a világfolyamatokat előre ismerő jósok, látók és tudók, vala­mint ők voltak azok, akik magukban legyőzték a vágyat, a haragot és minden kimozdultságot, hogy az erény, az igazság, az erő és az uralom hordozói lehessenek.

A pogány magyarok papi csoportjai is a dinamikus hierarchia jegyében rendeződtek egységes vallási osztállyá. Nem külső feltételek szabá­lyozták az egyes vallási feladatok ellátására "szakosodott" papi csopor­tokat, vagyis nem kérte fel és nem nevezte ki őket senki, hanem vagy születés által, vagy családi úton, vagy szellemi út során, vagy beavatá­sok által kapott képességek révén váltak valamelyik papi osztály tagja­ivá. Ez alól csak a elöljáró-papok voltak kivételek, akiket gyakran válasz­tottak vagy felkértek. S ahogy azt a druidákkal kapcsolatban láttuk: az ősmagyar vallás papjai sem alkottak elzárt kasztot és nem csak bizonyos számú család adhatott mágus-papokat, hanem születés által (fölös csont, foggal születés, burokban születés, vagy más születéskori jel, stb.), vagy elhivatottság okán is pap lehetett az, aki a "második születés" során, vagyis beavatás, felavatás vagy felszentelés útján, belső képességei és szellemi törekvései eredményeként ezt a hierarchia magasabb fokán álló vallási elöljárótól kiérdemelte. Minden pogány pap a belső szellemi fej­lettsége alapján, szinte spontán találta meg a helyét a papi hierarchiá­ban és működésüket semmilyen külső erő nem szabályozta. Ennek le­hetett a következménye, hogy a külső szemlélő számára nehezen átlátható vallási rendszert alkottak. A kereszténység felvétele után a tűz­zel-vassal irtott magyarok papi rendszere teljesen összekuszálódott és onnantól "menteni, amit lehet" alapon bármely pap bármilyen feladatot elvégezhetett.

A következőkben a tizenegy legfontosabb papi tisztséget vizsgáljuk meg röviden, nyitva hagyva annak a lehetőségét, hogy egy későbbi kutatás során teljesebb és átfogóbb képet nyerhessünk ezekről. Az első csoportba tartoznak azok a tisztségek, amelyek kizárólag vallási és szel­lemi területekkel vannak kapcsolatban. Ezek: mágusok, tátosok, java­sok sámánok, garaboncok, harsányok, regősök. A második csoportba tartoznak az elöljáró-papok, vagyis azok, akiknek egy-egy településen, megyében vagy közösségben világi feladataik is voltak. Ezek: gyulák, karcsanok, kádárok és a rabonbánok. Ezek valamilyen település vagy te­rület elöljárói, tanítói, bírái vagy szertartásvezetői voltak és minden eset­ben letelepedett életet folytattak. Az előbbiek viszont vagy örökös ván­dorlásban voltak és hol itt, holott bukkantak fel, vagy olyan közösségben éltek, legtöbbször a világtól távoli helyeken, a természetben, amelyek leginkább az ősi mágus törzsek telepeinek mintájára szerveződött.

Természetesen minden világon belül van "emberek világa", mert a teljes meghatározottságok között élő ember a legalacsonyabb világ la­kója, amint a teljesen felszabadult az a legmagasabbé.

Ezek után nézzük részletesebben az egyes papi tisztségeket:

A MÁGUSOK


Mágus, mágos, magosz, maga, magar; magí, magíar; magyar; magor; moghu. Mindezek ugyanannak a népcsoportnak, a magyarnak vagy inkább ma­giarnak a különböző nevei, akiknek jelentős része a méd-perzsa terü­leteket elhagyva a Turáni-alföldön keresztül érkezik Szkítiába, majd in­nen, a hunok által vezetett más harcos törzsekkel együtt a Kárpát-medencébe. Szkítiában más papi népcsoportokkal egyesültek és a különböző vallási irányzatok is hatottak rájuk. Így a már magukkal ho­zott természetmágián túl a zurvanizmus, a védikus hagyomány, a mani­cheizmus, a buddhizmus, sőt a taoizmus is beépült a vallási rendsze­rükbe. Mindezeket úgy ötvözték vallásukba, hogy az eredeti mágia tanítása nem sérült meg, amelynek lényege, hogy nem tételeztek fel semmilyen ember felett álló vagy természetfeletti hatalmat. Ismertek viszont egy összefüggés- és analógiarendszert valamint tudták azt, hogy a természeti elemek (levegő, tűz, víz, föld) alkotják a világot, amelyeket abszolút szintig alakíthat és felhasználhat az, aki ismeri ezeket. A világ nem van, hanem a világ egy varázslat, amelyben mindenki elvarázsoltságban van és az elvarázsoltság visszavarázs­lása a megszabadulás. Ez az elemek feletti tel­jes uralom által mehet végbe. Röviden ez a legfőbb tanításuk, amelyet a későbbiekben még részletesen tárgyalunk.

A mágusok szent állata a kerecsen volt, de a későbbi időkben a hunok szent madarát, a turult is egyenrangúnak tekintették a kerecsennel.


A méd időkben a mágusok települése előtt tiszafák álltak, s ez volt a jele annak, hogy mindenkori adómentességet élveznek. Szent növényük volt a mák és a kender, minden valószínűség szerint azért, mert ezek valamelyike lehetett a haoma alapanyagainak egyike. Minden- A mágusok az általunk jól belátott időn belül először a hunokkal, Attila idején érkeznek a Kárpát-medencébe, az utolsó hullámuk pedig az ún. honfoglaláskor érkezik és a mai Békés-, Bihar-megye, az Alföldi láposok és a Pilis területén telepednek le. Ott vannak azonban minden területen, amit a hunok vezette törzsek elfoglalnak.

A kettős fejedelemség idején a világi hatalmat gyakorló hun Árpád mellett ott találjuk a magiar Kurszán főmágust is, aki a vallási hatalmat gyakorolta. Géza király idejében még erős befolyásuk van, de Vajk-Ist­ván "geopolitikai okok miatt" elfordul tőlük és a keresztény vallást ve­szi fel. A magiarok a régi pogány vallásgyakorlatot úgy gondolták átment­hetőnek, ha a bizánci, görög-keleti kereszténységet veszik fel és így próbálnak szembeszállni az őket mindinkább ellenőrizni és befolyásolni akaró római egyház és az általa támogatott egyesülő királyi hatalom tö­rekvéseivel. Ennek szellemében keresztelkedett meg bizánci rítus sze­rint a bevezetőben felsorolt hun és magiar főnemesek sora.

A magiaroknak a kereszténység felvétele komoly szellemi megpró­báltatást jelentett, hiszen egyszerre változott meg minden. Elsőként fel kellett adni a korábbi pogány életformát, hiszen az új haza a vándorló életmód helyett végleges letelepedést kívánt. Felbomlott az ősi nemzet­ségi rend, amely szintén támaszt és keretet adott a mindennapi élet kul­tikus szertartásainak, a drasztikus törvények pedig vaskényszerrel új val­lásgyakorlatot szabtak ki a régi pogány hagyományhoz ragaszkodó és hatalmi harcokba keveredő nép számára. Ezek rendkívüli kihívásokat je­lentettek a pogány magyar papok számára, s megosztották a magiaro­kat. Némelyek - néha a bizánci rítus mögé rejtőzve - próbálják a kö­rülményekhez alkalmazkodva menteni a hagyományt s ez - mivel a magyar nyelv akkorra már kezd általánossá válni - a XIII. századig sike­rül is többé-kevésbé, de az akkortájt fellépő inkvizíció nyomán ez a tö­rekvés fokozatosan elhal. Mások eltűnnek a nyilvánosság elől, rejtekbe vonulnak, rejtőznek, nem fedik fel magukat, "álruhát öltenek", és csak ritkán nyilatkoznak meg, s akkor is csak azoknak, akik a régi rend hívei maradtak, vagy valamelyik papi osztályba születtek vagy tartoztak. "Bű­vös" tudásuk miatt bárhol és bármilyen alakban megjelenhettek, de leg­inkább rejtőztek, fenn a hegyekben, lápokban, ember nem lakta helye­ken. A későbbiek során ahányszor látják őket, annyi félék, s ha kérdeznek felőlük, hogy hol találhatók: ott, ahol ha keresik, sem találják, ha meg­találják, sem látják, s ha látják sem ismerik fel: vizen túl, erdőn innen, hegyen alul, völgyön felül. Ám az, aki a magyart és a hét számot érti és hét hetet szolgál Tündérországban (Tüneményországban), az ilyen ember megismerheti.

Igazi nagy szertartásokon a mai napig is ott vannak, van úgy, hogy többen is. A természetmágia teljes eszköztárát birtokolják, uralják az erőket, élik az analógiákat és az összefüggéseket. Ismérveik a legna­gyobb bölcsekével azonosak. A mítoszok világába visszahúzódva és még­is az emberek között, mint mindentudó és mindenható bölcsek vannak is, nincsenek is egyszerre.

Legkorábbi időkben apáról fiúra szálló hagyományt őriztek, később minden alkalmas kiválasztottnak tanították a tant, annak szellemében, hogy a mágusi állapot nem történik az emberrel, hanem azzá kell válni. A mágusok második születése az "azzá válás", a beavatás vagy elragadás, s ekkor kapják meg a magi ar nevüket. Például a Kassai Kódexben emlí­tett Látód fia Hanis mágus esetében Hanisnak Látó nem vér szerinti atyja, hanem szellemi atyja, mestere, beavatója. Vagy például ,”Vata fia Javas" is tanítványi viszonyt feltételez.

Mint az inkvizíciós perek jegyzőkönyveiből is láthatjuk, a XII-XIII. században még felbukkannak mint tanítók, gyógyítók, látnokok, jósok, majd később rejtezésbe vonulnak vissza, amit a mai napig sem adtak fel. (Jól szemléltetik ezt Wass Albert regényei.) Úgy tartják, hogy amíg a magyar nyelv él, addig a mágusok is itt vannak közöttünk, láthatatlanul, mégis élően működő erőként. Tudásuk­nak, tanaiknak és elveiknek őrzője a nyelv, s mindenki, aki ezt a nyelvet használja, egyben fenntartója is az ősi mágikus hagyománynak. Az igazi magophonia, a mágusok legyilkolása nem Dárius és nem is István által történik, hanem az csak a magyar nyelv megszűnésével következne be, ám a mágusoknak az idő kezdetétől élő hagyománya - működő erőként - az idők végezetéig fennmarad, ezért még sokáig módunk lesz ezen a nyelven a Tant magyarázni.

Örökségük elsősorban a nyelvben átadott szellemi kreativitás és a sza­badság igénye, amit a szabad szórendű magyar nyelv a mai napig is őriz.

A TÁTOSOK


,Játosnak születni kell". A tátos foggal vagy fölös csonttal vagy hat uj­jal (mint Ady) születik, s ha netán ezt kifecsegik, akkor a tátosnak el­megy az ereje. A "tátosnak - révülésben vagy rejtezésben - meg kell vívnia ellenfelével hét vagy kilencévente. A "tátosok viaskodnak az ég­ben a birodalomért" és a "tátosnak meg kell küzdenie". Előre tudja hol, kivel és milyen alakban. Hogy mikor, arra a felhő nélküli villám, az is­tennyila a jel. A tátosnak meg kell vívnia, éspedig egy bikával. A ví­váskor ő is bikává változik s mindkettőnek, midőn összecsapnak, tü­zes láng jön ki a szájából.

Ha a tátos a bikát legyőzte, elmegy vándorolni és táltoslovat keres magának. Nem könnyű ilyet találni, mert ez ötszögletű fekete tojásból kel ki, öt lába van és beszél. (Mindez szimbólumok sokasága, mert minden embernek meg kell vívnia hét­évenként a sorserőkkel, a bika az uralatlan életerőt jelenti, a fekete to­jás a kozmosz üressége, az öt a mindenség száma, a táltos ló pedig a nem testi tudat­hordozó szimbóluma.)

A tátosnak fekete felhő, sárkány, kék láng, tüzes kerék vagy rejtezésbe hívás jelzi a fekete bika érkeztét, amellyel meg kell vívnia. S a tátos - ré­vülésben a testét elhagyó ­szelleme megküzd a sötét szellemekkel. Mert a fekete bika a sötét szellem, az ármány, a világban lévő nem-tudás, a tudatlan­ság. Ipolyi idézi a boszorkányperek anyagából: "a boszorkányok összejövetelein az ördög-baknak áldoznak. A bak még bika alakban jő elő". "Egy fe­kete bikához esküdtették, háromszor kerülte meg az a szarvát, háromszor az ég felé simította és kezét felhúzta rajta és mondotta: hogy ha ti eztet tisz­telitek, én is ezt tisztelem, az homlokát és farkát mindnyájan megcsókolták, annyira, hogy meg is hódosodott beléje. Azután a fekete bika emberré válto­zott". Nos ezt a fekete bikát győzte le a tátos fehér bika képében.

Máshol azzal találkozunk, hogy "kétszer kell megszületni ahhoz, hogy valaki tátos legyen", ami arra utal, hogy beavatás útján az is tátos lehetett, akinél a "stigmák" (fölös csont, foggal születés = az ősi anató­miában a halál szimbóluma a csont) nem jelentek meg. Tehát akár ga­rabonc, akár javas is tátossá válhatott, ha a jeleket felismerve, a révü­lés képességét és a világos tudást birtokolva kész volt harcba szállni az égi (és földi) birodalomért.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a tátos küzdelme a sötét hatalmak el­len annak a harcnak a szimbóluma, amely az emberben a jó és a rossz között zajlik s így joggal tételezzük fel, hogy ennek a vallási gyökerei a mazdaizmus, zoroasztriánizmus, manicheizmus és a buddhizmus gnosz­ticizmusában keresendőek, most azonban elégedjünk meg azzal a kö­vetkeztetéssel, hogy a magyar ősvallásnak nem csak mágikus, hanem gnosztikus jellege is volt.

Maga a tátos szó eredete nem ismert (azaz magyar eredetű), a gyöke, a tát összefügghet a tata, ata, atya, tot, thot, a föníciai Tautos = minden tudás ősatyja, a kaldeus Taute = a világ legfőbb principiuma, a szanszkrit tat = az, amaz, Tathágata = Odajutott, Átjutott szavakkal. S talán azzal is összefügg a tát, hogy Mátyás király "testvére", Kampó tá­tos akkorára tátotta a száját, mint a palota kapuja.

Mindazok a mitikus elemek, amelyek a tátosokkal kapcsolatban a népi hagyományban megőrződtek arra utalnak, hogy ez az ősmagyar papi tisztség volt a hierarchiában a mágus után a legmagasabb. A tátos a gonosz erők felett aratott győzelme után emberfeletti lénnyé változik, szellemtestet ölt (tátos ló megtalálása), s mint egy Buddha, aki legyőzte Márát, a kísértőt, a mennyek valamelyik régiójában időzik, rejtezésben, elragadtatásban, ahonnan bárhol és bármikor megjelenhet, hogy újra és újra felvegye a harcot a tudatlanság sötét erői ellen.

A tátosnál- akárcsak a sámánoknál- megjelenik a "szétszaggatta­tás" vagy "széjjeltépés" önfeláldozó élménye. Ekkor a tátos "mint ki meg vót halva, úgy aludt, akkor úgy elrejtezett". "Azért rejtőzött el, hogy megtudódjék nézni valamit és aztán a népnek tudjon mondani". A tátos és a sámán, bár más eszközökkel és más módon, de hasonló élményen megy át, melyről a lóáldozás kapcsán már volt szó.

A tátosok papi tisztsége sokáig élt a népi emlékezetben és még a múlt században is találunk adatokat megjelenésükről. így lett a tátosság egy olyan őskép, mely a bennünk lévő nem-tudás és tudatlanság legyő­zésének lehetségességét hirdeti és azt, hogy csak harcok árán tudja az ember maga és népe tisztaságát és szabadságát biztosítani. A legismer­tebb tátos Mátyás király "testvére", Kampó tátos volt.

A JAVASOK


A javas szó a ja-u-as, jós, jó vonalról származik, de magába foglalja a java, valaminek a lényege fogalmat is. Ugyanakkor egy tőből ered a javít, ja­vasol szavakkal is. A javasok elsősorban jóslással és gyógyítással foglal­kozó papok voltak, akik, mint máshol már bizonyítottuk, az Ájur-véda gyógyító technikájára visszavezethető módszert használtak. Ismerték a pulzusdiagnosztikát, a vizeletterápiát, a gyógynövényeket és minden emberi és állati betegség okát valamint gyógyításuk módját.

A javasokat a tátosoktól leginkább az különbözteti meg, hogy míg a tátos - sok esetben - alig tesz valamit azért, hogy tátos legyen, mert "annak születik", addig a javas fokozatosan szerzi meg tudományát és a "tanulóidő" után garaboncból lesz javassá, részben mert a próbák si­keres kiállása után egy a szellemi fejlődését segítő helyen letelepszik és életmódját a belső úton való haladásnak rendeli alá. Másrészt a javas a "tudományszerzés" során a belső egyensúly tökéletes megvalósítására törekszik s ezt az emberi tudatfolyamatok megismerésén és irányításán keresztül éri el. Ez a testi, lelki és szellemi egyensúlyra egyaránt vonat­kozik, így ebből természetes módon fakadt a gyógyítás, jóslás, igázás és tanítás feladatainak végzése. Legtöbbször faluközeli helyen éltek, ahol a legkülönbözőbb emberi bajokkal, betegségekkel és problémákkal ke­resték fel őket. Az utolsó néhány száz évben tudományuk csekély maradványait a javasasszonyok tartották életben. A legismertebb javas a második pogánylázadásban feltűnt Vata fia Javas volt.

A SÁMÁNOK


Az ősi sámánizmus számos északi és belső-ázsiai nép körében az egye­düli vallási forma volt és feltehető, hogy Szkítiában ilyen népek köréből került a magyar papi tisztségek sorába, mindenesetre nagy a valószí­nűsége, hogy a sámánok a honfoglalás előtti időkben illeszkedtek be a magyar papi hierarchiába.

A sámán egy kisebb közösség szellemi elöljárójaként a "dobon utazva", vagyis a dob hangjának segítségével és révülés útján emelkedik a testi meghatározottságokon túli tartományokba, hogy legyőzze a beteg­ségeket, ártást és bajt okozó gonosz szelle­meket, illetve útmutatást kérjen a segítő szellemektől. A sámán révülése önfeláldo­zás, mert minden egyes révülés egy évvel rövidíti meg az életét. Tudományát a révü­lésben átélt "szétszaggattatás" , "széjjelté­pés" vagy" feldarabolás" során szerzi, mert ekkor a test univerzális testté válik és a kozmikus összefüggések feltárulnak. A sámánrévülés fájdalmas és gyö­nyörű élmény, melyben a szellem túlemelkedik minden meghatározott­ságon és újra átéli a kezdetek ősi áldozatát, amely összevethető a Pan­ku, a Purusa, az Ozirisz és Adam Kadmon mítoszokban végrehajtott feláldozással.

A sámánból nem lesz sem mágus, sem tátos, sem javas, mert aki a sámánbeavatást megkapja, az sámánként lép beavatója mellé és később helyére, akitől megkapja ősi énekeit, szertartásait, hagyományait.

A sámán és a tátos sok tekintetben hasonló vallási elemeket hor­doz, a két tisztséget sok esetben összekeverik s a magyar ősvallásban elfoglalt szerepük tisztázása alapos feltáró kutatást igényel. A sámá­nizmust a magyar vallás részévé a XX. században Diószegi Vilmos tette.

A GARABONCOK


A garabonciás diák a mágus-tanuló, bár garaboncból lehetett mágus, tá­tos vagy javas egyaránt. A garabonc tizenkét évi tanulás után vándorútra indul, majd tizenketten egy barlangban találkoznak, ahol ráülnek egy se­besen forgó kerékre. Egy a kerékről lezuhan és elvész, a többi tizenegy szétszóródik a világba. Rongyosan, éhesen fáradtan vándorolnak faluról falura. Valamelyik házba betérve kenyeret és tejet kérnek. Ha adnak ne­kik és szívesen fogadják, akkor az igéjük: "attál, adol is, volt is, van is, lesz is", s ilyen jókívánságokkal hálálják meg az adományt. De ha nem adnak nekik, akkor: "ha nincs, ne is legyen" felkiáltással szelet gerjesztenek, záport fakasztanak, jégesővel veretik el a termést, széttárt köpenyükből villámot és mennydörgést támasztanak, majd eltűnnek a levegőben.

Ha kell, a garabonc sárkányt zaboláz - mégpedig három kötőfékkel-, kezében mindig ott a "bölcsesség könyve", ebből olvassa ki varázsigéit. Ez összevethető azzal, hogy Buddha kezében is ott a könyv, amikor az állatok világában megjelenik, vagy jézus kezében is s ekkor a másik keze tanító mudrában van, valamint Hermész kezében szintén könyvet tart - a könyv a gnosztikus-mágikus tanok szimbóluma.

A garabonc a magyarság lelkiismerete. Büntet és jutalmaz, erkölcsi vétségeket megtorol és jóságot, segítőkészséget megjutalmaz. Bizonyára szerepe van a híres magyar vendégszeretet kialakulásában. jártában-kel­tében megfékezi az elszabadult erőket, tanít, gyógyít, varázsol, de célja minden esetben az erkölcsi értékek védelme és az igazságosság érvé­nyesítése. Így kell tennie ahhoz, hogy mágussá, tátossá vagy javassá ava­tása során tetteinek eredményeivel szembesülve a próbákat kiállja.

A garaboncnak mindenekelőtt azt kell megtanulnia, hogy miként éljen a megszerzett mágikus erőkkel és tudománnyal, illetve, leginkább azt, hogy hogyan ne éljen vissza ezekkel. Vándorlásai során éppen ilyen kihívásoknak kell megfelelnie, erkölcsi tökéletességéről kell számot ad­nia, mielőtt magasabb papi osztályba lépne.

Van egy történet, amely jó képet fest a garabonc alakjáról: "Egyszer egy paraszt ember hajtott az országúton kétökrös szekerével, és előtalált egy rongyos embert, kinek vállán tarisznya lógott, kérte, venné fel szekerére, a paraszt felvette. Az pedig fáradtan feküdt le a szekérbe, mi­után tarisznyáját nyakábul levéve a lőcsre akasztotta. Mire elaludt a pa­raszt kíváncsi volt megtudni, mi van a tarisznyában, belenyúlt s egy köny­vet húzott elő, bele néz, s szeme megakad a szón, mely így volt megírva: "felmegyünk". Alig olvasta el a szót, az országútja emelkedni kezdett, az ökrök mindig feljebb és feljebb mentek, már oly magasra jöttek, hogy a nap a parasztot s az ökröket égetni kezdette, de a szegény paraszt csak bámult a könyvbe, míg a nap végre az alvót is felsütötte álmából. Felébredve, elijedve látja könyvét a paraszt kezében, kiragadta hamar, egyet fordított a levélen, s olvasni kezdé: "lemegyünk", az út azonnal le­ereszkedett, s nem sokára le is jutottak a földre. Szerencséd, mond ek­kor a könyv tulajdonosa, hogy a könyvet oda fent be nem csuktad, mert ha a nélkül becsapod, hogy a "lemegyünköt" olvastad, azonnal le­pottyanva, ízzé-porrá törtünk volna össze. A paraszt már ekkor tudta, kivel van dolga, a garaboncos deák is megköszönte a paraszt szívessé­gét és eltűnt. De ez is megfogadta, hogy soha többé ringy-rongy embert szekerére nem vesz".

A garabonc hatalma leginkább a ráolvasásból és a természeti ele­mekkel kapcsolatos varázslásból áll, de tizenkét évi tanulmánya alatt min­den titkos tanítás beavatottjává vált.

A garabonc a megismerés fokozatos útját járja, s tudományát hosszú idő alatt szerzi meg. Ha erkölcsi hibát vét, tudománya szertefosz­lik, s kezéből a "bölcsesség könyvét" láthatatlan szálakon elragadják.

Minden pap szellemi útja átvezet a garaboncos időszakon.

A HARSÁNYOK


A harsányokról alig maradt fenn adat. A mágusok mellett segédkeztek, zenével és énekekkel segítették a papok tevékenységét. Zenéjükkel a révülésig tudták vezetni hallgatóságukat. Némelyek úgy tartják, hogy a sámánok tanítványait nevezték harsányoknak, mások önálló papi osz­tálynak tartják őket. A szertartások zenei része is hozzájuk tartozhatott s mint "segédpapok" segítették a mágus, sámán, tátos vagy javas szer­tartását. Fehér M. Jenő a harsány tisztjét az ugariti szövegekben szereplő H-r-s-n R-b k-h-n-m, "Harsány a papok fejedelme" (a francia forrásban harsa nu chef des pretres) alapján sumér eredetre vezeti vissza. A har­sány még ma is a búcsújárások előénekese. A szó mai jelentései, mint a felharsan és az áthatóan erős, harsogó hang, vagy rikító, élénk szín azt jelzi, hogy a harsogó ének és zene lehetett a révülésben segítőjük s ez a sámánok papi rendje mellé sorolja őket.

A REGŐSÖK


A regősök több funkciós énekes, kántáló, ritmusosan felsoroló módon, részben varázsigéket továbbadó, részben pedig hősi énekeket előadó papok lehettek. Nem csak a történéseket és eseményeket beszélték el énekeikkel, mint például a kelta bárdok, hanem a mágusok és tátosok hagyományát is ápolták akkor, amikor varázsszövegeket, szertartásszö­vegeket, valamint régmúlt idők bölcseinek és mágusainak mitikus tör­téneteit beszélték el énekeikben. Rendkívül fontos szerepük volt, mert a népek között vándorolva (a garabonchoz hasonlóan) fenntartották a régiek hitét és vallását még akkor is, amikor a mágusok és tátosok már rejtezésbe vonultak és nem tevékenykedhettek.

Anonymus megveti ugyan a "regősök csacska énekeit", de azért a hon­foglalással kapcsolatban idézi őket: "maguknak ők mind helyet szereztek és hozzá még jó nevet is nyertek", mármint Tétényék és a többiek, majd a Ma­gyar-révnél, Attila király városában, Árpádék táborában "mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regősök valamennyi énekével együtt". Később a regősöket éppen úgy üldözték, mint a többieket, mert "a bűvö­sök roppant gaztettei miatt a közjó ellenségeinek neveztettek, mert pusztán a dal hatalma által megrontják az embert".

Az ELÖLJÁRÓ PAPOK

A GYULÁK


Ipolyi Arnold kifejezésével élve a gyula "tűztiszteleti paphivatal", vagy­is a gyula egy bizonyos terület vagy település tűzpapja, a háztüzek, a szertartástüzek, a tűzszentelés és a tűztisztelet vigyázója és fenntartója. A gyula szó etimológiailag összefügg a gyul, gyullad (ágyú, gyufa) és a gyűlés, gyűjtés, gyújtás szavakkal. Eredete a szanszkrit dyu, dyaus (-pitar), latinju(-piter) és a div (diva = ég) gyökökkel áll kapcsolatban, melyek je­lentése tűz, ég. A tűz szó összefügg a tystesség, tiszt, tisztás, tiszta, Ti­sza, tisztít, (tisztítótűz), tisztes, tisztel, tisztáz, tisztelet, tisztesség sza­vakkal. A háztűznézés szavunk bizonyítja, hogy minden házban égett az áldozati tűz és ennek szertartásszerű meggyújtása és a tűzzel kapcsola­tos minden szertartás a gyula feladata volt. Bár a mágusok mind a négy elemmel végeztek szertartást, az ősi perzsa (perzselő) emlék és a har­cosok "szent elemének" tisztelete a tüzet a többi elem elé helyezte. En­nek következtében a gyula a legelső elöljáró papi hivatal lehetett. Az emberek között éltek és a tűzzel kapcsolatos minden vallási és világi fel­adat hozzájuk tartozott, mert "a gyula és a karcsan nem tulajdon-, hanem méltóságnevek"!

A KARCSANOK


A karcsan papi tisztség a ciklikusan visszatérő szertartások előkészíté­sének, végzésének és ellenőrzésének feladatait takarja. A szó a kerecsen szóból származik, s összefüggésben áll a karácsonykor végzett kerecsen­reptetéssel. Ez lehetett a régiek legnagyobb Ünnepe, a téli napforduló, amikor "közel jön az északi sark" és a madarak meg sem állnak a sark­csillagig, ahol a mennyek közepe van. A "fény születésének" Ünnepe csak egy volt a sok Ünnep között, de a legfontosabb. Az inkvizíciós perek jegyzőkönyveiben "a solymárok ünnepén, amelyet a régi nyelvben karácsonynak nevez­nek" - "sok nép viszi oda madarait, amit a má­gusok megáldottak".

A kerecsen a magyarok, a turul (gyöke az ur) pedig a hunok szent madara volt és a kettős fejedelemség idején, amikor Árpád társuralkodója, Kurszán küzdött a pogány papok visszaszorítása ellen, "a turulok és a kurucsánok nem értették meg teljesen egy- Égbe ragadás mást", de a sólymok országos elterjedtsége miatt a pogány papság ke­recsen Ünnepe országos Ünneppé változott. így maradt a karácsonya napmadár vagy lélekmadár felemelkedésének és megszabadulásának ün­nepe, azaz a sólyomreptetésé, amely a születések körforgásából való megszabadulást szimbolizálta. Ez is összefügg más népek napmadár ha­gyományával, melyek a mennybe viszik "utasukat", a felemelkedni vá­gyó tudatot (Anzu, vagy Zu madár, Garuda, Szimurg, stb.). Némelyek sze­rint a karcsan a kárkán szóból ered, amely a török-tatár népek kán főnöki tisztségévei hozható kapcsolatba. Mások szerint a székely krónikában szereplő Hárkáz, Horkáz és Hárkán nevekkel van összefüggésben.


A KÁDÁROK



Az elöljáró papok között a kádár "papbírói" feladatokat látott el, se tiszt­ség valószínűleg a letelepedés idején jött létre. Neve kapcsolatba hoz­ható a török kádi = bíró, a szláv kad = hóhér és a magyar kard szavak­kal. Kézai szerint: "Választottak maguk közül egy bírót is, név szerint a Torda nemzetségbeli Kádárt, hogy ő bíráskodjék a sereg felett, tegyen igazságot a ci­vakodók pereiben, fenyítse meg a gonosztevőket, tolvajokat és gyilkosokat. Úgy azonban, hogy ha e bíró túl kemény ítéletet hozna, a közösség ezt érvényte­lenné tehesse, a vétkes kapitányt és bírót pedig hivatalából eltávolíthassa, ha akarja. E gyakorlat a hunok, vagyis a magyarok közt egészen Taksony fia Géza vezér koráig sértetlenül megőrződött."


Ítéleteiben tehát az igazságot kellett szem előtt tartania, mert a szabadokból álló közösségek - téves ítéletei miatt - hivatalából elbo­csáthatták, s ez azt jelenti, hogy ez az elöljáró-papi tisztség az ősi po­gány vallási elemeknek a napi gyakorlatba való átültetésévei állt össze­függésben, így alacsonyabb rangú pap végezte ezt a feladatot. Egyedül ezt a tisztséget betöltő papot hívhatta vissza a közösség, más tisztsé­gekkel ez nem történhetett meg.

A RABONBÁNOK


A székelyek pogány krónikája szerint (276) "A székelyek ... törzsek, nem­zetségek, valamint nemzetségi ágak szerint osztják fel egymás között az örök­ségeket és a tisztségeket. .. Egészen Árpád koráig az egyhangúlag megválasz­tott fővezérnek, a rabonbánnak rendelték alá magukat..., hogy ő jelölje ki a tábor helyét idegen népek ellen, hogy szerecsendiófa kérgébó1 készült ivópohárral hirdesse ki a vallásos és világi törvényeket", és "ha valaki ellene szegül a ra­bonbánok tekintélyének, tiltsák el tűztől és víztől". "Akár kisebb, akár a na­gyobb rabonbánok, akár a horkáz tisztséget viselők ... népével együtt a rabon­bán itélete alá essen."


A rabonbán tehát település- vagy faluvezetőként működött, a val­lási és világi vezetés egyaránt hozzá tartozott, s majd csak Béla szünteti meg tisztségüket, helyükre az ispán intézményét helyezve. A nevükben szereplő bon szó, amely a garabonc nevében szintén megtalálható, a tibeti bon papokkal való ősi kapcsolatra utalhat, mások szerint a héber rabbi és a szláv bán szavak összevonása. Mindent egybevéve a rabonbán a vallási és világi feladatok és kérdések összeegyeztetésének, valamint irányításának volt a felelőse.


Ezek voltak a legfontosabb magiar papi tisztségek, s akkor nem szóltunk a kisebb feladatokat ellátó papokról, mint a bács, a fiives, a duru,, az iraló, stb. Ezen papi tisztségek legtöbbje fokozatosan tűnt el a keresz­ténység felvétele után, s a XIV. század végére szinte teljesen nyomát vesztjük ezeknek. Épp elég gond és baj szakadt a vallásváltás után a hu­nokra és a szövetséges törzsekre ahhoz, hogy ne ápolgassák a régi val­lás emlékeit, s csak a magyar nyelv, a nemzeti öntudat és a népi emléke­zet őrzött meg belőlük annyit, hogy mint egy mozaikot, apránként össze lehessen állítani. Ám talán ez is elég ahhoz, hogy a terhes idők elmúltá­val újra életre keljen a Tan, minden hagyomány veleje, az emberi létforma igazi értelme és célja, hogy újra legyenek e mágikus elveknek urai és gazdái s a népnek szellemi vezetői, akik az erkölcs, a tudás, az erő és az uralom lényegét és szükségszerűségét újra és újra megmagyarázzák.

Az eszmélés időszaka



A történelem viharos századai és a kereszténység erőszakos terjeszke­dése a régi pogány magyarok vallását szunnyadni kényszerítette és hosszú évszázadokon keresztül a magyarság (azaz a jobbára hunok, já­szok, kunok, stb. alkotta népesség) megmaradása, a túlélés volt napi­renden és nem a régi vallás rekonstruálása. A XIX-XX. század során azon­ban az addig csak a nép emlékezetében, mesékben, népi művészetben, a mindennapok hagyományában megbúvó régi vallás - éppen a magyar­ság és hagyománya újkori veszélyeztetettsége miatt - feltápászkodni látszik, különösen a költészetben és a művészetekben, de a legkülön­bözőbb formákban próbálja meghatározni régi önmagát. Ezek közül té­mánk szempontjából három lényeges személyiséget kell kiemelnünk, s ezek Ipolyi Arnold, Fehér Mátyás Jenő és Wass Albert.

A rendkívüli nagyműveltségű Ipolyi Arnold volt az, aki az 1854-ben megjelent Magyar Mythologia című munkájában összegyűjtötte azokat a mitikus elemeket, amelyek nélküle minden valószínűség szerint elvesz­tek volna, továbbá olyan - bár tudományos irányból erősen támadott - etimológiai analógiákat alkalmaz, melyek nem csak hogy megenged­hetőek, hanem szükségesek akkor, amikor magyar mitikus elemek he­lyét keressük az egyetemes hagyományban. Éppen Ipolyi könyve tette feleslegessé azt, hogy a pogány magyarok hitvilágával részletesebben foglalkozzunk, mert a figyelmes olvasó az általunk felvázolt elmélet min­den eleméhez megtalálja az analógiákat Ipolyinál. Ezért témánk végiggondolásához nem csak ajánljuk Ipolyi Arnold Magyar Mythologia-ját, hanem egyenesen szükségesnek tartjuk ahhoz, hogy a magyarok méd mágusi eredete az olvasó előtt is feltárja magát.

A korábbiak során többször hivatkoztunk egy olyan iratra, amely a témánkkal foglalkozó olvasó előtt bizonyára nem ismeretlen, mert ez a XX. században megtalált irat az egyik legjelentősebb adalék a pogány magyarok vallásának megismerése szempontjából. 1968-ban, Buenos Ai­resben jelentette meg Fehér Mátyás Jenő régész-történész professzor, domonkos rendi szerzetes könyvét "Középkori magyar inkvizíció" cím­mel. A kötet alapjául az általa Kassai Kódexnek nevezett iratok anyaga szolgált, amely az 1222-tól 1520-ig tartó időszak inkvizíciós, "hitvé­delmi" pereinek latin nyelvű jegyzőkönyveit tartalmazza. A könyv idő­közben Magyarországon is megjelent és így a megtalálásának kalandos története és körülményei, valamint az eredetileg közel 900 perből re­konstruált 289 perirat alapján közreadott 57 per anyaga megismerhető. Tekintettel arra, hogy készülőben van ezeknek a témánk alapján való tel­jes feldolgozása is, ezért itt csak néhány, a korábbiakhoz kapcsolódó adalékot szeretnék kiemelni.

Mindenek előtt azt, hogy a latin nyelvű jegyzőkönyvek fordításá­ban - bár Fehér M. Jenő a magyar emigránsok körében népszerű su­mér eredetre tekintettel ezt a szót használja - a sámán név soha nem for­dul elő, kivéve azt az egy esetet, amikor" 1270. július 4-én Moys comes és a kománok bírája" megidézi többek között "Lőrinc fiát Chamant a toplucsányi várba". A tátos vagy táltos kifejezés egyszer sem fordul elő, hanem a perakták írói és későbbi másolói minden alkalommal a mágus szót használják, vagy ha tekintélyesebb öregről esik szó, akkor a "pon­tifex magorum" , mágus főpap néven illetik a perbefogott pogány papot. "Ez érthető is, mert a középkor a »mágusok« nevét, a sok keletről Euró­pába szakadt vallási eretnekség nyomán sokat hallhatta, mint kárhozta­tott nevet" - mondja Fehér M. Jenő, majd így folytatja: "A mágusok osz­tályon kívül álló, félig kuruzsló, félig misztikus csodabogarak számba mentek a középkor hajnalán és még később a 13. században is, így nincs mit csodálkoznunk, ha éppen a hit tisztaságának védelmére rendelt intéz­mény végrehajtói, az inkvizítorok, ezt a félig megvető kifejezést használják egy olyan vallás papjaival szemben, amelyet eredetétől pogánynak te­kintettek".

Ennek alapján az a tény, hogy a mágusperekben a pogány magyar papokat mágusoknak nevezik, önmagában nem igazolja azt, ami míto­szunk alapja: nevezetesen, hogy a magyarok a méd vagy protoméd má­gusok késői ivadékai. Az már viszont jelent valamit, hogy a jegyzőköny­vekben néhány alkalommal megjelenik a mágus szó magyaros formája, a "magoc" , s ez csak úgy történhet meg, ha a magoc és szinonimái élően jelen voltak a magyar nyelvben. Ez egy fontos adalék, mert azt jelzi, hogy a latin nyelvű domonkos inkvizítoroktól függetlenül is jelen volt ez a szó a mágus papok megnevezésére, míg máshonnan erről nincs adat.

Továbbá azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Magyarorszá­gon az inkvizíciót végző domonkos rend csak 1221-ben jelölte ki másik hét rendi tartománya mellett a magyar provinciát, amikor is azonnal el­indultak a rend küldöttei lerakni a rend alapjait, melynek vezetője Pau­lus Hungarus, azaz Magyar Pál (vagy Hunországi Pál?), aki előtte a bo­lognai egyetem jogi professzora volt. Az eretnekek elleni egyházi és világi együttes fellépésről az 1184-i veronai zsinat határoz, de mire a do­monkosok Magyar Pál vezetésével Magyarországra érkeznek, addigra itt már 150 év telt el azóta, hogy Béla drákói szigorral leverte a második pogánylázadást. De már István király is alkalmaztatta a kerékbetörést, megvakítást, tüzes templomkulccsal megbélyegzést, ostorozást és vesszőzést. Vagyis a világi hatalom - idegen származású főpapság asszisztálása mellett - politikai okoktól vezérelve már korábban elvé­gezte azt a "munkát", ami a mágus papok felszámolásához kellett, a do­monkosok már csak a bujkáló és az időnként felbukkanó magiarokkal szemben tudtak fellépni. S ha belegondolunk abba, hogy a XVI. szá­zad végéig folytak a perek, azaz ötszáz éven keresztül, akkor beláthat­juk, hogy milyen erős lehetett a népek ragaszkodása a magyar valláshoz. Ehhez még hozzátehetjük azt, hogy a domonkosok rendjét a XIII. szá­zadra nagymértékben megtépázta a "hitvédelem" hálátlan feladata, amit az is bizonyít, hogy a rend megújítására legátusként Magyarországra kül­dött Johannes Dominici halálakor meghagyta, hogy ne a domonkosok rendjébe temessék el, hanem a pálosok kolostorában - ahol él a "kegyes ség és a tisztelet (observantia)" - , s ez azt jelentette, hogy küldetésé­ben nem sok sikerrel járt.

A pálosok rendje volt az, amelyet Özséb, esztergomi kanonok ala­pított, hogy a Pilisben és környékén bujkáló pogány papokat, remetéket és vallási okokból elmenekülteket összegyűjtse és a keresztény tanokkal megbarátkoztassa. Pártfogásába vette őket és gyakran megajándé­kozta a pilisi hegyek között meghúzódó, de a régi hithez ragaszkodó pogányokat, kiket a ta­tárjárás után összegyűjtött, s 1246-ban, kano­nokságáról lemondva élükre állt. A pilisszántói völgyben egy hármas barlangban telepedett le. Barlangja előtt kápolnát épített a szent kereszt tiszteletére, s 1250-ben már készen is állt a kis

- kolostor, melyben a remetéket egyesítette.

Nemsokára a Kesztölchöz tartozó Klastrom­pusztán és Pilisszentlélek határában is fel épült a pogány papokat befogadó kolostor. S ezzel párhuzamosan az országban zajlottak az ink­vizíciós perek.

Továbbá az is lényeges, hogy egész Eu­rópa úgy tudta és tudja a mai napig, hogy a Kárpát-medencébe a hunok és más népek jöttek vissza Ázsiából és a mel­lettük lévő papokat egyszerűen csak pogányoknak tekintették, vagyis nem volt általánosan nyilvánvaló, hogy a magyarok a legősibb mágu­sok ivadékai. S talán nem is voltak tisztában azzal, hogy a mágus meg­nevezés - melyet tőlünk nyugatabbra mindenféle eretnekre alkalmaztak - valójában a magyarok ősi vallásának a neve.

Ezt látszik alátámasztani az is, hogy több perben előjön a fehér ló áldozás "bűntette" , mint például Guthai lub nemes mágus, Olbed fia Baksa mágus, Ebed mágus, Kopasz mágus, stb. esetében, vagy például Chiko (Csikó) nagymágust azzal is megvádolták, hogy lopott volt az ál­dozati ló. Korábban láttuk és a krónikáinkból is tudjuk, hogy a lóáldo­zás milyen mélyen hozzátartozott eleink és a mágusok vallásosságához.

Nincs arról adat, hogy tőlünk nyugatabbra az inkvizítoroknak lóáldozás ügyében kellett volna eljárniuk. A természeti elemekkel kapcsolatos má­giával és varázslással pedig valóban kapcsolatban volt az európai népek többsége, de a gyökereit ezeknek is a méd-protoméd mágusoknál kell keresnünk.


A Fehér M. Jenő által fellelt és kiadott peranyagból a régi magiar papokról számos fontos információ birtokába juthatunk. Példának né­hányat kiemelve közülük: hogy a szent fa alatt hogyan pilisezték meg a fiatalokat, vagy a régi papok egy "gorgol" nevű vesszőnyalábot hasz­náltak, amint ázsiai őseik esetében, melyről Strabon és Hérodotosz is beszámol, vagy például egy "soma" nevű itallal gyógyítottak, és általá­ban a különböző betegségek nevei és gyógyítási módjai és még sorol­hatnánk, melyek mind olyan értékes adatok, melyről a jegyzőkönyvek felbukkanásáig szinte semmit sem tudhattunk.


Sajnos annak ellenére, hogy az utóbbi évtizedekben jelentős erők­kel többen kutattak a Fehér M. Jenő által 1945-ben a domonkosrendiek könyvtárába elhelyezett Hoffman-féle másolat erősen rongált egyetlen példánya után, amelyeltűnt, miután a kommunista rezsim 1950-ben a rendet feloszlatta, nem jutottak nyomára. Sajnálatos tény, hogy (mivel a domonkosok adták az inkvizitorokat) a Domonkos-rend történetében ­még az olyan alapos munkákban sem, mint Harsányi András: A Domon­kosrend Magyarországon a reformáció előtt (Debrecen, 1938.) - a pe­rekről semmit sem lehet megtudni és legtöbbször még az inkvizíció szó sem fordul elő, de ez nem hogy cáfolná, hanem megerősíti azt, hogy kel­lett legyen egy "Syngrapha Dominicana", amely a peranyagot is tartal­mazta. Márpedig, amíg az inkvizíciós jegyzőkönyvek hiteles szövege nem kerül elő, addig ez az irat csak azoknak jelent felbecsülhetetlen ér­téket, akik az igazságot keresik és nem a tudományos fokozatokat, vi­szont ez éppen elég, mert ez a két irány már akkor elvált egymástól, ami­kor a "halszagú rokonság" teóriája akadémikus szintre emelkedett.


A harmadik szerző, Wass Albert egészen más formában közel hozzánk a régi vallás izét és han­gulatát. Értéke éppen abban áll, hogy nem mitológiai, filozófiai, néprajzi vagy tudományos megközelítésben láttatja meg a régi vallás maradványait, hanem mint egy egyszerű szemlélőt, "beleláttatja" olvasóját az idő áttetszően homályos fátyla mögé, és a történések mögötti pogány vallás hangulatát, miliőjét varázsolja elénk. Nem magyaráz, hanem sej­tet és éreztet, sugall és jelez, és éppen ezzel egészíti ki racionális téma­vezetésünket, ezért Wass Albert művei érzékenységgel, művészi finom­sággal és hangulati képekkel teremtenek érzelmi alapot mindahhoz, amit olvasóinknak a Pogány Mítosszal mondani akartunk.


Ahogy az értelem, az érzés és az akarat tudatossággá áll össze, úgy áll össze az említett három szerző műve egy egésszé, melyet az olvasó­nak a jelen munka mögé kell képzelnie ahhoz, hogy tisztán előtte álljon az az ősi mágikus vonal, amelyen nemzedékről nemzedékre, majd ké­sőbb szellemtől szellemhez adta át tudását, a legősibb időkből fakadó szellemi hagyományt, a paralatait.


Ahhoz, hogy érzékeltessük az elmúlt században felébredt visszavá­gyódást az ősi rend után, e munka végére Függelékként olyan XIX. és XX. századi költők műveit csatoltuk, akik a művészekre jellemző érzékeny­ségükkel hozzák elő a tudat mélységéből azokat a pogány elemeket, me­lyek minden magyarul beszélő és gondolkodó emberben a szellemiség­nek, a kreativitásnak, a mágikus erőnek és képességeknek az ősi forrásai. (Ld. Szellemi táplálék rovat alatt.)